Szombat előfizetés 2017

Hahn István tudományos pályakezdése

Írta: Komoróczy Géza - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Hahn István nyolcvan esztendeje született, s közel egy évtizede hunyt el. Szerkesztőségünk az alábbi írással tiszteleg az egykori rabbi, a jellegzetesen közép-európai sorsú tudós emléke előtt

Hahn Istvánról1 fogok most beszélni, a zsidó tudósról.2 Nem mint zsidó, természetesen, hanem mint egykori tanítványa, és mint hebraista. De a zsidó tudósról: az 1930-1940-es évek magyar zsidó szellemi életének már fiatal korában is jelentős szereplőjéről. Jichak Joszéf Hahn, ahogyan a héber nyelvű cikkeiben írta. És zsidó nevéhez hadd tegyem nyomban hozzá, ahogyan szokás és illendő: zikhrono librákha.

Hahn professzor az elmúlt évtizedekben az egész országnak a tanára volt. Aki a budapesti Egyetemen a bölcsészkarra járt, aki a történelem szakot végezte, az ő óráit tartja a leginkább emlékezetes egyetemi élményének. De Hahn sok más alkalommal is, élőszóban és írásban, rádióban és egyéb módokon terjesztette a tudását. Emléke, amelyet áldottnak mondtam az imént, ilyen módon a történelemmel foglalkozó magyarországi közvéleményben addig, ameddig egy ember emléke egyáltalán eleven maradhat halhatatlan. Ad multos annos, minden bizonnyal. Ennek a ténynek a tudatában kell beszélnünk róla, munkásságáról: régi, de nem múlt dolgokról.

Én magam tőle tanultam a héberben szinte még az alefbét-et is: a betűket mondhatok ennél többet a hozzá fűződő kapcsolatomról? Másnál kezdtem el a nyelvtant, de csakhamar hozzá mentem, és a továbbiakban már mindvégig vele olvastam hébert egyetemi tanulmányaim idején, és még utána is: a Bibiliát, némi rabbinicát. Közelebb lépve az előadás témájához, azt is meg kell mondanom, hogy Hahn a héber órákat, s ennek bizonyára jelentősége volt számára, mindig szombaton reggel tartotta, pontosan 8 órakor.3 Egyedül nekem, abszolúte privatissimum-ként, ami nemcsak annyit jelent, hogy szombaton reggel nyolcra kellett bemennem, mindenki tudja, hogy egyetemi hallgatók számára ez micsoda szörnyűség; de jelenti azt is, hogy öt vagy hat éven át R. Hahnnal hetente négyszemközt ülhettem a héber Biblia szövege fölött, tanári szobájában, az íróasztalánál, mellette. Az auctor-olvasás helyzetében tanár és diák metakommunikációs kapcsolata, magyarul: a tanári szövegértelmező magatartás a Bibliát nemcsak tudományos módon közvetítette: nyilvánvalóan zsidó módon is, mert hiszen Hahn rabbi volt, ha nem mondta is; és ugyancsak nyilvánvalóan közvetített sok mindent a zsidó hagyományból, szemléletből, gondolkodásból, nem nevelő szándékkal, persze, hanem a megértés eszközéül. Nem a lábánál ültem, zsámolyon; de azért egy igazi rabbi mellett. Nem kell külön mondani, hogy a személyes hálám Hahn iránt valóban múlhatatlan és leróhatatlan. Mindaz a rossz, amit mondani tudok bizonyos munkáiról, a „aossz”, értsd: bíráló vélemény, meg van írva teljes részletes­séggel és mi tagadás engedmények nélküli kíméletlenséggel egy 1983 januárjában írt cikkemben, egyik könyvéről recenziómban, amely cikknek, még kéziratban, az első olvasója ő maga volt. Bár nyomtatásban a megjelenését már nem érte meg.4 Ennek a cikknek minden gondolatát és minden szavát felelősséggel és komolyan gondoltam; olyannyira komolyan, hogy a recenziót egy újabb könyvemben, tanulmányok között, változatlan szöveggel újra lenyomattam a közelmúltban.5 Most Hahn Istvánról zsidó vonatkozásban sem mint, hogy Meir Ayali nemrég megjelent kis füzetére utaljak: nem mint Elisa ben Abuyáról szeretnék beszélni,6 erre semmiféle jogosultságom nincsen; bár megkísérlem majd megfogalmazni a véleményemet ebben a kérdésben is.7 A jelen előadás tárgya inkább munkásságának a méltatása, a magyar zsidó szellemi élet, s ezen belül is a második világháború körüli korszak szellemi élete felől. Hahn pályakezdése esik erre az időre: tudományos tevékenységének első korszaka, azt megelőzően, hogy kivált az Országos Rabbiképző Intézet tanári karából és ezzel megszakadtak formális kapcsolatai a magyarországi zsidó intézményekkel.

Pályája elején Hahn, ehhez kétség nem fér, zsidó tudós: tudós, tiszta zsidó identitással, amit nem a politikai viszonyok kényszerítettek rá, igazi belső tartalom. És persze: a zsidó tudományok nagy ígérete.

Pályakezdésekor, és tudományos működésének első másfél évtizedében Hahn István, az Orsz. Rabbiképző Intézet növendéke, majd tanára, beszéljünk nyíltan, a magyar zsidó szellemi élet egyik büszkesége volt, ezt rögzíteni kell a múlt vizsgálatához; és az Intézet büszkeségének számít ma is, mindannak ellenére, ami utóbb történt. Elég, ha fiatalabb kortársainak, ma már idősebb egykori tanítványainak emlékezetére hivatkozom: felcsillanó szemére mindazoknak, akik hajdan az óráit hallgatták. Mondjuk, héber nyelvű szabad előadásait Maimonides bölcseletéről. Hahn rabbiképzős múltjának emléke változatlanul eleven.

