Haszid történetek
Előszó (részletek)
A haszid mozgalom legintimebb életéhez hozzátartozik, hogy a hívek történeteket mesélnek egymásnak közösségük vezetőiről, a caddikokról. Nagy dolgok tanúi és résztvevői voltak, természetes hát, hogy beszámolnak ezekről és tanúsítják ezek megtörténtét. Az elbeszélés több, mint a beszéd: a megtörtént dolgokat tényként adja át a következő nemzedéknek, hiszen az elbeszélés maga is történés, a szent cselekedet magasztosságával rendelkezik. A lublini Látó egyszer állítólag valami ragyogást látott fölszállni egy imaházból; amikor belépett, haszidokkal találkozott odabent, akik történeteket meséltek caddikjaikról.
A haszidok hite szerint az isteni ősfény beáramlott a caddikokba, onnan tovább a tetteikbe, végül a haszidok szavaiba. A Bálsémnek, a haszidizmus megteremtőjének tulajdonított mondás szerint ha valaki a caddikok dicséretét zengi, olyasmit tesz, mintha az Ezékiel által látott isteni szekér misztériumával foglalkozna. Ezt azzal egészíti ki egy negyedik generációs caddik, a Látó egyik barátja, a rimanovi Mendel rabbi, hogy „A caddik maga az isteni szekér”.
Az elbeszélés azonban több mint tükröződés: szent esszencia, amely igazolást nyer és tovább él benne. Az elmesélt csoda ismét megelevenedik. A hajdani erő továbböröklődik az élő beszédbe és még nemzedékek múlva is hat.
Megkértek egy rabbit, akinek a nagyapja még a Bálsém tanítványa volt, hogy meséljen el egy történetet. – Úgy kell egy történetet elmesélni – mondta, – hogy az segítsen az embereknek. Majd hozzákezdett: – A nagyapám béna volt. Egyszer arra kérték, beszéljen a tanítójáról. És akkor elmondta, hogyan szokott a szent Bálsém ima közben szökellni és táncolni. A nagyapám ott állt és beszélt, és a történet annyira magával ragadta, hogy egyszer csak magának is szökdécselnie és táncolnia kellett, ahogy mestere is tette. És e percben kigyógyult bénaságából, így kell a történeteket elmondani.
A tanítás szájhagyomány útján történő megőrzése mellett korán hozzákezdtek a lejegyzéséhez is, ezekből azonban, legalábbis ami az első generációkat illeti, semmi sem maradt fönn tisztán. Néhány caddik fiatal korában nem mulasztotta el, hogy tanítója tetteit és kijelentéseit leírja, mégpedig – úgy tűnik – lényegében saját célra. (…)
A Bálsém legendájának példáján nyomon követhetjük, hogyan alakult ki a haszidizmuson belül a legenda. A család és a tanítványok körében élő legendák titokzatos folyamatokra történő utalásokként már életében körülveszik őt, hogy aztán halála után elbeszélésként szilárduljanak meg. Ezen elbeszélések némelyike kéziratban vagy nyomtatásban terjedt, hogy negyedszázaddal később egy részük könyv alakban is megjelenjen: családjának legendája
olyan történetekben, amelyeket a Bálsém saját nevelésű unokája, Móse Hájim Efraim rabbi Efraim tábori zászlója című művébe szőtt bele; a tanítványok legendái pedig olyan történetekben, amelyek szinte egyidejűleg bekerültek a Bálsém mondásainak A Jó név koronája címen megjelent válogatott gyűjteményébe. De újabb negyedszázadnak kell eltelnie, mire a legendákat tartalmazó nagy életrajz, A Bálsém-tov dicsérete megjelenik, amelynek minden darabját a barátok és tanítványok legközelebbi köréből származó elbeszélőtől eredeztetik. (…) A tizenkilencedik század második felében aztán elkezdődik a szövegek irodalmi romlása, amelynek során a hagyományos motívumokat fecsegő módon dolgozzák fel, és kitalált elemek közbeiktatásával a népies irodalom alacsony színvonalú válfaját hozzák létre. Csak napjainkban (körülbelül 1900 óta) kezdődött el az anyag kritikai felülvizsgálata és csoportosítása.
