Szombat előfizetés 2017

„Ha magyar író vagyok, miért nem vagyok része a magyar irodalomnak?” – Bárdos Pál íróval beszélget Várnai Pál

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Beszéljünk a gyermekkorodról, 1944-ről. Azt írod valahol, hogy „ma­gyarságomat a világ megtagadta”, és ugyanakkor említed, hogy nagyapád szemében csak egy nép létezett, a ma­gyar; zsidóságát ö véletlennek tartotta.

Makón születtem, egy alföldi kisvá­rosban, ahol háromezer zsidó élt, és há­rom hitközsége, három temploma volt. Az ortodox templomot, amelyet 1945 óta kétszer gyújtottak fel, nemrég felújí­tották. A neológ templomot, az iskolát és a székházat a hatvanas években le­bontották, egyszerűen eltüntették a nyomát annak, hogy Makón valaha is zsidók éltek. Anyai őseimet ismerem jobban. Aradi eredetű a család, amely­ben a tóraírás hagyomány volt. nagy­anyám testvére volt az utolsó tóraíró. nagyapám szülei elfogult magyar sovi­niszták voltak, ami annál furcsább, mert dédanyám szigorú ortodox asszony volt. Talán mert három fiuk elesett az el­ső világháborúban, az tette őket sovén magyarokká.

– Az első évtizedben azt kérdezed: „Miért neveltetek engem magyarnak?” Arról is szólsz, hogy benned korán fel­ébredt a szociális érzés, mert paraszt­gyerekek vettek körül. Szóval nem csak zsidókkal érintkeztetek?

Senki sem bántott, bár a megkü­lönböztetés teljesen természetes volt. Engem mint pásztorgyereket, befogad­tak, de már beteges öcsémet úgy hív­ták, hogy „zsidógyerök”, amiben nem volt sértő szándék. Megdöbbentem, ami­kor a lágerből visszatértünk és Makón antiszemitizmus fogadott bennünket. Az a paraszti közeg nem kívánta a halá­lunkat, de amikor hazatértünk, nem örült az életünknek, holminkat ellopták. Elénk állt nagymamám házvezetőnője, akire a boltunk árukészletét hagytuk. Sírt, hogy az oroszok mindenüket elvették, mi pedig döbbenten néztük, hogy akkor is anyám ruhája volt rajta.

Szóval akkor megtört benned vala­mi? S mikor jöttél rá, hogy téged nem fogadnak el magyarnak?

Erre először a gettóban, később a lágerben jöttem rá. De ezek a dolgok akkor váltak nehézzé, amikor hazajöt­tünk. Senki nem volt kíváncsi arra, hogy min mentünk keresztül. Sőt, még ők pa­naszkodtak, s közben a mi élményeink­re azt mondták: felejtsük el.

– Amikor hozzáfogtál Az első évti­zedhez, úgy érezted, hogy most már szólhatsz ezekről az élmények­ről, és ki fogják adni?

Nekem már 1962-ben megjelent egy könyvem Külö­nös ismertetőjele a félelem címmel, ez a híres szegedi fényképész, Liebmann Béla munkaszolgálatos élményeiről szól, ahogy ő elmondta. Akkor még nem volt mesterségbeli tu­dásom, de tudtam, hogy egy­szer a deportálásunk történetét is meg fogom írni, s egyáltalán, a családunk történetét. Sok évig készültem, s véletlen, hogy erre éppen a hetvenes években került sor.

Leszámolás c. könyvedben azt írod, hogy aki nem élt át ehhez ha­sonlót, sosem lesz képes ezt felfogni. Elie Wiesel írja Auschwitzról, hogy bár ő ott volt, maga se hiszi el, ami vele ott történt.

Ez így van, erre sem a filoszemiták, sem az antiszemiták nem képesek. Még azt se tudják végiggondolni, hogy az én nagyszüleim nemzedéke micsoda pokoli szenvedésen ment keresztül, éveken át, hogyan hullott az életük a semmibe.

