Az idei Könyvhét egyik csemegéje volt számomra ez a regény, mivel izraeli nõíró mûve, és a történet maga is nõi problémákra összpontosít. Egy budapesti, zárt életû, vallásos családba született, majd otthonról messzire sodródott, sokgyerekes ortodox nõ kitör a korlátai közül, egyszerûsíthetjük le egy mondatnyira a problematikát. Az írónõ híre megelõzte az olvasmányélményt, és a Múlt és Jövõ sátránál elõbb beszélgettem vele, minthogy kezembe került volna a regénye. A szöveg a lényeg, persze, mégis befolyásolja olvasatunkat a szerzõ kiléte, amennyiben szembesülünk vele. Esterházy Péter Tizenhét hattyúk-jára más szemmel néztünk, amíg elhittük, hogy Csokonai Lili írta; az Elõttünk az élet-et az ismeretlenül hangzó Émile Ajar nevét tette világhírûvé, míg a könyv valódi íróját, Romain Gary-t az olvasók inkább középszerû regények szerzõjeként tartották számon. Szóval, tetszik vagy sem, a regényíró személye némileg mégiscsak áruvédjegy, függetlenül attól, hogy imázsával és nyilatkozataival igazolja, vagy éppenséggel cáfolja a fiktív történet „hitelességét”. Jehudit Rotem nevéhez a mûvét megelõzõ szóbeszédben az „ortodox” jelzõ tapadt legerõsebben, és noha a sokszorosított, rövid életrajzában már olvastam, hogy valójában hátat fordított az ortodoxiának, váratlanul ért az elsõ benyomás: az expresszív tekintetû, feltûnõen nõies megjelenésû, manökenalkatú nõrõl a legkevésbé se az „ortodoxiára” avagy a hét gyerekre asszociálnánk.

Életrajzából tudható, hogy Jehudit Rotem, akárcsak fõhõsnõje, Budapesten született, vallásos családban; csecsemõként szüleivel Bergen-Belsen-be került, ahonnan néhány hónappal késõbb a „Kasztner-vonat” menekítette õket ki. 1945 óta Izraelben él. Egy ultra-ortodox jesiva-bóherhez adták férjhez. Jehudit a gyerekszülések és a nagy háztartás ellátása mellett tanítással járult hozzá a családi jövedelemhez. Radikális fordulatot vett az élete, amikor 1983-ban elhagyta férjét (hat lánygyermekét magával vihette), és irodalmi pályára lépett. Cikkek, tanulmányok és „négerként” – más nevén – megírt Holocaust-visszaemlékezések mellett több saját könyvet is publikált: közülük hármat (Distant Sister, Mourning, I loved so much) idegen nyelvekre is lefordítottak.

Magyarul megjelent, önéletrajzi ihletésû regényében az ortodox családok életébe leshetünk be – magától értetõdõen – nõi szemszögbõl. Izgalmas téma, kevéssé ismert terület. Ráadásul a történet a Dob utcában indul, a II. világháború elõtt. Ezt a világot még férfioldalról is alig ismerjük – az egy Pap Károly kivételével nincsenek az ortodoxiát belülrõl láttató íróink a magyar zsidó irodalomban. Az Amerikában élõ, szintén az ortodoxiából „kiugrott” írónõ regényébõl (Pearl Abraham: A rabbi lánya, Ulpius-ház, 2002) már tudjuk, hogy globalizált világunkban a vallásos zsidó lányok életében a legnagyobb hiánycikk a szerelem – ennek is leginkább a média által propagált válfaja: a románc. Rotem kamasz fõhõsnõje számára a szerelem konkrét színtere a korcsolyapálya lesz, ahol tizenhat évesen megismerkedik a nagy Õ-vel. Ez az esemény indítja el a lázadás lavináját, amelynek következtében a fiatal lány végérvényesen eltávolodik szülei világától.

