demokratikusabb módon. Kivételezett a helyzetem, hiszen Shulamith Reinharz, a Boston melletti Brandeis Egyetem Hadassah International Research Institute on Jewish Women, és Women's Studies Research Center igazgatója az irodájában fogadott.

– Ön tudósként, szociológusként kezdte a pályáját. Mi késztette arra, hogy a nőtudomány intézményesüléséért dolgozzon? Miért szereti az ilyesféle munkát, mikor a legtöbb tudós gyűlöli az adminisztrációt?

– Nagyszerű kérdések ezek, melyekről én magam is sokat gondolkodom. Azt mondanám, hogy én még mindig tudós vagyok, szociológus, és nagyon sokat köszönhetek a társadalomtudománynak. Ha nem lennék kutató, nem lenne Ph.D.-m, ha nem lennék a Szociológia Tanszék professzora, akkor mások szemében nem lenne hitele mindannak, amit véghez viszek. Hogy miért vagyok aktív a nőtudomány intézményesítésében is? Mert senki nem lehet erős, ha nincsen saját otthona. Ha a zsidókat veszed például, azért voltak annyira kiszolgáltatottak a Holocaust alatt, mert nem volt saját hazájuk. A saját otthon azért is fontos minden csoport számára, mert szükséges a saját továbbfejlődéséhez. A legjobb dolog, ami a nőkkel a tudományban eddig történt, a nőtudomány létrejötte: a saját helyünk, ahol kidolgozhatjuk a saját gondolatainkat, kockázatot vállalhatunk, és új lehetőségeket építhetünk ki.

Amikor adjunktus voltam a Michigani Egyetemen, majd később a Brandeis-en, a munkám azon múlott, hogy a nálam idősebb nők mennyire sikeresek abban, hogy megteremtsék a társadalmi nemek tudományának legitimációját. Ezt a gondolatot magamévá tettem, mikor előre léptem a pályámon, és én már segíthettem a többi nőt. És mikor professzori kinevezést kaptam 1991-ben, felelősséget vállaltam, hogy létrehozok egy olyan ütőképes intézményt, amely a kutatónők „otthona” lehet.

Kezdtem úgy látni, hogy egy nőtudományi központ igazgatása egyfajta politikai aktivizmus. Meg tudom változtatni az egész egyetem tanrendjét, ha stratégiában gondolkodom. Jelenlegi új projektem egy tényfeltáró újságírással foglalkozó intézet létrehozása: a minimális pénzt már megszereztem hozzá. A pénz a legfontosabb eszköze a politikai aktivizmusnak. Sajnos sok feminista aktivista nem szeret pénzt szerezni, ezeknek a nőknek ezért aztán nincs elég hatalmuk. Magamat tudományos vállalkozónak tartom. Több tucatnyi állást hoztam létre, ahol az emberek szeretik a munkájukat, bátorítva érzik magukat, és nagyon kreatívvá válnak. Igyekszem ilyen emberekkel körülvenni magam, mert tőlük minden nap tanulhatok.

– Miközben interjút ad nekem, beszélget az intézet munkatársaival, és egy irodalmi felolvasó estet is szervez. Mi a titok? Honnan van ennyi energiája? Volt a családjában valaki, aki aktív volt a közösségben, és akitől mindezt eltanulta?

– Szeretek egyszerre több dolgot csinálni. A sok feladat szórakoztat. Örömet okoz, ha kapcsolatot tudok létrehozni emberek és ötletek között. Meg emberek és emberek között, persze.

Lehet, hogy az optimizmusomból fakad a sok energiám. Jogos a kérdés: mitől vagyok olyan optimista? Ismét a Holocausthoz kell visszatérnem. Optimista vagyok, mert mind a két szülőm túlélte. Túlélték, mert kedves emberek segítettek nekik, és mert ők maguk is cselekedtek. Habár a világunk nem tökéletes, ezen el lehet keseredni – mégis, ma sokkal jobb, mint ötven évvel ezelőtt volt. Hiszek abban, hogy az emberiség fejlődik, hogy jó irányba tart.

– Hányszor kérdezték meg eddig Öntől, hogy mikor lesz a férfiaknak is Nemzetközi Kutató Intézetük a Brandeis egyetemén? Engem tucatszor megkérdeztek már, amúgy elismert férfi kollegáim, hogy mikor kezdek már végre “férfi történelemmel” foglalkozni.

– Sokan érdeklődnek a férfitudományról, és azt hiszik, viccesek. Néhányan komolyan gondolják, mert nem értik az egészet. Van kész válaszom erre. Azért hoztuk létre a nőtudományt, mert minden más: férfitudomány. Fel kell készülnünk az efféle kérdésekre, ha olyasmit csinálunk, ami nem tartozik a főcsapáshoz. Ha valami újat akarunk megvalósítani, akkor annak a létjogosultságát meg kell magyaráznunk.

– Ön egy olyan kutatóintézet igazgatónője, amelyik a zsidó nők kutatására szakosodott. Mi teszi a zsidó nőt olyan érdekessé, hogy disszertációk és publikációk egész sora foglalkozik a témával, sőt kutatására külön intézetet hoznak létre?

