Haszid történetek

Írta: Martin Buber - Rovat: Archívum, Hagyomány

Előszó (részletek)

A haszid mozgalom leginti­mebb életéhez hozzátar­tozik, hogy a hívek törté­neteket mesélnek egy­másnak közösségük ve­zetőiről, a caddikokról. Nagy dolgok tanúi és résztvevői voltak, természetes hát, hogy beszámolnak ezekről és tanúsítják ezek megtörténtét. Az elbeszélés több, mint a beszéd: a megtörtént dolgokat tényként adja át a következő nemzedéknek, hiszen az el­beszélés maga is történés, a szent csele­kedet magasztosságával rendelkezik. A lublini Látó egyszer állítólag valami ra­gyogást látott fölszállni egy imaházból; amikor belépett, haszidokkal találkozott odabent, akik történeteket meséltek caddikjaikról.

A haszidok hite szerint az isteni ős­fény beáramlott a caddikokba, onnan to­vább a tetteikbe, végül a haszidok sza­vaiba. A Bálsémnek, a haszidizmus meg­teremtőjének tulajdonított mondás sze­rint ha valaki a caddikok dicséretét zen­gi, olyasmit tesz, mintha az Ezékiel által látott isteni szekér misztériumával fog­lalkozna. Ezt azzal egészíti ki egy negye­dik generációs caddik, a Látó egyik ba­rátja, a rimanovi Mendel rabbi, hogy „A caddik maga az isteni szekér”.

Az elbeszélés azonban több mint tük­röződés: szent esszencia, amely igazo­lást nyer és tovább él benne. Az elme­sélt csoda ismét megelevenedik. A hajdani erő továbböröklődik az élő beszéd­be és még nemzedékek múlva is hat.

Megkértek egy rabbit, akinek a nagy­apja még a Bálsém tanítványa volt, hogy meséljen el egy történetet. – Úgy kell egy történetet elmesélni – mondta, – hogy az segítsen az embereknek. Majd hozzá­kezdett: – A nagyapám béna volt. Egyszer arra kérték, beszéljen a tanítójáról. És akkor elmondta, hogyan szokott a szent Bálsém ima közben szökellni és táncol­ni. A nagyapám ott állt és beszélt, és a történet annyira magával ragadta, hogy egyszer csak magának is szökdécselnie és táncolnia kellett, ahogy mestere is tette. És e percben kigyógyult bénaságából, így kell a történeteket elmondani.

A tanítás szájhagyomány útján történő megőrzése mellett korán hozzákezdtek a lejegyzéséhez is, ezekből azonban, legalábbis ami az első generációkat ille­ti, semmi sem maradt fönn tisztán. Né­hány caddik fiatal korában nem mulasz­totta el, hogy tanítója tetteit és kijelenté­seit leírja, mégpedig – úgy tűnik – lénye­gében saját célra. (…)

A Bálsém legendájának példáján nyo­mon követhetjük, hogyan alakult ki a haszidizmuson belül a legenda. A csa­lád és a tanítványok körében élő legen­dák titokzatos folyamatokra történő utalásokként már életében körülveszik őt, hogy aztán halála után elbeszélés­ként szilárduljanak meg. Ezen elbeszé­lések némelyike kéziratban vagy nyom­tatásban terjedt, hogy negyedszázaddal később egy részük könyv alakban is megjelenjen: családjának legendája

olyan történetekben, amelyeket a Bál­sém saját nevelésű unokája, Móse Hájim Efraim rabbi Efraim tábori zászlója című művébe szőtt bele; a tanítványok legendái pedig olyan történetekben, amelyek szinte egyidejűleg bekerültek a Bálsém mondásainak A Jó név koronája címen megjelent válogatott gyűjte­ményébe. De újabb negyedszázadnak kell eltelnie, mire a legendákat tartal­mazó nagy életrajz, A Bálsém-tov dicsé­rete megjelenik, amelynek minden da­rabját a barátok és tanítványok legkö­zelebbi köréből származó elbeszélőtől eredeztetik. (…) A tizenkilencedik szá­zad második felében aztán elkezdődik a szövegek irodalmi romlása, amelynek során a hagyományos motívumokat fe­csegő módon dolgozzák fel, és kitalált elemek közbeiktatásával a népies iro­dalom alacsony színvonalú válfaját hoz­zák létre. Csak napjainkban (körülbelül 1900 óta) kezdődött el az anyag kritikai felülvizsgálata és csoportosítása.

