A neokonzervatív politika nem áll túl fényesen Magyarországon. Még azok sem igazán neokonzervatívok, akik magukat fennhangon annak hirdetik. Szögezzük le: a mai Magyarországon többnyire radikális jobboldali populisták, Amerika-ellenes ezoterikusok, katolikus beütésû szinkretisták vallják magukat konzervatívnak. A neokonzervatív politika viszont nem Tiszaeszlár és Horthy-kormányzó vagy Mindszenty bíboros eszmevilága, de nem is az asztrológia jegyében keletkezett, hanem modern áramlat, az Egyesült Államokban jött létre – bár képviselõi fõleg kiábrándult baloldaliak, akik – csalódván a világ permanens forradalmasításában – az amerikai demokrácia elvét és gyakorlatát terjesztenék az egész világban. Közösségi és egyéni szabadság, az alkotmányosság hagyományának tisztelete, a vallások értékeinek elismerése, piacgazdaság és az amerikai szupremácia fenntartása – nagyjából ezzel lehetne összefoglalni aktuálpolitikai elveiket. Filozófiai szempontból a természetjog talaján állnak, „vesszen minden változás“, mert a „változás“ önmagában nem érték, ez csak a történelem lassú folyása során valósulhat meg.

Magyarországon neokonzervatív politika nem létezett, csak a Szabad Demokraták Szövetsége néhány „alapító atyja“ tartotta egy idõben magát neokonzervatívnak. A hagyományos magyar jobboldal egy csoportja valóban konzervatív volt, de nem asszimilálódott eléggé a modern liberális demokráciák alaptételeihez, azaz az „Isten-Haza-Család“ szentháromsága határozta meg létüket, s eszköztárukban a magyar nacionalizmus, az antiszemitizmus és a keresztény-úri Magyarország habituális világának megannyi vonása szerepelt. Ezen vonások konzervativizmusa mindent megõrzésre méltónak ítélt, ami régi volt, vagy csak annak tetszett; demokratikus szûrõt nem tartalmazott, ám annyira azért modern volt, hogy a magyar reakció néhány agrárius és nemzeti-keresztény vonulatát magába olvassza. Egyébként nem csatlakoznék azokhoz, akik a keresztény úri középosztály összes vonását baloldali ellenszenvvel figyelik, sõt: jó néhány vonását megõrzésre és szeretetre méltónak tartom.

Mindenesetre a magyar jobboldali-konzervatív tábor azért is ellenséges az Egyesült Államokból származó neokonzervatív tanokkal, mert az USA – bár szovjetellenes volt – mégis a második világháború gyõztes hatalmai közé tartozott, így részt vett Magyarország bombázásában és „leigázásában“, a magyar területi igények lenullázásában. A hagyományos jobboldal etnicista szemléletébe ráadásul az sem fér be, hogy az Egyesült Államokban sok zsidó él, akiknek befolyása van a politikára, valamint az, hogy az amerikai adminisztráció támogatja (szerintük „túltámogatja“) a zsidó államot. Ezek az ellenérzések áthidalhatatlanul állnak a magyar konzervatívok és az amerikai neokonzervatívok között. Az USA erõs „dissent“ és protestáns hagyományai, „vissza a gyökerekhez“ neoprotestantizmusa is Izrael szövetségésévé teszi a ma egyedül regnáló szuperhatalmat, míg a hagyományos magyar konzervatív jobboldal erõsen katolikus vagy nemzeti tradíciójú református tagjai a zsidókban – többnyire – még mindig Krisztus-gyilkos népet vagy jobb esetben „felforgató“ kommunistát lát. Szeretniük kellene a zsidókat ahhoz, hogy neokonzervatívok lehessenek. S aki a mai Magyarországon zsidóként csatlakozik a hagyományos jobboldali-konzervatív táborhoz, annak „package deal“-ként kell elviselnie a társutas radikális-populista szélsõjobboldalt, a feltörõ és kizárólagosságra törekvõ keresztény-nemzeti szellemet és a XIX. századi mintát elváró, a zsidóságtól a magyarság javára történõ teljes önfeladás, a totális asszimiláció, a magyar nacionalizmushoz való feltétel nélküli ragaszkodás mára már anakrinisztikussá vált követelményét. Többes identitást nem fogadnak el. Természetesen vannak olyanok, akik ezt –sok pénzért –elviselik. A konzervatív tábor is állásban tartja õket, hogy mindig el lehessen mondani: õk nem „antiszemiták“. De a magyar jobboldal nem tudhatja, hogy ezek az emberek – más pénzforrást látván – mikor hagyják ott táborukat. Az õszintétlen és pusztán haszonelvû helykeresésnek értelme van, de értéke aligha.