– Engem a zsidó nők több okból is érdekelnek. Először is, a nőtudomány elhanyagolta a zsidó nőket, még akkor is, mikor a kisebbségekre irányította a figyelmet. Ugyanígy a judaisztika is elhanyagolta a nőket. Az igény pedig elég egyértelmű. Ha a zsidó nőket kutatjuk, jobban meg tudjuk érteni a zsidó férfiakat, mert a judaisztika azzal az előfelvetéssel dolgozik, hogy ami igaz a zsidó férfiakra, az igaz a zsidó nőkre is. Ez persze nem így van. Ezért a zsidó nőket kutató intézet mindkét területet fejleszti. Másfelől a zsidó nők helyzetének tanulmányozása azért is különösen hasznos, mert rajta keresztül a kettős diszkriminációt nem csupán megértjük, hanem azt is látjuk, hogy mindez a kreativitás különleges formáit hozta létre. Végül pedig, azért érdeklődőm a zsidó nők iránt, mert ez egyike a saját identitásaimnak.

Vannak politikai céljaim is a zsidó nők kutatásával. Meg akarom győzni az amerikai zsidókat, hogy van zsidó élet – érdekes, értékes zsidók; nemcsak nélkülöző és menekült zsidók – a világ minden részében. Meg akarom győzni az amerikai zsidó szervezetek vezetőit, hogy vannak zsidó nők is, mindenütt a világon. Érdekel a zsidó nép túlélése és újravirágzása. Fontosnak tartom, hogy támogassam a régi, nagy, de nem túl divatos zsidó nőszervezeteket is – ezért működünk szorosan együtt például a Hadassah-val..

– Hogyan jellemezné az intézetének a profilját, és hol helyezné el a nemzetközi tudományos közéletben? Milyen intézményes és tudományos kapcsolatai vannak az izraeli és az európai zsidó nőkkel?

– Intézetünket 1997-ben alapították, és még mindig a kísérletező fázisban van. Jól működik ma már a könyvkiadás, a lapkiadás, a bentlakásos ösztöndíjas program, az éves nemzetközi konferencia, az évente kiadott falinaptár, a kutatási ösztöndíj és a nyári gyakornok akció. Azt hiszem, az amerikai judaisztikában dolgozók jobban ismerik az intézetünket, mint a nőtudományban dolgozók. Ezen a téren vannak még tennivalóink. Az izraeli nőkkel intézményes kapcsolatban állunk. Európával a kapcsolatunk gyengébb, de fejlődik. Ezt a kapcsolatot egy zsidó női kutatóhálózat létrehozásával szeretnénk formalizálni.

– PA: Európában nagyon erős az Izrael ellenesség, elsősorban az értelmiségiek, és főleg a baloldaliak között, mely gyakran antiszemitizmusként jelenik meg. Mi a helyzet Amerikában? Mi a feministák válasza erre? Hol helyezné el az intézetét az amerikai feministák ideológiai térképén?

– Sajnos, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy komoly Izrael-ellenes és antiszemita érzések élnek az európai értelmiségiek között. Valójában ezek az érzelmek a baloldalon már nagyon régen jelen voltak. Én nem értem az antiszemitizmust! Nem értem, hogyan lehetnek az európaiak antiszemiták, miután megöltek hatmillió zsidót, alig néhány évtizede. Másrészt azt hiszem, hogy az Izrael-ellenes érzelmek nem csak antiszemitizmusra alapozódnak (ha van ilyen egyáltalán), hanem a tudatlanságra, és arra, hogy az európaiak képtelenek kilépni abból a téves nézőpontból, hogy a palesztinok a vesztesek. Sajnos az amerikai feministák nem néznek szembe ezzel a problémával: ha Amerika-ellenesek, akkor a régi érvelést használják – ami persze részben igaz –, hogy Amerika okozza a világ összes konfliktusát. Az Izrael-ellenes nézetek az amerikai feministák között nem újak, de összekapcsolódnak az Amerika-ellenességgel, a Palesztin barátsággal, a „palesztinok az áldozatok” vélekedéssel. A dolgot még inkább nehezíti, hogy azok az amerikai csoportok, amelyek kiállnak Izrael mellett, nem jelennek meg nyilvánosan. Úgy érzik, hallgatniuk kell, és szégyenkezniük a véleményük miatt.

A Brandeis University Press és a University Press of New England közösen jelenteti meg könyvsorozatát, melynek célja, hogy a zsidó nők életéről és a zsidó társadalmi nemek tudományáról alapvető ismereteket közöljön. Az Eszter Táskában a kötetekről majd recenziót közlünk. A lista:

ChaeRan Y. Freeze: Zsidó házasság és válás a cári Oroszországban

Judith R. Baskin: Midrash nők. A női megjelenése a rabbinikus irodalomban

Susan Sered: Mitől betegek a nők? Anyaság, alázat, militarizmus az izraeli társadalomban

Ludmilla Shtern: Elhagyni Lenigrádot. Egy szovjet emigráns igaz kalandjai

Jael Silliman: Zsidó portrék indiai keretben- Női elbeszélések a remény diaszpórájából

Rahel R. Wasserfall szerk. Nők és a víz. Menstruáció a zsidó életben és jogban

Pamela S. Nadell, Jonathan D. Sarna (szerk.) Nők és az amerikai judaizmus

Marjorie Agosin: Bizonytalan utazók. Beszélgetések Amerikába érkező zsidó női migránsokkal

A sorozatról bővebben lásd: