A szigorítás liberális ellenzői szerint a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban „nem a törvény hiányzik, hanem az eltökéltség a törvény alkalmazására”.

Általánosságban: szükségesnek tartom a törvénymódosítást, bár nem mindenben értek egyet a parlamenti tárgyalásba vett szövegjavaslattal. A kérdésben állított válasszal egyetértek: nem a törvény hiányzik. Magam is azon az állásponton vagyok, mint a törvénymódosítás több ellenzője, hogy elvileg a jelenleg hatályos szabályozás is alkalmas (volna) a kellő hatékonyságú fellépésre a verbális uszítók ellen. A hatályos törvény megfelelő, hatékony alkalmazása azonban a gyakorlatban elbukott. A bukás okai többrétűek. Egyfelől a hatóság – rendőrség, ügyészség - tudatosan korlátozta, késleltette, hogy az ügyek bírósági határozathozatalig jussanak, másfelől a vádemelésig mégiscsak eljutott néhány kirívó ügy hibás (talán tényleg előítéletes?) kezelése rossz iránymutatást adott, és alkalmatlan gyakorlatot alakított ki. Az autentikus értelmezésre hivatott magasabb bírói fórumok rendre kibújtak/kibújnak a kiszolgáltatott kisebbségek jogai védelmének következetes megfogalmazása kötelezettsége alól – ami a dolguk volna. Nemcsak a zsidók, hanem pl. a cigányok, a fogyatékosok, az elmebetegek, az elitéltek, stb. jogairól ugyanúgy szó van. Az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság 1990-es években hozott néhány – a szakirodalomban jól ismert, gyakran idézett – határozata a téves, hibás értelmezést felerősítette. A tekintélyelv a rendőrséget, ügyészséget is arra indította, hogy ezekre mutogatva már maga se „mozduljon” az ügyekre, lásd: lelátói zsidózás, Mein Kampf terjesztésének ügye, stb. A vezető politikai erők hallgatása, a kellő jogi iránymutatás hiánya oda vezetett, hogy a 90-es évek végén az antiszemita szennyirodalom elárasztotta a közönséget az erre specializálódott könyvesbódék, újságstandok útján. Ezek tömeges mérgező hatása ma még felmérhetetlen. Mindennek közvetlen és nyilvánvaló hatása megfigyelhető volt már 1998/1999-ben: határozottan tettenérhető, jelentős fordulat állt be a politikai és mindennapi közbeszédben: immár nem szélsőjobboldali firkászok, hanem vezető politikusok, publicisták emlegettek zsidókérdést. (Ifj.Hegedüs Loránt sem a „galíciai jöttmentekkel” kezdte: már 1998. szeptemberi parlamenti felszólalásában említést tett „kisebbségi származású emberek” részéről a magyarságot fenyegető kirekesztésről.) Így, ha a kellő időben a helyes szakmai iránymutatás, a politikai osztály szükséges elutasítása elmaradt, nincs más eszköz, mint az elvileg ugyan alkalmas, mégis rosszul alkalmazott törvény szövegezéséhez nyúlni – a szakma és a társadalom helyes irányba befolyásolása érdekében. Ha erre – végre – egy kormányban eltökéltség mutatkozik, azt támogatni és nem leszólni kell!

Mi az oka annak, hogy a bírák a jelenlegi törvények alapján nem szabnak ki határozott ítéletet a „gyűlöletbeszéd” ellen?

A kérdés hibás: a bírák határozott ítéletet szabnak ki, de az fölmentő és nem elitélő. A bírók munkájának megítélése sajátos kérdés. A hatályos törvény helyes és következetes alkalmazására véleményem szerint nem az „eltökéltség” hiányzik a bírákból, hanem az érzékenység. A tárgyismeret, az üldöztetések története, a túlélők és leszármazóik pszichés traumája, egyáltalán: a ki nem beszélt magyar Holocaust eseményei, összefüggései ismeretének teljes hiánya tökéletesen alkalmatlanná teszi őket arra, hogy ezt vagy ehhez hasonló ügyeket a maguk helyén, kellő érzékenységgel – a szó nem jogi értelmében – egyáltalán megítéljenek. Ezért nemcsak ők a felelősek. Egyetértek TGM-el abban, hogy vannak köztük előítéletesek és ostobák, biztos vannak köztük antiszemiták is, de nem gondolom, hogy lényegesen nagyobb számban, mint a népességben általában. A bírák nem jobbak és nem rosszabbak, mint a társadalom félművelt, politikai szocializációjában évtizedekig félrevezetett, szakmájában lebecsült, provinciális gondolkodású középrétege általában. Az igazságszolgáltatásban ügyvédként eltöltött 30 év alatt a bírói karban kevés emelkedett gondolkodású, elhivatott emberrel találkoztam; inkább fásult, határidőkkel hajszolt ügyintézőket láttam; s ebben sem csak ők okolhatók. Mit várjunk tőlük? Ők váltsák meg a világot? A bírók a gyakran pontatlanul fogalmazott, a politikai alkukban szétesett tartalmú, az előkészítés átgondolatlansága miatt olykor önellentmondásos, következetlen törvények alkalmazói. Lehetőségeik kötöttek – bár korántsem annyira, amilyen szűken ők maguk értelmezik kötöttségüket; de mégis. Nem a törvényhozó kötelessége a pontos tartalom világos meghatározása? DE BIZONY! Ezért értek egyet a törvény módosításának szükségességével.

Elsősorban a magyar bírói joggyakorlat miatt vagy a szigorítás mellett avagy elvi problémái is vannak a jelenlegi szabályozással?

A jelenlegi szabályozással az a probléma, hogy önkényes értelmezésre ad lehetőséget. A gyűlöletre uszítás, mint törvényi tényállás, fogalmilag meghatározatlan/meghatározhatatlan. Mindenki azt ért rajta, azt magyaráz bele, amit akar. A gyűlöletre uszítás tartalmának fogalmi tisztázását nehezíti, hogy a törvényi tényállásban szereplő e két kifejezés nyelvileg nehezen illeszthető egymáshoz. Uszítani ugyanis tevékenységre lehet, a gyűlölet pedig érzelem, amit az uszító szöveg hallgatása (olvasása, stb.) kivált. A helyesen értelmezett hatályos törvényszövegben az uszít kifejezést nem erőszaktételre kell vonatkoztatni, hanem indulatkeltésre; olyan magatartásra, amely önmagában gyűlöletet kelt vagy alkalmas arra – és a bűncselekmény már megvalósult. Ez a büntető törvényhely ugyanis ún. veszélyeztető tényállás – nem szükséges, hogy tényleges erőszak történjen: annak veszélye önmagában elegendő a bűncselekmény megállapításához. A gyakorlatot ezzel ellentétesen alakító korábbi főbírói iránymutatás vagy nem vette magának a nehéz értelmező munka fáradtságát, vagy csakugyan előítéletes volt: nem tudjuk, de nem is fontos. A törvénynek olyannak kellene lennie, ami legfeljebb minimális lehetőséget ad önkényes vagy kétséges értelmezésre. A törvényszövegezés nehéz munka, de nem megoldhatatlan.

Helyesnek tartaná-e a gyűlöletbeszéd terjesztőivel szemben a szabadságvesztés büntetését? Nem válnak-e ezzel mártírrá híveik szemében?

Nem tartanám helyesnek. Nincs szükség arra (de ilyen veszély nem is fenyeget), hogy ún. gyűlöletbeszélőket börtönbe csukjanak. Azt azonban el tudom képzelni, hogy tudatos uszítókat, konok gyűlölködőket ismételt felelősségre vonásuk esetén, ha korábbi enyhébb büntetésük visszatartó hatása nem érvényesült, végső soron átmeneti időre a szabadságától is megfosszanak. A büntető törvénynek csak akkor lehet érvényt szerezni, ha a bíró az egyéni felelősséghez szabhatja a büntetést. A tudatos, célzatos törvényszegésnek súlya van, a cselekmény elkövetőinek a fenyegetettségét az eset súlyához mérten fenn kell tartani.

Mit vár az esetleges új szabályozástól? Nyugvópontra jut-e általa a magyar társadalomban folyó vita és feszültség? Lehet-e pusztán a jog eszközeivel a szélsőséges megnyilvánulásokat korlátozni?

A módosítás szövegére irányuló tartalmi kifogásaim jelentősek. Nem tartom helyesnek az alsóbb- felsőbbrendűségre utaló szövegrész fölvételét a javaslatba. Nézetem szerint a törvényjavaslat által visszahozott "izgat" szó hasonló bizonytalanságot hordoz, mint az "uszít" kifejezés. Nem elég konkrét a szöveg, nem elég határozott a büntetendő magatartások körülírása. A világos meghatározásokon még dolgozni kellene. Hiszem, hogy lehetséges és – más országok példájából is – tudom, hogy működőképes törvényszövegek alkothatók. Ugyanakkor osztom azt a véleményt, hogy kizárólag jogi eszközökkel a szélsőséges megnyilvánulások nem korlátozhatók. Az ún. gyűlöletbeszéd visszaszorításához a véleményformálók minden megnyilvánulásában, minden lehetséges alkalommal, habozás és kétértelműség nélküli egységes visszautasítására szükség van. Ez elvezet a társadalom, ezen keresztül pedig az ítélkezők szemléletének módosulásához; ehhez azonban ebben az országban még évtizedek kellhetnek. Addig pedig nem várhatunk.