Engedjék meg, hogy bibliai szöveggel éljek, sőt, hogy tanár módjára éljek bibliai szöveggel. A Bamidbar-ban (Numerí) olvassuk,8 Bileám egyik másál-jának szövegében, a következő szavakat: Dárakh kokhav mi-Jaakov ve-qam sévet mi-Jiszraél.

Ez ״másál” mondja az idézett szavakat bevezető formula a Bibliában, és másál-nak tekintem én is ezt a szöveget: példázatnak.

Az én régi héber Bibliám, egy Kittel-Biblia,9 amellyel Hahn óráira is jártam annak idején, ez amint ismeretes tudományos apparátust is tartalmazó Biblia-szöveg10 a sévet szó mellett lapalji jegyzetben megadja a legrégibb kéziratok és fordítások variáns olvasatait. A sévet szó a latin szöveg szerint: Stella erimita, vagyis csillag, farokkal, csóvával; magyarul: üstökös. A Septuagintában anthróposz, a. m. ember a fordítás. A megszokott Vulgata szövegekben princeps, fejedelem áll; a Targumban pedig: mesíha, messiás. Dárakh kokhav miJaakov vekam sévet mi-Jiszraél. Útrakelt egy csillag Jákobból, és felállt egy üstökös Izraelből. Ez a Biblia-magyarázat hagyományos elvei és módszerei szerint parallelismus membrorum synonymus, azaz a vers két fele voltaképpen egymást magyarázza.

A bibliai verset az 1930-as évek közepének Rabbiképzőjére nem mint szinonimát kell értenünk: szó szerint. A Rabbiképzőben két csillag kelt fel a magyar zsidó szellemi élet égére abban a nemzedékben. Az egyik volt: Scheiber Sándor, és a másik volt: Hahn István. Hogy kettejük közül kire mondjuk: kokhav, és kire azt, hogy sévet, nem akarom eldönteni, nem is hiszem, hogy eldönthetné bárki. Nem is kell. A tudományban kokhav volt mindkettő. S mindketten mint sévet indultak: mint rabbik, majd mint rabbik mesterei, az Orsz. Rabbiképző Intézet tanárai. Scheiber az maradt halála napjáig; Hahn azonban, aki 1948-ban, egyik ma is megragadó, ma sem érdektelen tudományos dolgozatával11 mintegy szivárványhidat épített magának, hidat az akkoriban egyre hangosabb forradalmi eszmék világa felé, nem sokkal később valóságosan is behúzta maga mögött a Rabbiképző ajtaját.

Bileám szavaival, a bibliai idézettel a mondanivalóm annyi, hogy a harmincas évek közepén a magyarországi zsidó tudományban ez a két férfi: Hahn és Scheiber együtt indultak, és tudományos pályájuk első, körülbelül másfél vagy kis híján másfél évtizedét szorosan egymás mellett futották. Olyannyira szorosan egymás mellett, hogy ahol Hahnnak megjelent egy cikke, ott megjelent Scheibernek is, ugyanakkor, s ha nem, akkor előbb vagy utóbb; és ahol Scheibernek, ott mert ő azért kevesebbet írt majdnem mindig Hahnnak is. Olyannyira, hogy Hahn pályakezdő korszakából a bibliográfiájának összeállításához egyik forrásom éppen Scheiber bibliográfiája lehetett.12 Csak meg kellett néznem azokat a kiadványokat, amelyekben Scheibernek cikkei jelentek meg, és rendszerint találtam Hahntól is valamit.

Közösen is írtak tanulmányokat, főképp a geniza tárgyköréből, még messze túl azon az időponton is, amelyben Hahn kilépett a Rabbiképző kapuján. Közös cikkeik munkamegosztásban készültek, azaz oly módon, hogy a kéziratok héber vonatkozásait Scheiber dolgozta ki, az arab vonatkozásokat Hahn. Pedig hát Scheiber is tudott: magától értetődően tanult és tudott valamelyest arabul. Hahn, mondanom sem kell, tökéletesen tudott, mint ahogyan szírül is, ethiópul, és még sok-sok egyéb nyelven; a könnyebbeket most nem is említem. A geniza arab kéziratai fölött Scheiber és Hahn mindig találtak lehetőséget az együttműködésre. Többek között Szaadja gaon kéziratai esetében mert az ő műveinek geniza-töredékeivel többször is adtak ki közös cikket. Megosztották egymással a munkát: együttműködtek.

Tudok egyet-mást Hahn életrajzáról, van fogalmam arról is, hogy Hahnt és Scheibert családi kapcsolat, valami közvetett rokonság fűzte össze. Ezek a részletek a kortársak, barátok vagy volt barátok számára alkalmasint érdekesek; az utókor szemében és a tudományos teljesítmény megítélésekor azonban egészen közömbös, hogy rokonok voltak-e törté­netesen; ezért a dolognak ezt a részét nem is akarom bolygatni. A lényeg: tevékenységük rokonsága, és a kapcsolat, mely ennek kapcsán kettejük között, minden közeli vagy távoli rokonságnál erősebben, kialakult és fennmaradt.13 De nem akarom tartalmilag ismertetni Hahn Istvánnak még a szóban forgó időszakban született munkáit sem. Néhány címet idézek fel csupán, amely címek jelzik a tárgykört és a szellemet, amelyben Hahn a fiatalkori dolgozatai készültek.

