„Ha nagy leszek, öngyilkos robbantó leszek” – Idézetek a palesztin médiából

„Ha nagy leszek, öngyilkos robbantó leszek”

Idézetek a palesztin médiából

A világ nagy tévéállomásai és napilapjai rendszeresen komoly terjedelemben foglalkoznak az arab-izraeli konfliktus­sal, és szinte mindig ugyanabban a be­állításban: palesztin gyerekek és civilek az izraeli katonák ellen. Hogy mi moti­válja a katonák ellen támadó palesztin gyerekeket, mi zajlik a kulisszák mö­gött, arról az izraeli és a zsidó médián kívül ritkán olvashatunk tájékoztatást. Alább egy palesztin napilapból és egy gyerekeknek szóló tévéadásból idé­zünk, ekképp próbálván érzékeltetni a közeget, amelyben a paleesztin ellenál­lás szelleme megszületik.

A kövek gyermekei nem félnek az elnyomók lövedékeitől

Az Alhajat Al Dzsadida palesztin napi­lap 2000. október 30-i számából (a Jerusalem Post-ban megjelent angol for­dítás alapján).

„Azt akarom, hogy fényképezzenek le, mert nincs rólam kép, amit közzéte- gyenek, ha majd sahid (mártír – a szerk.) lesz belőlem.” így kezdte a be­szélgetést a tíz éves Muhammad az Al­ma’ázi palesztin menekülttáborból, mi­közben barátaival együtt arra várt a fényképésznél, hogy egy kép készüljön róla, amit majd közzétesznek, ha meg­ölték és sahid lett belőle.

Ez a fiú, csak úgy mint a többi palesz­tin gyerek, már nem fél a haláltól és nem rémítik meg az elnyomók golyói, ezért iskola után elmennek a Dir Akbakah kereszteződéshez Mar Darom tele­pülés mellett, ahol szájuk palesztin nemzeti jelszavakat kiált, karjuk pedig a palesztin zászlót tartja.

Mikor a gyermek Muhammadot, aki naponta részt vesz az izraeliekkel ví­vott csatákban, megkérdezzük, miért cipeli örökké magával az iskolatáská­ját, ami zavarhatja a kődobálásban, a fiú leteszi a táskáját, kinyitja, és nagy meglepetésünkre a táska tele van kö­vekkel. Mahmud pedig mosolyog, és azt mondja: „Most már értitek?”

Egy másik fiú, Muhammad társa, a karjára mutat, amire rá van írva a neve, és azt mondja: „Azért írtam ide a ne­vem, hogy azonosítani tudjanak, ha majd sahid leszek.”

A kövek tábornokai naponta vállalják e véres díszszemlét, sahidok lesznek, hogy megvédjék hazájukat és a szent helyeket. Az elnyomók golyói már gye­rekek százait találták el és sok gyereket meg is öltek, mindenekelőtt a gyer­mekmártír Muhammad Al Durát. Ezek a gyerekek mellüket az izraeli elnyomó gépezetnek szegezik, amely előre meg­fontolt szándékkal megöli őket, nem azért, mert izraeliek életét veszélyezte­tik, hanem azért, mert palesztinok.

Kölyökklub

A „kölyökklub” műsor különböző vál­tozatai világszerte népszerűek, így nem hiányozhatnak a palesztin televízió mű­sorából sem. A tartalmat persze min­denhol a helyi szokásokhoz igazítják kissé. Hogy a helyi kölyökklubot néző palesztin gyermeknek milyen élmények­ben van részük, azt egy 1998-ban ké­szült izraeli dokumentumfilmből ismer­hetik meg a külföldi érdeklődők. E mű­sor azóta megszűnt, de hasonló jellegű adások továbbra is a fogékony gyermekközönség rendelkezésére állnak.

Az alábbiakban részleteket olvashat­nak különböző epizódokból – amennyi­re ezt a film képi nyelvének szöveges átírása lehetővé teszi.

Az egyik jelenetben egészen fiatal gye­rekek láthatók, amint arról énekelnek, hogy „öngyilkos robbantók akarunk len­ni”, gépfegyvert szeretnének, mert „erőszak, harag, harag, harag” kell az iz­raeliek ellen. A 4-10 év közötti gyerekek csoportjából az egyik kisfiú így dalol: „Ha Jeruzsálembe megyek, öngyilkos robbantó leszek.” Ezt követően a többi­ek fölállnak és ezt kiáltják: „Dzsihád! Szent háború a cionista ellenséggel!”

Egy másik adásban 8-9 év körüli fiú énekel: „Türelmem elfogyott. Az arab élet bosszúért kiált!”

Gyerekcsoport kórusban kiáltja: „Dzsihád Izrael ellen!”

Egy kislány egy iskolai osztályteremben arról énekel, hogy „harci ruhát készít”, amelyben „megtámadják a cionistákat”.

Felnőtt bemondó egy palesztin isko­lai röplapból olvas föl egy idézetet: „Dzsihádra neveltem gyerekeimet, hogy soha ne adják föl országukat.”

Kisfiú az utcán énekel: „Forradalom és győzelem!’

Iskolás fiú az osztályteremben sza­val: „kövekkel és golyókkal rendezzük a számlát.”

*

Roppant ijesztő, amikor az állami ok­tatási hálózatban azt tanítják a gyerekek­nek, hogy legyenek mártírok – mondja Meyrav Wurmser, Közel-Kelettel foglal­kozó szakértő, korábban az amerikai Johns Hopkins egyetem tanára. – Ez a gyerekek cinikus kihasználása. Arra ta­nítják őket, hogy pozitív értéknek tekint­sék, idealizálják a halált. Gyakran azt mondják nekik, hogy ez nem is halál, hanem egy új élet kezdete.

Arról persze nincs szó, hogy a szülők ne elleneznék gyerekeik terro­rista pályára lépését, de a vallásos fun­damentalista családokban gyakran nem észlelhetők a sajnálat jelei. A Jerusalem Post tavaly október 27-i szá­mában Gerald Steinberg palesztin szülők kijelentéseiből idéz, akiknek gyerekei elestek az intifádában. „Talál­koztunk olyan anyákkal, akik elvesz­tették a gyerekeiket, de egyáltalán nem rendültek meg, hanem azt mond­ták: a fiúk nagy dicsőséget hoztak a családnak. Ezek a szülők gyerekeiket „sahid”-nak (mártírnak) nevezik, akik önként adták életüket a palesztin ügyért, a cionista ellenséggel folytatott harcban. Az egyik sokkoló jelenetben egy anya azzal dicsekedett, hogy ép­pen ezért hozta fiát a világra, az apa pedig büszkén közölte, hogy a fiú tőle kapta a kiképzést.”

Gadó János

a Jerusalem Post alapján