Írod, hogy az első években, amikor hazajöttetek, főleg zsidó gyerekekkel barátkoztál. Ez érthető, hiszen akkor egyedül a cionista szervezetek, a zsidó gyermekotthonok törődtek velünk, nya­raltattak bennünket. Amint arról az 1981-ben megjelent A második évtized­ben írsz, vegyesen értek zsidó-cionista és kommunista hatások.

– Akkor Makó főterén laktunk. Előt­tem zajlott le a koalíciós idők politikai élete. Ekkor a szociáldemokrata jellegű Habonim cionista szervezetnek voltam a tagja, s ez tökéletesen megfelelt az én akkori politikai ízlésemnek. Részt vet­tem négy cionista táborban, ahol sokat szerepeltem, jó volt ott. Csak az volt a furcsa, hogy ott is magyar történelem­mel, irodalommal foglalkoztunk, neki­álltam zsidó irodalomtörténetet olvasni, s azt vettem észre, hogy engem nem igazán érdekeltek a Makkabeusok. Ide­gennek találtam őket. Hunyadi János meg Arany János közelebb álltak hoz­zám. Nézd, nekem a magyar irodalom és történelem a szakmám, anyanyelvem a magyar, nem tanultam meg ivritül, s a családban jiddisül sem beszéltek. Az emberiség történetének legnagyobb narratíváját, a zsidóság történetét vi­szont tudatosan használom fel írói mun­kásságomban.

A második évtizedben említed, hogy DISZ-titkár lettél.

Igen, második gimnazista ko­romra iskolai DISZ-titkár lettem, de gyorsan konfliktusba kerültem a kör­nyezetemmel. Láttam az emberek nyomorúságát, s ’56-ban teljesen szakítottam nevelőapám gondolko­dásával, aki futballistaként az ÁVH-nál volt függetlenített párttitkár.

Mi okozta a konfliktusaidat?

Ez egy hosszú történet. Egysze­rűen nem tudtam elviselni a képmu­tatást, a hazudozást, s hát erre épült az egész Rákosi-rendszer.

Regényeidből úgy tűnik, hogy 1956-ban te tekintély voltál a diá­kok közt, adtak a véleményedre.

Két novellám jelent meg ’56-ban, és az valóságos orákulummá tett évfo­lyamtársaim között. „Tekintélyem” in­kább szakmai, mint politikai volt. A zsi­dó gyerekek többet olvastak, nagy­anyám kisgyermekkoromban beíratott Makó három kölcsönkönyvtárába. Évfolyamtársaim többségének inkább tiltot­ták az olvasást.

Hadd térjek vissza egy kicsit 1956-ra. Te ambivalens voltál, örültél is, meg nem is?

Akkor is ambivalensek voltak az ér­zelmeim, ma is, de ez az ambivalencia nem ugyanaz. Egyrészről a forradalom minden követelésével egyetértettem, másrészt realista voltam, és nem bíztam abban, hogy ez a kis ország ki tud lép­ni a varsói szerződésből, s hogy Tria­nont vissza lehet csinálni. Ezek miatt ag­gódtam.

A második évtizedben írod, hogy kérted felvételedet a pártba, de ezt visszautasították.

– Még gimnazista koromban elutasí­tottak, fölvettek, aztán visszaminősítet­tek tagjelöltnek. Végül 1956. november 4-e előtt valahogy tag lettem, és úgy ma­radtam, amíg ki nem léptem. Ennél lé­nyegesebb az, hogy ’56 után volt egy marxista korszakom. A marxizmust úgy tekintettem, hogy az a világ perifériájá­nak felzárkózási kísérlete. De szemem láttára nem sikerült ez a modernizáció, és rá kellett jönnöm, hogy a marxizmus egy 19. századi ideológia, amely gyakor­latilag használhatatlan.