Hahn történetéhez hozzá kell tennem, s a címek ismertetéséhez előre kell bocsátanom még a következőket. Bár akadémiai, egyetemi tisztsége és életkora megkívánta volna, és pályatársai szívesen vállalkoztak volna a megszervezésére és kiadására, s felajánlották neki, előkelő nemzetközi tanulmánygyűjteményt, idegen nyelvű szakfolyóiratunk különszámát: maga Hahn élete végéig elhárította egy igazi, hivatalos Festschrift gondolatát. Érvelt ellene, lebeszélte azokat, akik akarták. Nekem egyszer megmondta világosan: azért, hogy ne kelljen, mint egyébként szokás, közreadnia benne a bibliográfiáját. Magyarul: ne kelljen megjelentetnie az 1950-es évek előtt közzétett tanulmányainak jegyzékét. Meg kell mondanőm azt is, hogy ezek után, nélkülözve magának a szerzőnek az információit, végül nekem magamnak is csak igen fáradságos munkával sikerült előásnom Hahn cikkeit ebből a másfél évtizedből, vagy legalább e cikkek egy részét hónapokat szentelve a könyvtári keresésnek, és utóbb, évekkel később, a kalászoláshoz még tanítványaim, barátaim, kollégáim14 segítségét is igénybe véve. A bibliográfia,15 ha egyszer megjelenik, Hahn Istvánt nemcsak tudósnak fogja bemutatni; jelezni fogja: tanító is volt egyszersmind, az 1940-es években egyenesen a hazai zsidóság valóságos paraklétosz-a, vigasztaló, aki bámulatra méltó érzékenységgel fogalmazta meg azokat az eszméket, amelyek segíthettek a kortársaknak megmaradni, és megmaradni a zsidóságban.

Szinte csak sorolom tehát a címeket, Hahn pályakezdő és korai cikkei közül némelyeknek a címét.16

Legelső vagy egyik első cikke, amelyikről én tudok, héberül jelent meg, zsidó neve alatt, a Ha-Szóqer hasábjain.17 Magyar változata a Hevesi Simonnak ajánlott Emlékkönyv-ben (1934), jeléül a szeretet és tiszteletnek, melyet Hahn Hevesi iránt érzett. A cikk az ember teremtésének egy arab legendájához fűz agádikus megjegyzéseket. Az arab tudás akkortájt még illendő volt a Rabbiképzőben; Hahn a Rabbiképző Bacherés Heller-hagyományait folytatta abban a tekintetben, hogy felkészültsége e téren is tudományos értékkel bírt. ״A világteremtés az iszlám legendában.” Ez volt doktori értekezése a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Komoly, szigorúan szakszerű szövegtanulmány, ugyancsak agádikus értekezés. A disszertáció változata megjelent az akkor legjelentősebbnek számító francia zsidó tudományos folyóiratban is: ״A világteremtésre vonatkozó hadisz és az agáda.”18 Hahn zsidó és iszlám tudománya egyenértékűnek mutatkozik benne. A zsidó hagyomány irodalmában azonban Hahn igazi területe, eltérően a Scheiberétől, nem az agáda volt, hanem az aprólékosan pontos mérlegelés: a halákha. Ez is a Rabbiképző iskolája: Guttmann. Hahnnál jobb halákhista aligha akadt minálunk Guttmann után, történeti és filológiai értelemben biztosan nem. ״A miggo elve a talmudi irodalomban”, ״A gyanútlan kijelentés törvényszéki hitelességéről” mindkettő A Blau Lajos Talmudtudományi Társaság Évkönyve lapjain.19 Deutsch Gáborral közös munkájuk, Lőwinger Sámuel előszavával, a Majmuni szemelvények (1935): mesteri fordítások, amelyekhez arab nyelvtudás és zsidó halákhikus ismeret egyaránt szükséges volt. Nem lehet nem felfigyelnünk arra, hogy

Hahnt kezdettől fogva már csak tudományos szempontból is igen élénken foglalkoztatták az egykori vallástagadók, másként gondolkodók, eretnekek. ״Chivi al-Balkhi viszonya a zsidó valláshoz.”20 ״A mín-ek problémájához.” Utóbbi ugyancsak a talmudtudományi Évkönyv lapjain.21 Annak, aki talán nem tudná azonnal: min az eretnekek, többek között a kérészténység elnevezése a talmudi szóhasználatban. Hahn ebben a tanulmányában, és egy másikban, amelyet, ״Szilié minim”22 címmel, külön az eretnek iratoknak szentelt, annak idején zseniális sejtésképpen számot vetett annak a lehetőségével, hogy eseüeg előkerülnek majd zsidó szövegek is, melyek kívül esnek a rabbinikus hagyományon. A háború után valóban élőkerültek ilyen szövegek: a Holt-tengeri tekercsek.23 Az Egyetemen Hahn a görög és latin szakot végezte, s mindkét nyelvben egészen kiváló volt. Több eredeti dolgozatában antik vonatkozásukban is tárgyalt zsidó forrásokat. A kor igen jó értekező folyóirata a zsidó tudományokban, a Libanon közölte ,Az ókori misztériumok és a zsidóság” c. cikkét (1938). Az IMIT Évkönyve: Jesajától a IV. eklogáig. (Egy vallásos gondolat történetéhez)” (1942). S ugyanebbe a korszakba tartozik még a csak később megjelent „Magna sacerdos arboris”, melyre okkal mindig büszke maradt.24