Ha elkülönítjük az irodalmi romlás ter­mékeit, amelyekben sokszor már föl sem lehet ismerni az eredeti motívumo­kat, nagy tömegű, formátlan anyag ma­rad vissza: jobbik esetben szűkszavú följegyzések, amelyekből azonban már ki van lúgozva a folyamatok alakító ere­je, vagy, sokkal gyakrabban, ügyetlen és zavaros kísérletek történnek az esemé­nyek elbeszélésére; vagy túl sok, vagy túl kevés. (…)

Ha valaki, mint én is, azt a célt tűzte maga elé, hogy a föllelhető írásos és ke­vés szóbeli anyagból, a legendaszerű­ségre és az igazságra egyként törekedve, fölvázolja a caddikok arcképét és áb­rázolja életüket, fő feladatát abban fog­ja látni, hogy meghúzza az elbeszélés hiányzó, tiszta vonalát. E hosszú munka során az kínálkozott a legjobb módszer­nek, ha feladom a szövegek rendelkezé­semre álló látszólagos formáját és ezzel együtt gyatra, körülményes, homályos, szószátyár stílusát, s az elbeszélés vélt folyamatát (a variánsok és más anyag felhasználásával), amennyire csak lehet­séges, rekonstruálom, majd célszerűen megválasztott formában, amilyen tisz­tán csak lehetséges, elmesélem, még­pedig úgy, hogy a megmaradt följegyzé­seket ismét fölhasználva, a találó fordu­latokat a szöveg végleges formájába át­ültetem. (…)

A caddikot azonban nemcsak tettein keresztül kell bemutatni, hanem tanító beszéde által is, amely lényegében cse­lekedeteihez tartozik. Ezért könyvünk­ben a legendaszerű anekdotákhoz, bár csak korlátozott mértékben, egy másik műfaj is társul, amelyet „válaszolós pél­dabeszédeknek” nevezhetünk. A tanító­tól, a caddiktól kérdeznek valamit, pél­dául az írás egyik versének jelentését vagy valamely szokás értelmét, amire ő felvilágosítással szolgál, a válaszában rejlő tanítás azonban több, mint amire a kérdező számított. Az általam feldolgo­zott szövegekben ez a műfaj nem be­szélgetés formájában fordul elő, hanem a válasz magában foglalja a kérdést; mindenütt, ahol félreismerhetetlen volt, helyreállítottam az eredeti formát; csak néhány darabnál hagytam meg a tiszta előadásformát, mégpedig ott, ahol a kér­dés jelleg nem volt látható, mégis úgy tűnt, hogy a darabok ebbe a válfajba so­rolandók. Ide tartozik több tóramagyará­zat és prédikáció, amelyeket fontossá­guk miatt átvettem. Azonban egyetlen darabot sem merítettünk a haszidizmus gazdag elméleti irodalmából: minden történet a népkönyvekből származik, amelyekben a caddikok életéről szóló elbeszéléseket egészíti ki; az elbeszélt jelleg tehát mindegyiknél fölismerhető. (…)

Az általam gyűjtött anyagnak keve­sebb, mint egytizede került bele ebbe a könyvbe. Az első feltétel természetesen az volt, hogy mennyire jelentős a törté­net önmagában, illetve különösen a ha­szidok életének megismerése szem­pontjából. Sok, látszólag idevaló dara­bot ki kellett hagyni, hiszen minden egyes esetben az volt a döntő kérdés, hogy a caddikokat ábrázolja-e, elvégre a könyv feladata az ő személyük és életük bemutatása volt.

A számos legendából, amely majd minden egyes caddikról fönnmaradt, azokat kellett tehát kiválasztani, ame­lyekben az adott személy útja és alkata jellegzetesen megmutatkozott. (…)

Rácz Péter fordítása

Részlet Martin Buber Haszid történeteinek az Atlantisz Könyvkiadónál (1052 Bp., Gerlóczy u. 4.) hamarosan megjelenő teljes kiadá­sából. A könyv a kiadónál előjegyezhető.

Címkék:1995-06

[popup][/popup]