„Az első évtized”, „A második évti­zed”. Kár, hogy ezeket nem követték további „évtizedek”. Az első kettőben megírtad életed legfontosabb húsz évét.

Sajnos, ennek a folytatását, a kom­munizmus ellentmondásait, felbomlásá­nak előérzetét, azokban az években nem lehetett megírni.

Gyakran beszélünk kettős identi­tásról. Mint zsidó származású, zsidó sorsra ítéltetett magyar anyanyelvű író, mégis minek tartod magad?

Én Magyarországon élő magyar anyanyelvű embernek tartom magam. Valamikor büszke voltam arra, hogy ma­gyar író vagyok. Ma már nem vagyok er­ről ennyire meggyőződve. Egyszerűen nem igazolta vissza az ország, hogy én magyar író lennék, nem én változtam. Itt jelennek meg a könyveim, de visszhangtalanul. Hogy miért? nem az én dolgom, hogy ezen gondolkodjam. Úgy gondolom, hogy a 70-es években szép számmal voltak jelentős zsidó szárma­zású írók. Megpróbálták visszaszorítani őket, de Déryvel, Örkénnyel nem tehették. Hát tették ezt a Bárdossal. A kígyó feje helyett levágták a farkát.

– Különben ebben az időben én is észrevettem ilyen tendenciát, hivatalos részről, „nem jegyzik”, mondta nekem valaki Ember Máriáról meg Gera György­ről, aki, emlékszem, nagyon csalódott volt. hogy Terelőút c. könyvének szinte semmi visszhangja nem volt. Nekem egyébként meleg hangú levélben kö­szönte meg, hogy könyvét Amerikában méltattam.

Érdekes, hogy éppen Gerát emlí­ted. Ő egyszer azt magyarázta nekem, hogy nem a hivatalosan elismert tehet­ségtelenekhez kell magunkat mérnünk, hanem olyan nagy írókhoz, mint Malamud, s akkor valóban lesz okunk szé­gyenkezni. Ezzel akkor is egyetértettem, s ma is egyetértek. Az igazi kérdés az, hogy összevethető-e például az én Stan és Panom és Malamud Lakók című regé­nye? Ha igen, akkor sikerült nekem is értéket létrehoznom.

Van-e ma Magyarországon jelentős zsidó olvasóréteg?

Nincsen. De olyan, hogy „magyar zsidó”, talán nem is létezik. Zsidónak nem zsidó, magyarnak nem tartják, le­beg, letagadja zsidóságát, nem emléke­zik meg az elődeiről, hallgat a szenvedé­seiről, asszimilálódni igyekszik, mihez, kihez, miért?

Elég sötéten látod a helyzetet. De akkor kik olvassák ezeket a könyveket?

Nem tudom. Régen 16 000 pél­dányban jelentek meg a könyveim és el­fogytak, most csak nagyon alacsony pél­dányszámban, és talán még azok sem fogynak el. Ma irodalomellenes közeg­ben élünk, mindegy, hogy zsidó, nem zsidó, az irodalomnak bealkonyult.

– Beszéljünk most talán két későbbi könyvedről. Az egyik az 1979-ben meg­jelent A kancsal és a démonok, a másik a 2000-ben megjelent Mózes, az egyip­tomi. Az előbbi egy boszorkányüldözés­ről szóló parabolaregény. Azért alkal­maztál történelmi parabolát, mert csak így tudtad elmondani, amit akartál?

A regény eredeti változatát 1971-ben írtam, Úriszék címmel. Három felvonásos tragédia, elő is adta a Szegedi Nemzeti Színház. A kommunista rend­szer képmutató zsarnokságát egy kora újkori boszorkánypör apropóján tud­tam elmondani. Anyagát, stílusát tekint­ve készen találtam a magyarországi bo­szorkányperek iratanyagának három kötetében. Ennek megfelelően imitál­tam stílust. Hasonló a helyzet a Mózes­sel, ahol is a zsidó Biblia-fordítás nyelvi imitációját alkalmaztam, hogy a mo­dern mondanivalót eredeti nyelvi fordu­latokkal, sőt szövegrészletekkel mond­hassam el. Tehát mindkét regény sti­lisztikai imitáció.

