Szombat előfizetés 2017

Hatvan éve született – negyven éve halott- Simon Tamás, a költő

Írta: Porscht Frigyes - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Talán huszonöten lehetünk a világ négy sarkán, akiknek a kettős évforduló eszébe jutott.

Emlékeznem és emlékeztet­nem kell rá. Költő volt, aki rövid útján is jelentős életművet hagyott ránk; mindannyiunk vesztesége lenne, ha végképp megfeledkeznénk róla.

Mérhetetlenül sok ellentmondás zsúfolódott tragikus életébe, ezért elképzelhetetlennek tartom, hogy az események egymást követő sorrendjében kíséreljem meg felidézni alakját és munkásságát. Mindig minden szabályta­lanul zajlott benne, vele és körülötte. Ezért hiszem, hogy a felvillanó emléktöredékek rendszertelensége igazabban mutathatja meg alakját, mint egy szabályos életrajz.

Első képünk egy kisfiút mutat, aki félig-fagyottan kúszik a pesti gettó házfalaihoz lapulva. Egyik tetemtől a másikig csúszkál, hogy némi ennivalóra lelhessen zsebeikben. Még tíz év múlva is meghatottan emlékezett egy bizonyos Béla bácsira, akitől mindig kapott valami finomat. Amikor utoljára látta, még adódott nála két szelet kenyér. Pedig már csak fél feje volt a Klauzál téri patika előtt.

*

Nemigen voltak hát identitászavarai, még a fogalmat sem ismertük akkor. „Poeta non nascitur, sed fit” – idézgette gyakran, majd a rá annyira jellemző félmosollyal hozzátette: „Zsidónak viszont születtem.” „Minden ízében zsidó” – muta­tott magára sokszor, kicsit módosítva Shakespeare-t. Egyszer elmondtam neki egy nagyapámtól hallott, kissé szkeptikus bölcsességet. Annyira megszerette, hogy elhatározta: ter­vezünk majd egy nemesi címert és annak ez a mondat lesz a körirata: Büszke vagyok rá. hogy zsidó vagyok, mert ha nem vagyok büszke, akkor is zsidó vagyok.

Elképesztően okos és kulturált volt. A szó szoros értelmében mindent tudott. Hegedűs Géza írta róla 1957-ben: „…tizennégy éves korában első osztályú sakkozó volt… később megdönti a nagy hírű Maróczy egyik elméletét… halála idején hat nyelven beszélt, olvasott és fogalmazott.”

*

Az biztos, hogy tudását nem az iskolában szerezte. Mindig annyit lógott, amennyit csak lehetett. Moziba járt, beszél­getett – persze hogy kirúgták. Többször is. Ezt mindig azzal magyarázta, hogy vagy az osztályfőnök, vagy az igazgató volt antiszemita. Amikor aztán belátta, hogy Grünwald Fülöpöt ilyesmivel mégsem lehet gyanúsítani, inkább mindörökre felhagyott az iskolába járással.

*

Nagyon idegen volt tőle az a mesterkélt optimizmus, ami az ötvenes évek elejének hivatalosan elvárt és egyetlen engedélyezett szemléleteként áthatotta az akkori irodalmat.

Nem tudta, de nem is akarta elfelejteni a múltat, a jelent keservesnek érezte, és csak a nagyon távoli jobb jövőben reménykedett. Az egész országban minden falról acélos tek­intetű munkások és katonák meredtek az oly közelinek ígért földi mennyország virágos mezőire, kezükben lobogók a Bölcs Vezér képmásaival. Hogy ezek miért nem néznek körül? – kérdezte Simon, és lágy, lírai verseket írt. nagyon korszerűtlen költő volt.

*

Középtermetű, nagyon sovány fiú volt, és állandóan szerelmes. Amikor rendkívül kalandos körülmények között megnősült – még nem volt tizennyolc éves! -, elképesztő megpróbáltatásokat vállalt magára a házasságért, amely bol­doggá tette. De hűségessé nem. Aprólékos részletességgel magyarázta el feleségének, hogy aki Don Juanról ír drámát, annak okvetlenül szüksége van bizonyos tanulmányutakra. Egyidejűleg azonban a féltékenységet is elvárta – hiszen az az igaz szerelem legbiztosabb jele.

*

Különben is: ilyen házasságot még nem látott a világ. A házasulandó felek egyike sem érte még el a törvényes korhatárt, ravasz manipulációkkal kellett megszerezni a szükséges engedélyeket. Mindkét család mereven elutasítot­ta ezt a képtelenséget, ami nem is csodálható. Ezenkívül csak jövedelme és lakása nem volt az ifjú párnak.

Nászéjszakájukat egy jó barát húgának újpesti szoba-konyhás lakásában töltötték, a tűzhely alatt, mert ott volt a leg­melegebb. Kemenes Inez, a feleség – természetesen maga is költő – készségesen követte férjét az egy-egy napra köl­csönkapott kamrákba, szobákba. Aludtak pályaudvarokon és csónakházban, végül több hónapra egy gellérthegyi ciszternában kötöttek ki. Mindez nagyon romantikusnak tűn­het, csak éppen fáztak és nem volt mit enniük. Azért már barátaikat is fogadták ebben a lukban. Itt látogatta meg őket Sós Endre és Rónai Mihály András is, akik végül is kivere­kedtek az Irodalmi Alaptól egy lepusztult lakást a Leonardo da Vinci utca egyik málladozó bérházában.

*

Ha nyomorultan, szegényen is, de valamiből élni kellett. A különböző lapokban, folyóiratokban nagyritkán megjelenő vagy a rádióban elhangzó versek, a Vidám Színpad által néha vásárolt poénok honoráriuma még a legszűkösebb megél­hetést sem biztosította. Tamás a Házfelügyelők Szakszerve­zetének könyvtárát kezelte egy darabig, ugyanott megalakí­totta a Gábor Andor Irodalmi Kört. Inez alkalmanként egy könyvraktárban cipekedett.

A biztos megélhetést azonban – mint oly sokunknak akkor­tájt – a Claims Conference Scheiber Sándor „folyósította” támogatása jelentette. Kedvesen, figyelmesen segített, gon­dosan ügyelt arra, hogy ne érezhessük alamizsnának a kapott három-négyszáz forintokat. Érdeklődött munkáink iránt, időnként elkért egy-egy verset vagy rajzot, hogy úgy hihessük: megdolgoztunk a pénzünkért. Simont még Marek doktor is segítette, aki hónapokon át tartotta betegállomány­ban a házaspárt, így juttatván őket csekélyke táppénzhez.

*

Simon hamar rájött, hogy ha olyat tesz, amitől más retteg, akkor elmebetegnek nézik, és ennek számos előnye van.

Sorozásra hívták, nem ment. Megint hívták, megint nem ment így aztán elővezették, egyenesen a kiegészítő parancsnokság vezetőjének színe elé, aki a szocialista haza védelmének jogáról és kötelességéről tartott neki frázisokkal zsúfolt előadást. Simon egy darabig hallgatta, aztán közbeszólt: Nézze apuskám, magához képest a seggem egy tudományos akadémia. Csak nem képzeli, hogy nekem ilyen marhaságokra van időm?

Azonnal kiszuperálták, gyógyíthatatlan hülyeség miatt.

Máskor Marek doktor „beajánlotta” a Lipótmezőre. Ez pom­pás hely volt, nyugodtan írhatott, és naponta háromszor adtak enni. A kert fái alatt olvasta fel nekünk verses drámá­ja, a Don Juan éppen elkészült fejezeteit, nagyon jól érezte magát. De igazolnia is kellett ottlétét. Szorgosan horgászott a szökőkút medencéjében, majd az intézet faliújságára kiírta a Komszomol jelmondatát: A Párt a mi eszünk, becsületünk, boldog jelenünk és ragyogó jövőnk. Máskor kissé kiforgatott egy akkoriban közismert jelszót. Nagy műgonddal kalligrafálta oda: Nálunk a zubbony nem kényszer, hanem becsület és dicsőség dolga. Mindenki láthatta, hogy nem normális.