Pusztán bibliográfiai adatokból, az alkalmi emlékező cikkek jegyzékéből külön utánjárás nélkül is kiolvasható, kit tekintett Hahn mestereinek a zsidó tudományban. „Guttman Mihály hetven éves.”25 Majd nekrológ is Guttmannról.26 „Hevesi Simon, a Szentírás kutatója.”27 S hálatelt megemlékezése Heller Bernátról.28

Szinte már legelső tudományos dolgozatainak megjelenésével egy időben, és később is tudományos munkásságával párhuzamosan Hahn kiterjedt közművelési tevékenységet folytat: mindenről ír, amire a harmincas évek végétől kezdve a magyarországi zsidó közösségnek szüksége van. E téren kifejtett munkásságára gondolok, amikor a sévet szóval illetem őt is. Fisch Adolffal közösen könyvet írt a gyakorlati hitélet dolgairól (bar micva stb.): A felavatott ifjú könyve (1938). Ugyancsak vele együtt írt történeti életrajzokat Havas Manó zsidó történetéhez, zsidó polgári és középiskolák számára (1939). Első önálló könyvének tárgyát is ebből a körből választotta: Zsidó ünnepek és népszokások (1940); a bevezetést egyik mestere, Heller Bernát írta hozzá. Második önálló könyve, A fény ünnepe (Hanukka) (1941), mesterien egyesíti a filológus és történész felkészültségét a rabbi és közösségi vezető gyakorlati érzékével. A tárgyról a legjobb munka mind a mai napig. A közelmúltban ismét a könyvesboltokba került Izraelben, reprint kiadásban. Cikkei ugyanebből az időből: ״A törvény vallása”, és a ma is torokszorító „Javne”, Komlós Aladár Ararát c. évkönyvében (1944/5704-5): a zsidó állam pusztulását hozó háború után a hagyomány átmentéséről. ״Szellem és irodalom.”29 A mai zsidóság szellemi vezetői.”30 Körülbelül 1940-től kezdve még igen sok könyvismertetés is zsidó szerzők munkáiról, a zsidó középiskolák évkönyveiről, zsidó diáknaptárról, a Javne könyvek sorozat köteteiről stb., olykor szépirodalomról is, a Libanon, Izr. Tanügyi Értesítő, Magyar Israel, Magyar Izr. Hitközségi Tisztviselők Lapja és más lapok, folyóiratok vagy alkalmi kiadványok hasábjain. Szó szerint: ahol lehet, az egyre szőkébbre szoruló körben, amelyben a zsidó sajtótermékek viszonylag nagy száma paradox módon éppen azt jelzi, hogy most már semmi más orgánum nem áll a zsidó szerzők rendelkezésére, s nagyobb, tudományos kiadványok így, persze, nem is jelenhetnek meg. Hahn ismerteti, többek között, Herzl Tivadar Ha akarjátok, nem mese c. könyvét is.31

A korabeli sajtó gondos átnézése még Hahn egy-két előadásának is a nyomára vezet. Már a legelső ezek között: „Tárgykoncentráció a vallásban” (1942).32 Halákhikus fejtegetésnek képzelem; de lehet, hogy dróse volt.

A Vész évében (1944/45) Hahn sem dolgozhatott. Nem közölt cikket, nem tartott előadást. Munkaszolgálatos volt. Láttam egy akkori igazolványát, benne a fénykép: sűrű, magyaros kefebajusz. Ha olyan helyzetbe került, áldozatosan segített másokon. Mondják, 1944 nyarán a Horthy-ligeti munkaszolgálatosokhoz leveleket, pénzt csempészett be: áldják érte az emlékezetét. Bajusza még évekig megmaradt, s bárki megnézheti ma is a Rabbiképző régi tablóin.

A háború után továbbra is, mint már 1942 óta, a Rabbiképző kevés professzorainak egyike, s mint akkoriban mindenki, lázasan fog ismét munkához. Nem látni választóvonalat a korábbi és a mostani alkalmak, témák, műfajok között. Sőt. Hahn hangja most lesz igazán vigasztaló és buzdító, szerepe a zsidó közösség életében most lesz igazán a paraklétosz-é. Külső eseményekről nem beszélek; úgy sejtem, igen kiterjedt szervezőmunkát végzett. A leginkább nyilván tanított és tanítani tanított.

Ez időből való cikkeit, előadásait, rádiós beszédeit is éppen csak felsorolom, megjelenésük időrendjében, címük szerint. A lényeg: legfőbb törekvése kiolvasható pusztán a címekből is. ״A tanári kar halottai.”33 ״Történettanítás a héber iskolában.”34 Megjegyzendő, hogy a ״héber iskola” itt a héber tanítási nyelvű iskolát jelenti: a Tarbut rövid ideig fennálló iskolájáról van szó. A cikkben Hahn a történelmet, s közelebbről, a történelemtanítást mint a közösségi tudat fenntartásának és szabályozásának eszközét tárgyalja, a zsidó közösség szempontjából.

