Szombat előfizetés 2017

Hannah Arendt és a zsidó identitás

Írta: Vajda Mihály - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Napló

 

Hannah Arendt riportkönyve1 a jeruzsálemi Eichmann-perről igen nagy vihart kavart. Mindenekelőtt zsidó körökben. Arendt nem szereti a zsidókat, részben legalábbis felelőssé teszi őket a sorsukért – mondották sokan. Tipikus zsidó ön­gyűlölet. Hogy az Arendttel szembeni zsidó ellenérzés miért az Eichmann Jeruzsálemben kapcsán robbant ki, nem tu­dom; hiszen Arendt már a totalitarizmuskönyv első, az anti­szemitizmusról szóló fejezetében is azt állítja, hogy az anti­szemitizmus nem véletlen, hogy a zsidók nem vétlenek ab­ban, hogy frusztrált társadalmi csoportok bűnbakká teszik őket; még a fajelmélet megalkotását is egy zsidónak, neveze­tesen Disraelinek tu­lajdonítja. Mindegy is. Annyi bizonyos, hogy Hannah Arendt egész attitűdjében van valami, ami a né­pével teljesen azono­sulni kívánó zsidót irritálja. Gershom Scholem megpróbál­ta világosan megfo­galmazni, miről is van szó. „Van a zsidó hagyományban egy nehezen meghatá­rozható, ám elég va­lóságos fogalom, az Ahavat Jiszrael, ’a zsidó nép szerete­te’… Benned, kedves Hannah, mint oly sok, a német balol­daltól induló értelmiségiben, ennek csak halvány nyomát ta­lálom”1 – írta Arendtnek az Eichmann-könyvről szóló levelé­ben. Régi barátja, akin keresztül a cionistává soha nem vált Arendt mégis valamiféle kapcsolatba került a cionistákkal és a cionizmussal, Kurt Blumenfeld szelídebben fogalmaz ugyan, de ugyanarról beszél. Ezt írja egy levelében; „De létez­nek népek, s a zsidó is egy. neked valószínűleg nehezedre esik elképzelni, hogy az ember szereti ezt a zsidó népet. Az ember nem a létét szereti, hanem az újjászületést, melyet lát, ha részt vesz benne.”2 Hannah Arendt a következőket vá­laszolta Scholemnek – híres mondat, Günter Gaus is felem­legeti tévéinterjújában: „Abban teljesen igazad van, hogy en­gem semmi ilyesfajta ’szeretet’ nem hat át, mégpedig két ok­ból: soha életemben nem ’szerettem’ egy népet vagy egy kö­zösséget – sem a német, sem a francia, sem az amerikai né­pet, sem a munkásosztályt, sem bármi hasonlót. Én valóban ’csak’ a barátaimat szeretem, s az egyetlen szeretet, amit is­merek és amiben hiszek, az az egyes emberek iránt érzett szeretet. Másrészt, ez a ’zsidók szeretete’, mivel magam is zsidó vagyok, meglehetősen gyanúsnak tűnik a számomra. Nem szerethetem magamat, sem olyasmit, amiről tudom, hogy lényem szerves része.”3 Hadd idézzek még két helyet, az egyik az izraelieket bírálja, a másik egy szerinte tipikus zsi­dó magatartást. Jaspersnek írja: „Ami magát a népet illeti, az utóbbi években olyan döntő változás következett be benne, hogy az úgynevezett nemzeti jellem tényleges megváltozá­sáról beszélhetünk. (…) Valami nehezen leírható ellenérzés alakult ki benne a kiválasztott nép gondolatával szemben. Azt mondhatnánk, hogy elegük van belőle a zsidóknak. Ez nem valami ideológia, mint a cionizmusban, hanem néphan­gulat. Ezzel együtt jár azonban – és tulajdonképpen ez az, ami veszélyes – valami egyre magától értetődőbbé váló és egyre szélesebb köröket átfogó alapvető bizalmatlanság va­lamennyi többi néppel szemben. (…) Ez szörnyen veszélyes és romboló, mert nem rejlik mögötte semmifajta eszme (azon a homályos elképzelésen kívül, hogy ’mi csak-csak jobb emberek va­gyunk, meg akarunk próbálni azonban rosszabbakká len­ni’), semmifajta is­tenhit vagy bármi más.4 Egy Blumenfeldnek írott levél­ben meg a követke­zők állnak: „Azután találkoztam Baeckkel5 és beszéltem ve­le: impozáns, mert tényleg nem fél to­vábbra sem semmi­től, rezdületlen ma­radt. Éppúgy beszél, ahogyan 1932-ben Hitler üldözte a zsi­dókat. A tehetség okán! A zsidók tehetsége okán – természe­tesen. És egy zsidó sohasem lehet olyan közönséges ember, mint a többiek. Egyszóval az asszimilánsok megszokott örök soviniszta dumája. Mindjárt mi vagyunk újból az emberiség középpontja.”6