A Mózes, az egyiptomi viszont már a rendszerváltás után, 2000-ben jelent meg.

Igen, csakhogy én ezt a regényt jó­val előbb írtam, több kiadó el is fogad­ta, de aztán nem jelentette meg, mert vagy megszűntek a kiadók, vagy nem kaptak rá pénzt.

Tulajdonképpen miről is szól ez a regény? Szabadságról, rabságról, hata­lomról, a vezér és a nép viszonyáról, manipulációról?

Minden évben másról szólt. Eredetileg arról írtam, hogy fennáll a szabadság lehetősége, de az emberek visszariadnak. Közben jött a rendszerváltás, és ezzel a re­gényem új értelmet kapott, nevezetesen, hogy a zsidók­nak el kellene innen menni és mégis itt maradnak, meg hogy az emberek nem akar­nak szabadok lenni. A könyv pedig közben ott hevert a fiókomban, kiadatlanul.

1988-ban jelent meg Stan és Pan c. regényed. Úgy gon­dolom, hogy előadva még nagyszerűbb lenne, olyan Godot-féle „két alak beszél­get egy gödörben”, mindketten a holokauszt túlélői. Dialógus ez, vagy belső párbeszéd? Szellemek vagy hús-vér fi­gurák? Főképpen Auschwitzról meg Mengeléről vitáznak, nem tudnak meg­szabadulni a holokauszt élményétől. Egyedülálló volt Auschwitz, vagy egy történelmi fejlődés eredménye? Megol­dást kínál a „Mengele-vadászat? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel a regény.

Igen, ez mind benne van. Mindig úgy éreztem ezzel a könyvvel kapcsolat­ban, hogy ezt nem én írtam, ez íródott velem. Ez a könyv felette van az én szín­vonalamnak, és nem is szívesen beszé­lek róla. Nem vagyok rá egészen méltó. Más írók is vannak így ezzel. A hegyeket a csúcsaik méreteivel szokták jellemez­ni. A leghízelgőbb, amit rólam mondani lehet, hogy ezt a könyvet volt szeren­csém megírni.

Úgy gondoltad, hogy fölösleges küzdeni a démonnal, a múltunkkal?

– Biztos, hogy mind a két figurában van valami énbelőlem, bár az egyikük magas intellektus, a másik viszont pri­mitív lény. Az is lehet, hogy ez egy emberen belüli két lehetséges vá­lasz, amelyek a végtelenségig vitat­koznak egymással, valami olyan­ról, ami megoldhatatlan. Az életün­ket a véletlen igazgatta. Nem igaz az, hogy a jók pusztultak el, de az sem, hogy a rosszak. Az Isten sem nem védett meg, sem nem bün­tetett meg senkit. Egy tisztelhetetlen legfelsőbb lény játszott ve­lünk, a statisztikai valószínűség. Amióta olvastam Nyiszli Miklós könyvét – Mengele boncolóorvosa voltam -, foglalkoztatott Mengele alakja. Igazából mégse Mengele volt a témám, hanem Auschwitz, sőt az Auschwitz-szindróma, amely elterjedt a világban, s bármikor bármiből Ausch­witz lehet.

1989 hogyan érintett?

A Kádár-rendszer elmúlt, s ez nagy megkönnyebbülést okozott. Egyetlen könyvemet sem kell ott letagadnom. Ugyanakkor ez a rendszerváltás a kultú­ra tragédiája. Itt állami pénzből nagysze­rű színházak működtek, rengeteg film készült, 11 000 könyvtár vette a könyveket. Most talán a köteles példányokat se küldik el.

Most megkérnélek, hogy mondj va­lamit a rádióról. Mennyi ideig is dolgoz­tál ott? Harminc évig?