Az ortodox nõk sorsának dokumentarista hitelességû bemutatása és a szerzõ /narrátor feminista elkötelezettsége fontos könyvvé teszi ezt a regényt – ugyanakkor sajnos az olvasmány nem válik irodalmi élménnyé. Mintha az írói pályán késõn indult Rotem minden lemaradását hirtelen akarta volna bepótolni, belezsúfolt regényébe mindent, amit modernnek és költõinek gondolt. Mesterkélt kompozíciót, elmélkedéseket a nõi lét kis és nagy kérdéseirõl, és ami a legkínosabb: jelzõktõl túlhabzó, burjánzó hasonlat-indákkal költõiesített mondatokkal. Két párhuzamos sorsban – egy nagynéni, és az õt távolról csodáló unokahúgéban – épül fel a történet; a felváltva beszélõ két narrátor szavain keresztül bontakozik ki a leigázott és megalázott zsidó nõ „szabadságharca”. Az Olvasó azonban zavarban van, amikor kettejük karaktere és hangja nem válik egyértelmûen egymástól. (Erre a problémára csak a szándékot illetõen lehet magyarázat, hogy az írónõ mindkét szereplõt – Gabit is, Nomit is – részben magáról mintázta). Bármennyire is fontos a tematika, elsõsorban mondatokat olvasunk. Amikor a regényt bárhol felütve, efféle szóvirágokra bukkanok, határozottan elzsibbad problémaérzékenységem: „Pillantásomat húsos ajkára szegeztem, melyet csendben összeszorított”. „Egy ismeretlen erõ kezdte megolvadt fémdarabként átformálni az életemet”.” A zene selyemsálként, langyos szellõként simogatott”. Jó, mondhatjuk, ez eddig ízlés kérdése! De mit kezdhetünk az alábbi, bölcsnek szánt, ám zagyvára sikeredett megállapításokkal? „Az emlékezet nem más, mint a múltbéli események puszta ismerete. „A depressziónak, mely az utóbbi években kísér, és csak néhány, az ágyban elvégzett erõteljes láblendítés után szokott enyhülni, most nyoma sincs, mintha úgy döntött volna, hogy tovább pihen a takaró alatt, nélkülem.” „…A szavak nem törnek elõ a szájából. Szappanbuborékként röpdösnek benne, pillanatok alatt szétpattannak.”

A fordítóval is vitáznék, szabad-e például a régiesen finomkodó „oly” szócskát beletenni egy ma született regény címébe (az angolban egyszerûen „so much” áll); avagy „piros orcákat” írni a köznapi „arc” helyett? Figyelmesebb kiadói szerkesztés - Izraelben is, itthon is – jót tett volna a szövegnek.

Fogadjuk el a tényt, hogy a zsidó nõi identitás témája, valamint a szerzõ kedves lénye ez esetben sokkal izgalmasabb, mint a lektûrre vett szöveg.

*

Az írónõvel a Spinoza Kávéházban beszélgettünk

Jehudit Rotem amellett kardoskodik, hogy története nem csak zsidó történet: bármilyen fanatikus közösségben hasonlóak a szabályok. Sok nõnek kényelmet és biztonságot nyújt a bezártság – másnak azonban emocionális szenvedést okoz. „Az a lényeg, hogy a nõk – a regény szereplõi ugyanúgy, ahogy én is a saját életemben – mondja –, „valami mást is keresnek az életükben: önállóságot, szerelmet, kapcsolatokat, intellektuális élményeket”. („Az olvasás számomra mindig is olyan volt, mint a lélegzés.” - meséli Jehudit. – „Persze csak titokban olvashattam – mint minden vallásos nõ. Amikor még együtt éltem a férjemmel, egyszer a jesivájában megkérdezte tõle a rabbija, igaz-e a szóbeszéd, hogy a felesége folyton olvas. Mert ha igaz, azonnal meg kell tiltani neki, hiszen a végén még elhinné mindazt, amirõl a regények szólnak…” Persze, ez így igaz: a lázadás a regények világán keresztül tör be a zárt ortodox világba. Ha Jehudit nem azonosult volna például Anna Kareninával, aki a szerelemért mindenét odadobta, talán beletörõdött volna a rá kimért sorsba. A regényolvasás gyanús dolog, mert a függetlenedés elsõ lépése: láthattuk ezt a „rabbi lányának” esetében, de számtalan nem zsidó, nõi „életreform”- történetben is. Az Órák kertvárosi háziasszonya például csak lopva olvashatja csodált Virginia Woolf-ját – nyíltan nem vállalhatja fel az olvasás szenvedélyét a család és a szomszédok elõtt.

Rotem természetesen zsidó maradt annak ellenére, hogy fellázadt az intolerancia és a fanatizmzus ellen. („Én a vallásosoknál is zsidóbb vagyok, mert többet tudok a vallásról” – magyarázza.) És magától értetõdik számára az is, hogy feminista: – „Hogyan is érhettem volna el mindazt, amit elértem, a feminizmus nélkül”? Én is megvívtam a magam háborúját. Nagyon bízom benne, hogy a lányaimnak is jó példát mutattam. A volt férjem és a fiam sajnos nem olvassák a könyveimet, az anyám azonban ma már büszke rám.”

Pécsi Katalin