Holott Arendtnek, ha politikáról van szó, nincsen más ügye, csakis a zsidó ügy. Amikor legközelebbi barátja, Karl Jaspers németségére emlékezteti, ezt válaszolja: „Politikai­lag mindig csak a zsidók nevében fogok beszélni, ha a kö­rülmények éppen arra kényszerítenének, hogy megnevezzem nemzetiségemet.”7 (Más kérdés, hogy miként lenne le­hetséges körülhatárolni azt a csoportot, melyet politikai ér­telemben „a zsidókénak nevezhetnénk, ha éppenséggel nem az izraeliekről van szó, márpedig nála nem erről van szó.) Arendtnek bevallottan csakis zsidó identitása van, jól­lehet mindig nevetségesnek találta, amikor valahai német zsidók megtagadták német kultúrájukat és anyanyelvűket. Egyszer még kifejezetten németnek is nevezi őket: „(…) tisz­tán privát viszonylatban bevallom, valóban rendkívül nehéz belátni, hogy X. Y. úr vagy asszony miért ne lennének néme­tek, ha egyszer olyan szörnyen nyilvánvaló, hogy azok.”8 S ami a legfontosabb: Arendt talán éppen azért olyan kritikus a zsidókkal szemben, mert egy életen át a leghatározot­tabban azt gondolta (így hangzik első könyvének, a Rahel Varnhagen életrajzának utolsó fejezetcíme), hogy „zsidó mivoltunktól nem tu­dunk megszabadulni” („Aus dem Judentum kommt man nicht heraus”).

A kérdés csak az, s ez most már az én kérdésem is, vajon mi az a Judentum, zsidó mivolt, amitől nem tudunk megsza­badulni. Arendt egyszer így ír Jaspersnek, aki a zsidóságot a biblikus vallással, isten eszméjével és a szövetség eszméjé­vel akarja azonosítani: „Ami a zsidókat illeti: Mindabban, amit mond, történetileg igaza van. Mégis fennáll a tény, hogy számos zsidó, ahogy én is, vallásilag teljesen függetlenek a zsidóságtól, és mégis zsidók.”9 Igen. Mennyiben zsidó az a zsidó származású egyén, aki vallásilag teljesen független a zsidóságtól, akinek kulturális identitása minden, csak nem zsidó (mondjuk német vagy éppenséggel magyar), s aki nem akar a zsidó nemzet részévé lenni, aki – ez ismét Jaspers fogalmazása, igen pontos – Izrael létében nem lát mást, mint „a zsidóság végét olyan emberek burkában, akiket továbbra is zsidóknak neveznek”.10

Bizonyosnak tűnik, hogy a történelemről van szó. Arendt szemében az is bizonyosnak tűnik, hogy – ma már legalább­is – nem arról a történelemről, amelyet a három nagy világ­vallásnak is részévé lett Biblia kanonizált; egyenesen „Izrael- hazugságnak” nevezi azt, hogy ez a nemzet egy nagyszabású, bibliai-ótestamentumi eredetet akar költeni magának.11 Arról azonban talán nem szabadott volna megfeledkeznie, hogy enélkül a kanonizált történelem nélkül a zsidóság nem ma­radhatott volna fenn, sorsa ugyanaz lett volna, mint más né­peké, melyeket szétszórt a történelem. Elias Canetti a Tömeg és hatalomban egyenesen arra vezeti vissza a zsidóság fenn­maradását, hogy nem képes elfelejteni negyvenévi vándorlá­sát a sivatag homokjában. Ennek ellenére sok igazság van abban, amit Hannah Arendt gondol: hogy ugyanis az „és mégis zsidó vagyok” tudat a soá tragédiájában végződő kelet- és közép-európai diaszpórabeli történelemhez kötődik, ahhoz a történelemhez, amelynek magját talán a végül is irracionális gyűlöletbe átfordult német-zsidó kulturális szimbiózis alkot­ja.12 Egy történelemhez, melynek igazán maradandó eleme egyfajta kulturális teljesítmény. Ez az, ami Hanah Arendt szá­mára – itt teljesen azonosul Kurt Blumenfelddel – a legfonto­sabb. Egy nép története, amely kiszabadulván a gettóból, né­hány évtized alatt valami rendkívülit hoz létre. „A német zsidóság valami nagyszerű dolog volt, amire úgy igazából tulaj­donképpen csak most jött rá az ember. Hogy miben állt, azt egyáltalában nem olyan könnyű átlátni” – írja.13 Blumenfeld válasza: „Ami a német zsidóság fejlődésének legutóbbi 150 évét illeti, egyetértünk. Mindig is azt próbáltam magyarázni, hogy ez a zsidó történészek számára teljesen ismeretlen idő­szak nemcsak a zsidó történelemnek, hanem az emberiség történetének is csúcspontja.”14 Bizonyára igaza van azonban