Igen. Hasznos évek voltak. Felépí­tettem egy magyar drámai repertoárt. Több száz drámából álló hanganyagot. Magam is írtam tíz hangjátékot, rádióra alkalmaztam sok magyar klasszikus mű­vet. Sajnos mára csökkent a kulturális műsorok iránti érdeklődés.

Visszatérve a te írásaidra, a Stan és Pannak ugye két kiadása is volt?

– Igen, de életem álmát, hogy vala­melyik könyvem idegen nyelven megje­lenjen, nem sikerült elérnem. Legjobb esetben németül jelenhetett volna meg. Akkor érhetné el a maga természetes karrierjét.

Most dolgozol egy, a családodról szóló prózai és fényképgyűjteményen.

Ez a fotók miatt nem lesz olcsó könyv. Sajnos semmiféle támogatást nem kaptam rá. 66 éves vagyok és nem értem el semmit. Nem írnak a köny­veimről, nem fordítják őket.

De azért biztosan olvasnak, ha nincs is hivatalos visszajelzés. Emlék­szem például, hogy egy nagynéném minden gyermekének megvette Az első évtizedet, hogy megismerhessék a múl­tunkat. Én nem becsülném le az ilyenfaj­ta elismerést.

Olvasói visszajelzésben nincs hiány. Valami intézményes visszajelzés hiány­zik. fia magyar író vagyok, miért nem vagyok része a magyar irodalomnak? Ha európai színvonalú műveket írok, miért nem jelennek meg azok Európában? Ta­lán nem elég jók a könyveim.

Bízzuk az időre, az majd eldönti. De engedj meg még egy utolsó kérdést. Mit jelent neked ma a zsidóság?

Az 1960-as években Lengyelország­ban jártam, és megcsapott, hogy ott mi­lyen antiszemitizmus van. Itt akkor még nem volt. Ez 1967 után megváltozott. Azokban az években szűntek meg a vi­déki zsidó hitközségek, amelyek még Hitlert is túlélték. A magyar vidék a Ká­dár-korszakban vált zsidómentéssé, az emberek felmenekültek vidékről. Én is menekült vagyok, pontosan ismerem en­nek a lélektanát. És miért bontották le a gyönyörű makói zsidó templomot? Rá­jöttem, hogy ez ugyanaz az antiszemitiz­mus, csak most új érvei vannak. Mindig kitalálnak valami új figurát, de a játék mindig ugyanaz. Az én viszonyom a zsi­dósághoz nem ettől függ. Egyfelől holokausztzsidó vagyok, tehát míg antiszemi­tizmus van a világon, zsidónak fogom magam mondani. Másfelől, mint írónak, lehetőséget ad, hogy bekapcsolódjak a zsidóság ötezer ezer éves írott történeté­be. Most, amikor minden széttöredezik, a zsidóság hatalmas távlat, és gazdag tör­ténet számomra. És különben is, én itt vagyok az ószövetség népéből, egy öt­ezer éves kultúra képviselője, jeruzsálemi papok leszármazottja, nézzenek rám, csodálkozzanak és irigyeljenek. Ettől én még magyar is vagyok. A baj ott van, hogy már az iskolában is zsidóznak. S ennél nagyobb baj, hogy nincs olyan hangos közeg, amely ettől védene, amely ez ellen tiltakozna, felháborodna.

Címkék:2004-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Bárdos Pál – Emlékkönyv (Részletek)

Bárdos Pál Emlékkönyv (részletek) Traiskirchen Az ezerkilencszázhetvenes évek ele­jén kisgyerekkori önéletrajz formájá­ban készültem megírni a deportálá­sunk történetét. Beszéltem a tervemről...

„Magyar zsidó kommunista vagyok.”

„Magyar zsidó kommunista vagyok" (Dalos György: Az istenkere­ső, Magvető, 1999, 205 oldal, 1190 Ft; A kulcsfigura, Ab Ovo, 1995, 207...

Close