Nem az a baj az amúgy általam tisztelt cikkíróval, hogy nem akarta megérteni, mire gondol Babarczy Eszter, amikor azt mondja, hogy nem a Holokauszt Múzeum az, amely egy húszéves lánynak segíteni tud abban, hogy megértse túlélõ anyját. Pedig belátható, hogy ilyen magas mércének egy múzeum nem tud megfelelni, az összes érintett szubjektív véleménye nélkül a bemutatott történet sosem lesz teljes. Sikernek számít az is, ha gondolatokat, érzelmeket, empátiát tud ébreszteni azon húszévesek némelyikében, akiket a holokauszt témája még soha nem érinett meg, ehhez pedig szakítani kell a társadalom tettesekre és áldozatokra, jókra és rosszakra történõ felosztásával.

Nem is az a baj, hogy a szerzõ kiragadta, de nem próbálta értelmezni Zsolt Péter azon mondatát, hogy õ – habár tanították neki – nem ért a holokauszthoz, amely kijelentés célja inkább a magyarországi középiskolai holokausztoktatás kritikája volt, mintsem tudatlanságának beismerése volt.

Sokkal nagyobb baj, hogy Pécsi Katalin nem vette a fáradságot arra, hogy ha már nem hallgatja meg elejétõl végéig az elõadást, legalább a publikálás elõtt utánanézzen, hogy a leírtak megfelelnek-e a történteknek. Én ugyanis – ahogy az ott többször is elhangzott – az ominózus beszélgetésen más irányú elfoglaltságom miatt nem vettem részt, Babarczy Eszter és Szerényi Gábor mellett – helyettem – Kemény Vagyim volt a harmadik beszélgetõpartner.