Arendtnek, amikor azt mond­ja, hogy a nagyság magában rejti a nagyzási hóbort veszé­lyét, ami „(…) a német, de mindenekelőtt a német-zsidó intellektuelek betegsége”.15 Meggyőződésem, hogy a ma­gyar zsidóság zsidótudata is alapjában véve a kulturális teljesítményhez kötődik. Ah­hoz a szerepünkhöz, amelyet a modern magyar kultúra megteremtésében játszottunk.

Hogy ez a fajta kettős identitás valamifajta gyökértelenséggel jár, ami azután környezetünket gyakorta gyanakvásra készteti, azt nem is érdemes tagadni akarni. Én úgy vagyok magyar, hogy alapvetően fontos számomra a zsidóság hozzá­járulása a magyar kultúrához. Blumenfeldnek van némi igaz­sága, midőn így jellemzi az öntudatosan diaszpóra-zsidó és az izraeli zsidó eltérő beállítódását: „Neked megfelel a talajtalanság, nekem az felel meg, ha talajt érzek a lábam alatt.”16

Jegyzetek

„Eichmann Jeruzsálemben” (Gershom Scholem és Hannah Arendt le­vélváltása), ford.: Módos Magdolna, Hiány, 1992. február, 22. o.

Hannah Arendt/Kurt Blumenfeld: „…in keinem Besitz verwurzelt” Die Korrespondenz (hrsg. von Ingeborg Nordmann und Iris Pilling), Rotbuch Verlag, Hamburg, 1995, 14. levél, 56. o.

„Eichmann Jeruzsálemben”, id. h., 24. o.

61. levél, in: Hannah Arendt/Karl Jaspers Briefwechsel 1926-1969 (hrsg. von Lotte Köhler und Hans Saner), Piper, München-Zürich, 1993, 134-135. o.

Hannah Arendt Kurt Blumenfeldhez, 37. o.

Hannah Arendt Karl Jaspersnek, 50. levél, 106. o.

Hannah Arendt Karl Jaspersnek, 59. levél, 127sk. o.

Hannah Arendt Karl Jaspersnek, 61. levél, 134. o.

Karl Jaspers Hannah Arendthez, 60. levél, 131. o.

L. Hannah Arendt levele Kurt Blumenfeldhez, 65. levél, id. h. 174. o. Hozzáteszi még ehhez: „Ugyanígy viselkednek más levantei népek, mint például a görögök is, akiknek természetesen pontosan annyi kö­zük van Homéroszhoz, mint Neked vagy nekem, de megjátsszák a ho­méroszi hőst és ugyanakkor otthonosan berendezkednek a legalpáribb balkáni sovinizmusban, valamint az ahhoz tartozó slamposságban, korruptságban, kulturálatlanságban és levanteiságban.” (Uo., 174sk. o.)

L. ehhez Anna-Maria Jokl izgalmas írását, megjelent a Thalassa ho­locaustszámában.

Levél Blumenfeldhez, No. 43., 123. o.

Kurt Blumenfeld Hannah Arendthez, 66. levél, 177. o.

Hannah Arendt Kurt Blumenfeldhez, 78. levél, 196. o.

Kurt Blumenfeld Hannah Arendthez, 14. levél, 56. o.

Címkék:1996-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Helybenjáras, vagy fény az alagút végén

Kárpótlási tárgyalások 1996. január 14-én újabb fordulóra ült össze a kárpótlás jogi problémáit tisztázni hivatott albizottság, melyben a kor­mány, a...

Kinek higgyek?

Január 12-én jelent meg a Magyar Hírlapban a grúz-zsidó be­vándorlókról szóló riportom rövidített változata, míg a teljes szöveg a Szombat...

Close