Kaszab Judit fél évszázada, harmincegy évesen emigrált Ausztráliába. Két évtizeddel később már a külföldön élő magyar művészeknek szentelt kiállításon szerepelt Budapesten. Újabb három évtized múltán, idén ősszel nyílt meg első magyarországi önálló kiállítása. Vajon miért húzódott el ilyen hosszan személyének és alkotásainak hazai megismerése?

Bécsben született, a kárpátaljai Beregszászon nevelkedett, s Prágában kezdte el a képzőművészeti főiskolát. Mondhatni, igazi közép-európai fiatalkora volt, ennek minden fenyegetettségével együtt. Csak szerencsével és bátorsággal élte túl a Holokausztot. Művészeti tanulmányait azonban folytatta, amint lehetett. Bernáth Aurélnél, majd Herman Lipótnál tanult; 1947-ben pedig már kiállított a Nemzeti Szalonban. Sokat dolgozott Szentendrén, ahol mestereként becsülte Czóbel Bélát, aki remek portrét is festett róla. A csinos, s akkor már kétgyermekes fiatalasszony képe – Czóbel jól ismert, zsíros ecsetvonásaival – ma a Sydney egyik tengerparti negyedében álló házának dísze.

Judy Cassab közben elismert festő lett Ausztráliában. 1953 óta rendszeresen kiállít a kontinensnyi ország nagyobb városaiban. Mint portréfestő, Indiától a brit királyi családig, számtalan külföldi megbízást is kapott. Szintén magyar származású, már a Vészkorszakban vele lévő férje szilárd támasza maradt. Nem lett féltékeny a sikerre – sőt ösztönözte Jucit (ahogyan barátai hívhatják) a nemzetközi munkára.

Kaszab Judit naplójegyzeteiből összeállított, angol nyelvű élettörténete, az 1995-ös év egyik díjazott és máig keresett könyvsikere lett Ausztráliában. Élvezetes és tanulságos olvasmány lenne legalább részleteket megjelentetni ebből magyar nyelven is, hiszen a keresetlen őszinteséggel írt sorok egyaránt mesélnek egy művész útkereséséről, egy nő dilemmáiról és zsidó identitásról.

Szigorú mestere, majd közeli barátja lett az 1939 óta szintén Ausztráliában élt, és művész pedagógusként nagyra becsült Orbán Dezső, a hazai Nyolcak egykori tagja. 1979-ben együtt állítottak ki a Gallery One-ban Sydneyben. Részben neki köszönheti azt a tanácsot is, hogy ne csak portréfestéssel foglalkozzon, lévén az esztétikailag egyfajta zsákutca a modern művészetben. Orbán emlékeztette egykori mestere, Bernáth Aurél útmutatásaira, s így született meg a most Budapesten is bemutatott tájképek gondolata.

A magyar kapcsolatok terén érdemes még megemlíteni, hogy Londonban kétszer is önálló tárlata volt a szintén kárpátaljai emigráns, s azóta igen sikeres műkereskedést vezető Crane Kalman galériájában. A galéria ma is működik a Brompton Road-on; s történetéről remélhetőleg idehaza is megjelenik egy rövid beszámoló nemsokára.

Kaszab Judit művészetének népszerűségét jelzi, hogy kétszer is elnyerte a legjelentősebb ausztrál portréfestészeti díjat, az Archibald Prize-t, valamint négyszer az akvarell tájképekért adott Wynne Prize-t. Ebből az anyagból merített a budapesti kiállítás is; sőt a harmincöt mű azóta már tovább is utazott berlini és dublini bemutatókra.

A tájképek és a portrék értelmezésénél kezd érdekessé válni az alkotói módszer is. Hiszen a modernizmus térnyerésével mind a portré, mind a tájkép idejétmúltnak tűnik. Az arcképet a fényképezés látszott kiszorítani, a tájkép természeti indíttatását az absztrakció sorolta hátrébb. Hogyan lehetett ezeket megújítani?

A portréfestés terén Kaszab Judit még támaszkodhatott európai hátterére. A személyiség iránti érzékenysége segítette ahhoz, hogy a modelljeiről alkotott belső, lelki, s nem csupán a külső, fizikai benyomásait sűrítse vizuális jelekbe. Portréinak alanyaival hosszan, kötetlenül beszélget. A képhez végül az adja meg az indító lökést, amikor megtalálja az illető személyiségének megfelelő színt. A kifeszítetlen vászonra azután szénnel viszi fel a vázlatot, majd ezen helyezi el a könnyen mozgó, gyakran akrillal elegyített olajfesték foltokat. A háttér és az alak, a színfoltok önálló dinamikája illetve az egyén felismerhető vonásai kiegészítik egymást, s végül a szem megfestése vonja őket egységbe.

Mégis, ezek a „pszichologizáló” portrék is azzal fenyegettek egy idő után, hogy sematikussá válnak. Egyfajta társasági festővé degradálták volna Kaszabot. Ez ösztönözte arra a művészt, hogy – bár anyagi okokból fenntartotta a portréfestői pályát – irányt váltson.

A tájképek terén ugyanakkor már nem segített az Európából hozott pszichológiai érzékenység és klasszikus festeni tudás. Itt mutatkozott meg viszont az ausztrál föld varázslatos hatása. Az ország belsejében tett utazások élménye adta meg a lökést az új képek felé. Az ország közepén olyan kőzetek uralkodnak, s olyan erős és szokatlan fény öleli körül őket, hogy ez alól egy festő aligha vonhatja ki magát. S Kaszab Judit művészetében a hatvanas évektől kezdve ez hozott fordulatot. 1959-ben járt először Alice Springs-ben, s azóta is visszatér a mágikus Uluru sziklához. Igazi kiteljesedését az absztrakció és a természetelvűség határán egyensúlyozó tájképek eredményezték. Kereste az absztrakció lehetőségét, ugyanakkor pusztán azért nem akart nonfiguratívan alkotni, hogy a napjainkra részben már csak divattá egyszerűsödött modernista absztrakciót kövesse. Így született a tárgyi és a tárgyatlan elemek vegyítése sivatagi tájképein.

A képeknek adott cím néha magát a természeti eredetet idézi fel (Sivatagi éj, Hajnali szivárványvölgy, Fehér hegylánc), míg máskor a formák adta, önálló benyomásra utal (Közeledés, Áramlás, Moduláció). Nem egyszer az alig titkolt, spirituális indíttatás is kitűnik: Ómen, Törekvés a fényhez, Aranyozott titok.

Ez nyújtja e művek valódi erejét. Természeti környezetről, modern festészetről és panteizmusról egyaránt tanúskodnak. Egy, az emberek által szinte lakatlan világot hoznak közelebb hozzánk. Teljesen művi – hiszen művészi – eszközökkel jelenítenek meg egy majdnem érintetlen, ritkaságában is egyedülálló természeti közeget.