Ha elkülönítjük az irodalmi romlás termékeit, amelyekben sokszor már föl sem lehet ismerni az eredeti motívumokat, nagy tömegű, formátlan anyag marad vissza: jobbik esetben szűkszavú följegyzések, amelyekből azonban már ki van lúgozva a folyamatok alakító ereje, vagy, sokkal gyakrabban, ügyetlen és zavaros kísérletek történnek az események elbeszélésére; vagy túl sok, vagy túl kevés. (…)
Ha valaki, mint én is, azt a célt tűzte maga elé, hogy a föllelhető írásos és kevés szóbeli anyagból, a legendaszerűségre és az igazságra egyként törekedve, fölvázolja a caddikok arcképét és ábrázolja életüket, fő feladatát abban fogja látni, hogy meghúzza az elbeszélés hiányzó, tiszta vonalát. E hosszú munka során az kínálkozott a legjobb módszernek, ha feladom a szövegek rendelkezésemre álló látszólagos formáját és ezzel együtt gyatra, körülményes, homályos, szószátyár stílusát, s az elbeszélés vélt folyamatát (a variánsok és más anyag felhasználásával), amennyire csak lehetséges, rekonstruálom, majd célszerűen megválasztott formában, amilyen tisztán csak lehetséges, elmesélem, mégpedig úgy, hogy a megmaradt följegyzéseket ismét fölhasználva, a találó fordulatokat a szöveg végleges formájába átültetem. (…)
A caddikot azonban nemcsak tettein keresztül kell bemutatni, hanem tanító beszéde által is, amely lényegében cselekedeteihez tartozik. Ezért könyvünkben a legendaszerű anekdotákhoz, bár csak korlátozott mértékben, egy másik műfaj is társul, amelyet „válaszolós példabeszédeknek” nevezhetünk. A tanítótól, a caddiktól kérdeznek valamit, például az írás egyik versének jelentését vagy valamely szokás értelmét, amire ő felvilágosítással szolgál, a válaszában rejlő tanítás azonban több, mint amire a kérdező számított. Az általam feldolgozott szövegekben ez a műfaj nem beszélgetés formájában fordul elő, hanem a válasz magában foglalja a kérdést; mindenütt, ahol félreismerhetetlen volt, helyreállítottam az eredeti formát; csak néhány darabnál hagytam meg a tiszta előadásformát, mégpedig ott, ahol a kérdés jelleg nem volt látható, mégis úgy tűnt, hogy a darabok ebbe a válfajba sorolandók. Ide tartozik több tóramagyarázat és prédikáció, amelyeket fontosságuk miatt átvettem. Azonban egyetlen darabot sem merítettünk a haszidizmus gazdag elméleti irodalmából: minden történet a népkönyvekből származik, amelyekben a caddikok életéről szóló elbeszéléseket egészíti ki; az elbeszélt jelleg tehát mindegyiknél fölismerhető. (…)
Az általam gyűjtött anyagnak kevesebb, mint egytizede került bele ebbe a könyvbe. Az első feltétel természetesen az volt, hogy mennyire jelentős a történet önmagában, illetve különösen a haszidok életének megismerése szempontjából. Sok, látszólag idevaló darabot ki kellett hagyni, hiszen minden egyes esetben az volt a döntő kérdés, hogy a caddikokat ábrázolja-e, elvégre a könyv feladata az ő személyük és életük bemutatása volt.
A számos legendából, amely majd minden egyes caddikról fönnmaradt, azokat kellett tehát kiválasztani, amelyekben az adott személy útja és alkata jellegzetesen megmutatkozott. (…)
Rácz Péter fordítása
Részlet Martin Buber Haszid történeteinek az Atlantisz Könyvkiadónál (1052 Bp., Gerlóczy u. 4.) hamarosan megjelenő teljes kiadásából. A könyv a kiadónál előjegyezhető.
Címkék:1995-06