A magyarországi zsidóság politikai szocializációja is oka annak, hogy nem sok zsidó képviseli a neokonzervatív politikát. A túlnyomórészt a Vörös Hadsereg ittlétére alapult biztonsági érzések mára a szocialista pártra, a szabaddemokratákra és az EU-ra tevõdtek át. S ennek nemcsak az az oka, hogy a magyar zsidók érdekképviseletüket nem bízzák az antiszemita figurákat és jelenségeket is – szavazatmaximálási célokból is – megtûrõ magyar jobboldalra, hanem az, hogy a baloldali szocializáció foglyai. Nem véletlen, hogy a szabaddemokraták mai neokonzervatívjai általában nem zsidók, és a Hit Gyülekezetében politizálnak, míg a múlt egyetlen zsidó gyökerû neokonzervatívja ma a szélsõbaloldali eszmék, az artikulálatlan és l’art pour l’art lázadás koordinálatlan és kontrollálhatatlan apostola.

A neokonzervatív politika ûzéséhez ugyanis hozzátartozik egyfajta meggyökerezettség az adott ország szellemi-politikai tradíciójában, s szintén vele jár egyfajta szervesség, mely összekapcsolja az elmúlt generációkat a jelenlegivel és az eljövendõkkel. Akibõl ez hiányzik, akinek nincsenek honi szellemi „õsei“, csak saját maga, s aki nem képes arra, hogy a konzervatív angolszász eszméket a hazai talajra adaptáljon, iskolát alapítson és a magyarországi viszonyokra méretezze a szellemi importot, aki csak pillanatnyi extenzív olvasmányélményeit, külföldi benyomásait vetíti rá a pannon világra, azon elõbb vagy utóbb felülkerekedik a tenger árja, azaz a hagyományos és zsigeri baloldali neveltetés. Más nem nagyon tud felülkerekedni, mert a magyar jobboldal szerves hagyománya az antiszemitizmus (bár vannak komoly kivételek), amin csak nagyon nehezen és lassan, az egész jobboldali ideológiai-társadalmi konstrukció átalakításával lehet változtatni. Így a jobboldali antiszemitizmus elõretörését látván anakronisztikus baloldali hagyományok, az aufklérizmus, a tartalom nélküli „világpolgárság“, a vallási tradíció merev elutasítása vagy a folyton újabb és újabb létezõ vagy konstruált csoportokat felszabadítani kész forradalmi szellem uralkodik el. S a szellem folytonosan szabadul ki a palackból, vonja uralma alá a vezéreket keresõ és orientációképtelen tömegeket és csoportokat.

A mai neokonzervatív eszmékkel rokonszenvezõ magyarországi zsidók jó része nem konzervatív, csak azt látja, hogy kizárólag az amerikai jobboldali kormányzat támogatja Izraelt, míg a baloldal folyamatosan támadja és kritizálja. A mai magyar „zsidós“ neokonzervativizmust pár filozófus és újságíró, valamint – bibliai alapon – a Hit Gyülekezete képviseli. Nekem itt komoly fenntartásaim vannak, mert aktuálpolitikai együttállásra építi az ideológia teljes vázát, s így ennek változásával a neokonzervatív „tábor“ is transzformálódhat. A zsidó eredetû neokonzervatívoknak ugyanis dialógust kell folytatniuk a magyarországi szekuláris középjobb és középbal jobb sorsra érdemes képviselõivel, s a halachikus-rabbinikus tradíció, a pár magyar konzervatív (pl. Halász Gábor) s a zsidó és világtörténelmi kulturális teljesítmény és szellemi tapasztalat alapján kellene kidolgoznia saját értékrendszerét, politikai platformját. Ha ugyanis nem ez történik, akkor baj lesz. Sodródás idegen vizekre és vizeken. Mert mi következik, ha Izrael és a zsidók nem teljesítik be „üdvtörténetileg“ a neoprotestánsok chiliasztikus vízióit, végítéletes látomásait, Armageddon harcát? Arra jobb nem is gondolni. S arra sem, ha az izraeli emberi jogok és a világ zsidóságának problémáját is kizárólag a (neo)keresztény megváltás fogalmán és az amerikai külpolitika érdekein keresztül értelmezik, ha az iszlámra vagy a nem neoprotetáns felekezetekre kizárólag az „ez a harc lesz a végsõ“ típusú megalkuvást nem tûrõ vallásháború szemüvegén keresztül néznek. Ha Európa-idegen amerikai konzulátusként kezdene el viselkedni a hazai neokonzervatívság. Ha nem keresik meg politikai-világnézeti álláspontjuk autochton és helyi gyökereit, a saját és senki mással össze nem téveszthetõ eredeti hangot.

Az a harc lesz a végsõ.