*

Mindenkivel vitatkozott, mindenkit cukkolt. Legkedvesebb zenéje az Egmont-nyitány volt, de órákon át volt képes bizonygatni az operettek felsőbbrendűségét minden más zene felett. Engem hónapokon át győzködött, hogy az álta­lam mindenkinél nagyobbra becsült Thomas Mann csak azért ír le olyan aprólékosan mindent, mert kevés szóval képtelen kifejezni magát, és különben is unalmas.

A rabbinövendéknek fölényes érvekkel bizonyította Isten létének képtelenségét, az ateistát briliáns okfejtéssel győzte meg, hogy Isten nélkül az univerzum léte egyszerűen lehetetlen.

*

Csak azt ismerte el tekintélynek, akinek kiválóságáról valóban meg volt győződve. Heltai Jenő szavai például törvényerejűek voltak számára. Akit nagyon szeretett, annak sírverset írt. Emlékszem Marek dokiéra: Itt nyugszik egy balek lanttal, / Kinek neve Marek Antal.

*

A Don Juan-ban megírt mindent, amit szeretett és amire vágyódott. Ez az egyetlen olyan Don Juan az irodalomban, amely lélektani indokkal is szolgál a főszereplő viselkedésé­hez. Simon a verses drámába beleírta azt, hogy a szerelembe volt szerelmes, és ehhez a mindent elborító érzéshez csupán esetleges tárgyként szolgálhatott bárki, aki a való világban létezett. Megjelenítette azt a büszke és öntudatos zsidót, aki szellemiségével emelkedik ki az őt körülvevők tömegéből, aki a bukás kockázatát is vállalva úgy válik forradalmi gondolatok hordozójává, hogy nem tagadja meg őseinek hagyományait. Fegyverrel a kezében kész küzdeni a tradícióért, amelynek tételes kötelmeit nem képes alkalmazni önmagára, de azok­nak erkölcsi tartalma kizárólagos értelme lehet életének.

*

Csak szelleme villogott, testileg rendkívül gyenge és lerom­lott volt a sok éhezéstől. Gyötörték a gondok is, hiszen már gyermekét sem tudta kellőképpen ellátni. Állandó szokásává vált, hogy a legközelebb esedékes összeg előtti egy-két napot átaludta, persze egy csomó altatóval. Így akart megszabadul­ni a kínzó gondolattól, hogy terhére lehet bárkinek. Aztán az utolsó alkalommal, 1956. március 26-án nem ébredt fel.

*

Esze ágában sem volt az öngyilkosság. Telve volt remény­kedéssel és bizakodással. Az izraeli nagykövetségen megfel­lebbezte sokadszor beadott kivándorlási kérelmének vissza­utasítását. Életre készült, új életre. Fiát szabad embernek akarta nevelni.

*

Egész életében arról ábrándozott, hogy majd az egyik pesti színházban lesz egy tízezer forintos bemutatója. (Ez akkor elképzelhetetlenül nagy összeg volt számunkra.) És ez az összeg szerepelt azon az utalványon, amelyet a neki díszsírhelyet adományozó hitközség elnöke a kezembe adott, hogy vigyem le a Chevrához.

Scheiber Sándor temette. Megrendülten és megrendítően beszélt. Kábultan hallgattam, közben egyre az járt a fejem­ben, hogy egyszerre csak majd valahol a hátunk mögött felhangzik Simon harsány és gúnyos nevetése: Hát elhittétek?

*

1957-ben megjelent a Don Juan, amelyet aztán a kilenc­venes évek elején egy nagyon is feledhető előadásban színre vitt a Pesti Színház, nagyjából azzal egy időben kiadták egy diákköri Purimi játék-át, nagyon szép formában. Közben és utána semmi.

Munkásságát, amely a közönség előtt ismeretlen, esztelenség lenne méltatni vagy kritizálni. Én amúgy is elfogult vagyok.

Szöveg és grafika: Porscht Frigyes

Címkék:1996-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy diaszpórában élő reflexiói a magyar-zsidó irodalom definíciója ürügyén

Csehovtól tudjuk, hogy az író feladata kérdéseket fel­tenni és nem megoldásokat találni. Vajon mi vállal­kozhatunk-e itt többre? Aligha. Az elmúlt...

Az élet játék

Nem egy, nem kettő, nem három... Így szokta egykoron Edik nagymamája kiszámolni, hogy hány tányért kell tennie az asztalra. A...

Close