Egy változata héberül is: ״Optimizmus és pesszimizmus a (zsidó) közösségben.”35 ״Válság és újjászületés.”36 ״Zsidó történelem, zsidó nevelés.”37 ,Zsidó szellemi életünk néhány kérdéséről.”38 ״A Rabbiképző története az utolsó harminc évben.”39 ,Zsidóságunk haladó hagyománya.”40 ״A zsidó pedagógia múltjából.”41 Az egy-két könnyebb bibliai tanulmány szinte kivételként hat. ״Örök törvény.”42 ,Jákob áldozata.”43 ״Micha.”44 S ismét számos recenzió, könyvismertetés, többek között Lőwinger Sámuel fontos könyvéről,45 de például héber nyelvű történeti munkákról is, köztük Jakov Katz Izrael és más népek c. könyvéről46 tudtommal az első, s önmagában véve is igen korai visszhang Magyarországon nemcsak Katz éppen ezzel a könyvvel kibontakozni kezdő tudományos munkássága, de a palesztina/izraeli új zsidó történetírásra is. Hahnnak is jelenik meg cikke az Izrael Állam megalakulása alkalmából kiadott kötetben, mellesleg, Scheiber és mások társaságában; Hahn az ókori zsidó történelemről ír: ״A valóságtól az álmokig.”47 Munkatársaként említi őt az ekkortájt készülő Palesztina-Szótár is (1948).

Legfontosabb munkája a háború utáni néhány sűrű évből kis terjedelmű, de amúgy igazán nagy könyve: A zsidó nép története a babiloni fogságtól napjainkig (1946),48 amely mind a mai napig az egyetlen és legjobb, s ha nem egyetlen, akkor is, mindenképpen, a legjobb rövid összefoglalás a zsidóság történetéről, középiskolai az időközben kialakult helyzetet nézve majdhogynem egyetemi szinten 49

Folytathatnám tovább a bibliográfiai felsorolást, mert amit eddig adtam, egyáltalán nem volt teljes, talán még csak reprezentatív sem. A szaktudományos munkákat egyáltalán nem említettem. De azért a megidézett címekből is világos, és a cikkek megjelenési helye csak megerősíthet bennünket a meggyőződésben: szerzőjük valóban kokhav vagy sévet a háború utáni magyar zsidó közösségben.

Hogy mi történt a pálya kezdetének végén: ez életrajzi rejtély. Maguk az események is; még inkább az okok, a mozgató erő. Tudományos dolgozatokban nehéz megtalálni a magyarázatot. Az erők, netán a személyek, melyek/akik befolyásolták, a dolgozatokban nem kaptak szerepet.

„Hanukka, 5709.”50 Hahn egyik cikkének címe ez. Könnyű átszámítani a dátumot.51 Ekkor még minden zavartalan. A másik cikk, amelyet fentebb szivárványhídnak neveztem, eredetileg előadás volt a Pesti Izr. Hitközség kulturális előadás-sorozatában.52 A későbbiek felől tekintve: mintha a társadalmi közeg forradalmi szemléletének interiorizálása lett volna. Mégis, bár tartalmát Hahn a későbbi munkáiban is felhasználta,53 magára a cikkre írásban nemigen hivatkozott.54

Nehéz rekonstruálni, mi történt tulajdonképpen. A kortársak sem értették a fordulatot. Hahn, azt gondolom, 1950 késő tavaszán nem a zsidósággal akart szakítani. Még két év sem telt el azóta, hogy 1948-ban megpályázta a stockholmi hitközségi főrabbi állását. Akkor, a pályázattal összefüggésben, járt is Stockholmban.55 Non liquet. A pályázat ténye bizonyítja, amit állítok: Hahn nem a zsidósággal akart szakítani. Ne elmélkedjünk azon, mennyire lehetséges ez egyáltalán, s mennyire lett volna lehetséges akkor és az ő számára. Talán a Rabbiképző kereteit érezte szűkösnek, talán a Hitközség szervezetét, általában vagy csak a maga számára. Ha végigtekintünk az 1950 utáni évtizedek történetén, ne tagadjuk, találunk tényeket, melyek azt mutatják: ha tényleg ez volt Hahn diagnózisa, volt benne igazság. Az már alkatából, természetéből következett, hogy amikor elment, egyik napról a másikra, nem szólt senkinek. Talán azt remélte, senki sem fogja észrevenni. Talán azért, hogy ne bántson meg senkit.

Egy olyan pillanatában életének, amikor ismét fordulópont előtt állt, 1956 őszét követően, Hahn és Scheiber megint egy közös cikket tettek közzé. A cikk a Tarbiz hasábjain jelent meg,56 Izraelben, és héberül. A tény minden elemének jelentősége van. A folyóiratok átfutási idejének ismeretében nem nehéz kiszámítanunk, hogy a szóban forgó cikket a szerzőtársak 1956/57 telén írták. Talán nem túlzás, ha a dátumot úgy értelmezem, hogy a válságos időben Hahn ismét eredeti elkötelezettségei irányában próbált tájékozódni.57

Arra már magam vagyok a közvetlen tanú, hogy 1967-ben hogyan aggódott, izgult, örült. Még ha csak közös egyetemi szobánk kulcsra zárt ajtaja mögött is, de fenntartás nélkül Izrael mellett volt.

A hiányzó magyarázat helyett, de talán némiképpen magyarázatul is, befejezésül néhány jellegzetes mondatot szeretnék idézni tőle; szavakat, amelyek jellemezhetik a gondolkodását, amelyek legalább közvetve jelzik, milyen kérdéseket tett fel Hahn István önmagának.

