„…a hónapok óta várva várt és remélve remélt Vörös Hadsereg két katonája szó szerint berontott a pincébe, utolsó menedékünkbe – és fasisztákat kerestek.

Szomorú szavak. Szomorúak, mert a betegség szimptómáit tárgyilagosan rögzítik, ám maga a beszéd, a benne foglalt helyzetkép is a betegség tünete. Úgy szól e beszéd, mintha a gettó-felszabadulás első évfordulóján hangzott volna el, alig eltemetett holtak sírhantjánál. Úgy szól, mintha ott és akkor megállt volna az idő, s noha a fájdalmat azóta hordozók számára bizonyos értelemben valóban megállt, a beszéd mégis anakronisztikus. Miközben végkicsengésében békét és a gyász végét hirdeti, összhatásában mégis megújuló félelemről vall, kételyről, bizonytalanságról és bizalmatlanságról. Úgy szól, mintha a magyar társadalom egésze fenyegetné a zsidóságot, s nem csupán a lakosság 10-15 %-a érezne előítéleteket a zsidókkal szemben, hasonlóan az európai felmérések eredményéhez. Úgy szól, mintha nem lenne épp elég jelenkori kihívás az európai Izrael-ellenesség, mely új, szofisztikált formája a XXI. századi antiszemitizmusnak.

Recsegve szól, akár egy karcos, régi lemez.

Természetesen tudom, hogy akit súlyos üldöztetés ért, alkalmasint benne reked élményeiben, s ezek rabjaként később érzékenyen reagál a kisebb súlyú fenyegetettségre is. Környezetem, valamint a saját félelmeim ismeretében azt is tudom, hogy néha tehetetlenek vagyunk a ránk törő érzések ellenében. Tisztában vagyok azzal is, hogy akadnak körülöttünk néhány tízezren, akik gyűlöletükben akár fizikai erőszakhoz is folyamodnának velünk szemben. Abban azonban biztos vagyok, hogy helytelen és káros, ha traumáinkban gyökerező félelmeink határozzák meg szavainkat és cselekedeteinket, különösen, ha egy közösség képviseletében, a legszélesebb nyilvánosság előtt szólunk és cselekszünk. Márpedig a zsidó közösség politikai megnyilatkozásait – melyeket szinte kizárólag a Hitközség világi és vallási vezetőitől hallhatunk, nem lévén más, valódi érdekképviseletünk – döntően ez a mentalitás jellemzi. A kérdés csak az, vajon jól és bölcsen szolgálja-e a zsidó közösség politikai érdekeit ez a bizonyos értelemben traumatikus, másrészt azonban kényelmes gondolkodásmód, mely nem találja az aktuális zsidó kihívásokra a válaszokat, mert nem is keresi azokat, nem keres új paradigmát, inkább a múlt ingoványába süpped.

A feldolgozatlan, s talán feldolgozhatatlan saját élményekre alapuló, szorongásból fakadó politikai magatartásminta veszélyes, mert elfogult véleményekre késztet, túlzó vádakra ragadtat, és túlreagálva a szélsőjobboldali jelenségeket, sommás ítéletével olyanokat is megbélyegez és ellenségeink közé sorol, sőt alkalmasint odasodor, akik maguktól talán nem lépnének erre az útra.

Az a fajta egyoldalúság, mely a vörös csillag jelképezte Vörös Hadseregben kizárólag a felszabadítókat élteti, és megfeledkezik az 1945-öt követő megszállásról, a kommunista diktatúra zsidókat is sújtó időszakáról; megfeledkezik a munkaszolgálatosokat is érintő hadifogságról, a sztálinista-rákosista perekről, a kitelepítésekről, az államosítások során felszámolt egzisztenciákról, és megfeledkezik a Gulag népirtásairól – legfeljebb egy sebzett magánember érzelmi kifakadásában nézhető el, ám igaztalan és káros egy közszereplő nyilvánosság előtti, s e minőségében politikai megnyilatkozásától. Kardos főrabbi nem először fogalmazott sarkosan és provokatívan, megtette ezt néhány éve egy Kunmadarason elhangzott beszédében is. Ami megengedhető egy vészkorszakot túlélt, érzelmeinek foglyaként megnyilvánuló idős ember részéről, nem szerencsés egy közösség szellemi vezetőjétől, különösen nem egy lelkipásztor szájából, akiről hallgatói erkölcsi autoritást és bölcsességet feltételeznek.

A demokratikus köztársaság az alkotmányos intézményrendszer közbizalmon alapuló működésére épül, ám nélkülözhetetlen habarcsa az empátia-minimum, az emberi képzelet, mely a személyes élményektől elvonatkoztatva lehetővé teszi, hogy beleéljük magunkat a másik ember sorsába, és együtt érezzünk vele. Ezt várjuk el embertársainktól, és nekünk, zsidóknak is ezzel az érzéssel kellene viseltetnünk mások iránt. Szörnyűségeken mentek keresztül közösségünk idősei, és mi, gyermekeik és unokáik örököltük fájdalmaik egy részét. Tudnunk kell erről, meg kell tanulnunk beszélni fájdalmainkról, és emlékeznünk kell rájuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mások nem szenvedtek másfajta veszteségeket az elmúlt évtizedekben környezetünkben, amelyekről szintén tudnunk kell. Nem egymáshoz kell mérnünk szenvedéseinket, hanem az emberi jogok teljességéhez, és egy emberhez méltó élethez mindazok sérelmét, akik bármiféle jogsértést és bármiféle bántalmat szenvedtek el a XX. században Magyarországon, vagy másutt. Ha ebből a perspektívából nézzük a veszteségeket, képesek leszünk mások sérelmét is respektálni, és joggal várhatjuk el, hogy mások is tiszteletben tartsák a mi veszteségeinket.

Beteg nemzedékekről beszélt a gettó-megemlékezés szónoka, aki maga is e betegségről tett tanúságot beszédével. A betegségből való gyógyulásnak elengedhetetlen feltétele a beteg együttműködése a gyógyulás érdekében. Korántsem biztos, hogy sebzettségéből felépülhet a vészkorszakot túlélők nemzedéke, mint ahogy gyermekeik generációja is hordozni fogja, sőt tovább örökíti a sebeket, ha politikai krédóját az áldozati önképre alapozza. Utódaink mentális egészsége érdekében meg kellene próbálnunk változtatni e szemléletmódon, ami önmaga is hozzájárul a fájdalom és a félelem továbbörökítéséhez.