1944-ben írta: ״A zsidóság egy része a vallásos fantázia transzcendens világába menekül a kibírhatatlan valóság világa elől, és ugyanakkor a tudósok egy kicsiny csoportja a rideg valóság szférájában akarja megteremteni a maga külön, zárt kis világát.”58

1947: ״Hisszük, hogy ifjúságunk mindenkor fogja tudni, merre kell keresnie az egyetlen helyes utat. A zsidó múlt belső erejének, a zsidó jelen küzdelmeinek, a zsidó örökkévalóság időkön felüli eszméinek feltárásával szolgálja majd ifjúságunk szellemi életünknek két legnagyobb feladatát: pozitív ismeretek közlésével lehetővé teszi a népünk nagy problémáiban való komoly elmélyedést, és tudatos nevelő munkával segít visszaadni népünk maradékának optimizmusát, hitét I.-tenében sic /így (!), igen, így, s ez az írásmód önmagáért beszél -, önnön erejében és közössége jövendőjében.”59

A már említett miggo-tanulmányban, utolsó bekezdése ez a cikknek, a következőket mondja: ״Az igazság megismerésének, az ártatlan felmentésének nemes törekvése csillog keresztül a talmudi jog sokaktól ridegnek mondott szabályain.”

A legutolsó idézetem Hahn Istvánnak már posztumusz művéből való. Mindenki tudja: Josephus Flavius egyike volt kedvenc hőseinek véleményem szerint önmaga alteregóját látta benne. A zsidó felkelés volt hadvezére átállt Róma oldalára, mert reménytelennek ítélte a további fegyveres harcot. De görögül írt történeti munkáiban bemutatta a nem-zsidó közönségnek, a művelt világnak, a zsidók történetét, szokásait, sőt, a Róma elleni háborút is. Hahn utolsó kéziratainak egyike, amelyre sokáig készült, de amelyet csak élete végén dolgozott ki, s ezért óhatatlanul is a testamentum jelleget viseli magán, a Contra Apionem mesteri fordítása.60 E fordításnak az ugyancsak mesteri, és egy helyen mint „egyéni tanúságtétel” is megrendítően őszinte utószavában találjuk a következő mondatokat. Josephus mindenesetre úgy érezhette: zsidó népének és vallásának saját legjobb lelkiismerete és felfogása talán hozzátehetjük: taktikai érzéke szerint végrehajtott öntudatos védelme életpályájának ezen alkonyba hajló szakaszában nem mondott ellent római voltának és birodalmi elkötelezettségének.”61 S tovább, ismét Hahn, ugyancsak Josephusról: ״Munkája ebből a szempontból nemcsak fontos forrásanyag, nemcsak historiográfiai szempontból tanulságos alkotás, nemcsak az antik vallástörténetnek jellegzetes terméke: hanem olyan egyéni tanúságtétele is szerzőjének, melynek jelentősége túlnő szerzőjének személyén.”62

Josephus e jellemzése kétségen kívül „egyéni tanúságtétele” a szerzőjének.

Aki vallásos, azt mondhatja: Istennél van az ítélet. Én csupán annyit akarok mondani, hogy Hahn István pályájának első kokhav vagy sévet korszaka, a Rabbiképzőben töltött másfél évtizede, a zsidó tudományok terén kifejtett munkásságának a Scheiberé és csak a Scheiberé mellé, akkortájt bizonyos értelemben talán az övé elé helyezendő jelentősége a mi számunkra, az utókor számára legalább egy tanulság levonását biztosan lehetővé teszi. Meg kell értenünk a helyzetét. Hahn helyzetét is, pályakezdése éveiben. Aki átélte a félelmet, a megaláztatást, aki átélte az üldöztetést, annak tudnia kell, hogy az emberek többféleképpen reagálhatnak élményeikre. Többféle élet-stratégiát alakíthatnak ki maguknak; s ezek mindegyikében ott lesz a Rettenet emléke. Meg kell értenünk Hahn Istvánt is. Még akkor is, ha a kortársai között vannak, akik másképpen cselekedtek, és akkor is, ha most, utólag, esetleg úgy véljük, lehetett volna másképpen is döntenie, netalán másképpen kellett volna.

Az utókor is mindig döntéshelyzetben van: a saját döntései előtt áll. Mindig, minden korban döntenünk kell, abban, hogy mit tegyünk, hogyan cselekedjünk; lehet mérlegelnünk az emberi tényezőket, de erkölcsi ítélet mások döntései felett csak akkor jogos, ha saját körülményeink között a saját döntéseink jobbak.

Hahn István, a zsidó tudós, a zsidó hagyomány tudósa, él és velünk fog maradni; éppen fiatalkori munkáiban, amennyire ez tudós írások esetében lehetséges, tartósan, s ez legalább a mi számunkra annyit jelent örökre.

JEGYZETEK

1.1913. márc. 2&-1984. júl. 26.

2.Előadása a „Zsidó szellemi élet Magyarországon a két világháború között” címmel rendezett konferencián, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári klubjában, 1992. április 7-én. A hangfelvétel alapján megszerkesztett és kissé bővített szöveg.

3.Egy másik Mester, ugyancsak a Rabbiképző közegéből, az idő tájt mindig szombat délelőtt kereste fel a MTA Könyvtárában a Keleti gyűjteményt. Az ilyen és hasonló mozzanatok azonban főként és mindenekelőtt a kort jellemzik: a kort, amelyben, hogy lehess, demonstrálnod kellett, ki vagy, hová tartozol.

4.Antik Tanulmányok 30 (1983), 132-139.

5.Komoróczy Géza, Bezárkózás a nemzeti hagyományba (Budapest: Századvég Kiadó, 1992), 358-272: „Szolgáló tudomány”.

6.Meir Ayali, „A kételkedő talmudista. Elisa ben Abuja a Paradicsomkertben”, MTA Judaisztikai Kutatócsoport. Értesítő, 5 (1992. ápr.).

7.Vö. az imént idézett recenzió új közléséhez fűzött megjegyzéseimet is, i.m. 373-375.

8.Num. 24,17.

9.Biblia Hebraica, ed. Rúd. Kittel (Stuttgart: Württembergische Bibelanstalt, 1952°).

10.Később Hahn nagy örömömre, de némi meglepődést is okozva nekem ajándékozta egyik saját Bibliáját, a Schlesinger/Szinaj könyvkereskedő és kiadó cég kis formátumú, zsebben elférő kiadványát, benne sajátkezű megemlékező bejegyzéssel egy igen közeli családtagjára, aki odaveszett a Pusztulásban.

11.„A próféták forradalma”, IMIT Évkönyv (Budapest, 1948), 157-181.

12.Dán Róbert mint tudjuk, Scheiber zseb-noteszét reprodukáló összeállításában, a Folklór és tárgytörténet II. és III. kötete végén, 507-573, illetve 587-608, resp.

13.Szép gesztusként, de csak kevéssel mindkettejük halála előtt, Hahn, aki egyébként mindig is szorgalmazta Scheiber akadémiai elismerését, opponensi véleményben valódi méltatását adta a pályatárs munkásságának: ,,Scheiber Sándor tudományos munkássága”, Évkönyv 1983/84 (Budapest: MIOK, 1984), 3-12. A cikkben, amely lehetett volna üres, formális gesztus is, annyi tudás és szeretet van, annyi elismerés, hogy nem csodálkoznék, ha Scheiber úgy érezte volna: mégiscsak Hahn az, aki igazán érti és becsülni tudja, amit csinál. S ha ugyanakkor Hahn azt gondolta volna, amint felolvasta a terjedelmes életmű egyik szeletének méltatását: most megmutattam, hogy ismerem és mindig is elismertem minden sorát. Nemcsak egymásra figyeltek, de egymásra igenis figyeltek egész életükben; efelől nincsen kétségem. Azon az akadémiai vitán, a tudományok doktora fokozat Scheibernek ítélésekor, én magam, nyilván merőben véletlenül, a bizottság titkára voltam. Alig pár órával hosszú külföldi utazásom előtt: érthetően idegesen. Akkor találkoztam utoljára mindkettejükkel, Hahnnak még a temetésekor sem voltam itthon. Haláláról éppen aznap értesültem, telefonon, amikor indultam haza a világ túlsó feléről Később, Scheiber temetésén, bevallhatom, én tőle is búcsúztam. Visszaemlékezve a „vita”-ülésre az Akadémia I. emeleti szép Felolvasó termében, a legélesebb emlékem: mindkettejük meghatódottsága, megilletődöttsége. Sokan tudtuk akkor, ismét együtt vannak.

14.Mások mellett főként Turán Tamás és (volt) tanszéki könyvtárosunk, Barabás Györgyi.

15.Jelenleg még kéziratban, pontosabban: cédulákon. Még mindig várom, hogy újabb címek kerüljenek elő. Hahn 1983-ban látta az akkori gyűjtésemet. Azt mondta, sokat sejtetően: Ezt bizony még ki tudnám egészíteni. Ő csak tudta.

16.A megjelenés helyét csak kivételképpen adom meg; pontos adatok majd a teljes bibliografiában.

17.2, no. 2/4 (5694/1934), 117-120.

18.Revue des Études Juives 101 (1937), 53-72.

19.[2] (5694/1934), illetve [3] (5695/1935), resp.

20.MZsSz 53 (1936), 59-68.

21.4(5696/1936).

22.MZsSZ 54 (1937), 267-275 = Emlékkönyv Dr. Mahler Ede 80. születésnapjára (Budapest, 1937), 427-435. Tudni kell, hogy Mahler Ede még a tanára volt Hahnnak az Egyetemen. Hahn kimeríthetetlen volt a Mahlerről szóló ironikus anekdoták mesélésében. A Rabbiképző hallgatóit törvényi korlátozás, de azért vonzalom is kötötte Mahler Edéhez, mint ahogyan később Aisleitner Józsefhez is. Mindenesetre, a rabbinövendékek még némi ékírást is tanultak az Egyetemen, Hahn is; már amennyit, szokta volt mondani, Mahlertől egyáltalán tanulni lehetett A minim tárgykörében Hahn még egy további magyar nyelvű cikket tett közzé az IMIT Évkönyve ugyanezen évi kötetében: ״Zsidó szektát a talmudi korban.”

23.A tekercsek kutatásának előrehaladásáról Scheiber később időről időre hírt adott, Hahn pedig több jelentős, nemzetközileg is figyelmet keltő tanulmányt szentelt a szövegek értelmezésének.

24.In: Alexander Scheiber (Ed.), Semitic Studies in Memory of Immanuel Löw (Budapest, 1947), 277-283.

25.Magyar Izrael (1942. ápr.), 2-3.

26.Múlt és Jövő (1942), 181-182.

27.Magyar Izrael (1943. aug.), 18-21.

28.In: A Zsidó Gimnázium Barátainak Egyesülete. Naptár az 5104/1943-44. évre, p. 3-

29.Kötődését Hellerhez már korábban is jelezte a Hellernek ajánlott Jubilee Volume / Emlékkönyv (1941) recenziója is: Magyar Izr. Hitközségi Tisztviselők Lapja 4, no. 5 (1942), 30.In: Vidor Pál, szerk.: Zsidó naptár az 5704. évre (A Budai Izr. Aggok és Árvák Menházegyesületének naptára, 1943/44).

31.Magyar Izr. Hitközségi Tisztviselők Lapja 4, no. 11 (1942), 3-4.

32.Vö. Izr. Tanügyi Értesítő 67, no. 4 (1942), 31.

33.In: Az Orsz. Rabbiképző Intézet Évkönyve (1943/44) (1944/45) és (1945/46).

34.In: A ״Tarbut” Héber Kultúregyesület iskoláinak Évkönyve (1945/46), 12-14.

35.Előadás, héber címmel hirdeti: Ha-Derekh / Az Úti, no. 14/15 (1946), 20.

36.Új Élet 2, no. 20 (1946. máj. 16), 11.

37.Uj Élet 2, no. 48 (1946. nov. 28), 11-12.

38.In: Szolgaságból szabadságba. Az Orsz. Rabbiképző Intézet hallgatóinak ünnepi kiadványa (Budapest, 5707/1947), 7-10.

39.Héberül, in: S. Löwinger, (Ed.), Seventy Years (Budapest, 1948), héber rész, 8-16.

40.Új Élet 5, no. 42 (1949. okt. 20), 3-4.

41.Uj Élet 6, no. 12 (1950), 6. (Kivonat)

42.In: Löwinger Sámuel, szerit., Tanulmányok a zsidó tudományok köréből Guttmann Mihály emlékére (Budapest, 1946), 368-382. Ez nyilván még a Pusztulás előttről, mint a fentebb említett „Magna sacerdos arboris”.

43.Beszéd a Rádió izr. vallásos félóráján, 1947. nov. 25; nyomtatásban: Az Orsz. Rabbi Egyesület Értesítője (5708. szíván / 1948. jún.), 37-39.

44.Új Élet 6, no. 5 (1950), 2. (Kivonat)

45.Germánia prófétája (1947); ism.: Az Orsz. Rabbi Egyesület Értesítője 5708. kiszlév / 1947. dec., 62-65.

46.Jiszraél ve-ha-ammim (Jerusalem, 5507); ism.: Az Orsz. Rabbi Egyesület Értesítője 5707. niszán / 1947. ápr., 42-43.

47.In: A zsidó állam (Kispest: Általános Cionista Blokk, é. n. [1948]), 19-27. Tanúsíthatom, hogy büszke volt erre a kis cikkre: valamiképpen a szövetség bizonyságának tekintette. Többször is szóba került kettőnk között a kötet; ahogy tréfásan emlegettük: Hahn és Gromiko közös könyve. (Utóbbinak az ENSz-ben tartott beszéde szerepel benne fordításban.) Nyilvánosan, persze, nem merte volna említeni.

48.A Pesti Izr. Hitközség vallásoktatási kiadványai c. sorozatban (Új Idők / Singer és Wolfner), kötetszám nélkül, nyilván mint az első, talán az egyetlen kötet.

49.Néhány évvel később megjelent svéd fordításban (1950), s mint hírlik, még norvégül is. Ideje volna egy változatlan új kiadásnak magyarul.

50.A Budai Izr. Hitközség Értesítései (1948. dec.), 1.

51.1948/49.

52.Vö. Új Élet 5, no. 47 (1949), 4.

53.Lásd, mondjuk, az Istenek és népek 2. kiadását (Budapest: Minerva, 1980), 107 skk.

54.Mindenesetre, eltekintve a szigorúan szaktudományos dolgozataitól, ebből a cikkéből azért adott, régi munkái közül nekem csak ebből adott különlenyomatot.

55.Mindezt dr. Silberfeld Andor rabbi egy hozzám írt leveléből (1992. máj. 26) tudom. Maga Hahn sohasem említette. Utóbb a kortársai megerősítették a hírt: akkoriban mások is tudtak róla.

56.Tarbiz 28 (1858/59), 48-53. Szaadja gaon töredéke ez is.

57.Magam sem Hahntól, sem mástól nem hallottam arról, dr. Silberfeld Andor fentebb már említett leveléből veszem, hogy Hahn 1956 őszén vissza akart térni a Rabbiképzőbe. Az értesülés Scheibertől ered, ő beszélte el Silberfeld Andornak. Ha bizonyíték nincs is rá, nincs okunk arra, hogy kétségbevonjuk: így lehetett. 1957-ben, már ősszel, az ELTE ókori Történeti Tanszékén, Hahn mint többen emlékeznek rá némiképpen tétova, bizonytalan volt a saját helyzetét illetően. Nem sokkal korábban még nyilván több lehetőséget is mérlegelt. Végül is a korábbi, akkor már jó tíz éves szociáldemokrata kötődéseivel is összefüggő lépések mellett döntött.

58.Ararát (1944), 109.

59.Szolgaságból szabadságba (1947), 10.

60.Josephus Flavius, Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról. Görögből fordította, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Hahn István (Prométheusz könyvek, 5) (Budapest: Helikon Kiadó, 1948).

61.(Nota bene: a „birodalmi elkötelezettség” az, amiről az én 1983-as cikkem szólt)

62.I. m.,p. 133.

Címkék:1993-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Még egyszer a diózásról

A Szombat szerkesztősége módot adott rá, hogy elolvassam Bihari József professzor úr levelét, amiben egyebek között megjegyzéseket fűz a lapban...

Hétvégi vers

Csak Isten szabad ege alatt van sötétség és világosság Csak a horizont választja el a fölső és az alsó vizet...

Close