|
Számos kitüntetés, köztük a Kossuth díj jutalmazottja. Fordított, többek között Yeats-et – akirõl esszékötete is megjelent - Joyce-ot, Dylan Thomas-t, afrikai és orosz költõket. Dolgozott riporterként a rádiónál, rovatvezetõként a Nagyvilágnál és az Élet és Irodalomnál, szerkesztõként a Szépirodalmi Kiadónál. Segédlevele van a vas és fémesztergályos szakmából. Pályakezdõként Újpesten tanított, „nem középiskolás fokon”. Van egy szép mondata errõl: „Köszönöm, hogy tanár lehettem.” Most pedig, már nyugdíjasként, megint az lett. Gergely Ágnes 70 éves. Köszöntjük õt.
– Nehezen kaptam meg az újpesti állást, mert 1957-ben mindenütt azt kérdezték, hogy részt vettem-e a tüntetésben. Persze, hisz mindenki részt vett, de tõlem ezt annyira zokon vették. Pedig nem voltam én különösen bátor, csak felvonultam, professzoraimmal, diáktársaimmal együtt. Kéry László professzor segítségével végül sikerült elhelyezkednem, elõször általános, majd középiskolában. Kezdetben nem a saját szakomban, ám késõbb már angolt és magyart tanítottam. Munkásgyerekeknek, akiknek nagyon kevés elõképzettségük volt s akikkel négy év alatt komoly eredményeket értünk el. Az akkori merev politikai légkörben gyakran voltak konfliktusaim feletteseimmel, de ettõl eltekintve ezek boldog évek voltak. Úgy képzeltem, hogy a kedvenc osztályomat majd végigviszem egészen az egyetemig. Ez nem sikerült, bár nagyon sok akkori gyerekemmel a mai napig megvan a kapcsolatom. Maga már elsorolta a különbözõ munkahelyeimet. A legtovább a Nagyvilágnál dolgoztam és onnan is mentem nyugdíjba. 1992-ben megkerestek az ELTE angol tanszékérõl, hogy nem tanítanék e mûfordítást a doktorképzõn. Hálásan elvállaltam. Ez a kurzus váltakozik egy Yeats szemináriummal.
– Beszéltünk az iskolai konfliktusokról. A Stációk c. regénybõl, meg az Absztrakt tehén c. tárcanaplóból azt veszem ki, hogy késõbb is voltak konfliktusai a rendszerrel. Nem csoda, hiszen abban az idõben az is gyanús volt, ha valaki idegen nyelveket ismert. Említi például, hogy faggatták, milyen újságíró volt édesapja, baloldali vagy jobboldali.
– Ez a faggatózás a Színmûvészeti Fõiskolán történt. Egy magas rangú úr, aki késõbb ellenzéki lett, kikérdezett apám ismerõseirõl. Ez nem volt kellemes, mert ezek olyan nevek voltak, amelyeknek viselõit baloldali meggyõzõdésükért meghurcoltak. Például Parragi György, Peyer Károly, akit késõbb jobboldali szocdemnek bélyegeztek, vagy Ramsay Károly, aki a háború elõtt a parlament tagja volt, neves ellenzéki. Ki is rúgtak a fõiskoláról.
– Az egy konfliktusos idõ volt, hátrány volt a polgári származás is.
– Igen. Teljesen más konnotációja volt a „polgári” szónak.
– Megkérdezhetem, hogy milyen volt gyárban, munkások között dolgozni 1950 és 1952 között, a maga polgári és etnikai származásával?
– Eleinte nehéz. A nevem Guttmann volt, ami jelentését tekintve is gyönyörû név, de német név, közelebbrõl: zsidó név.
– Errõl A tolmácsban is ír, hogy ilyen szép nevet nem változtatott volna meg, ha karmester Svájcban.
– De nagyon szeretem a nevemet. Az életbennmaradottak közül csak én vagyok Gergely, mindenki megmaradt Guttmannak. Azt gondolom, ha az ember Magyarországon él, magyar nyelven kell írnia. A Gergely nevet különben Bornemissza Gergelyrõl másoltam le az Egri Csillagokból, mert még gyerekfejjel elhatároztam, hogy olyan bátor leszek, mint õ. Eleinte bizony voltak a gyárban, akik kicsúfoltak, sõt, le is zsidóztak, akkoriban még talán éltek a régi reflexek. A zsidógyûlölet mindig itt volt velünk. De nem ez volt a domináns. Ügyetlen kezem van és eleinte mindig selejtet csináltam az esztergapadon. Aztán szívós szorgalommal beletanultam a szakmába és mire a csapatnak bedobtam az elsõ személyit a kosárba, elfogadtak, sõt, ha kellett, meg is védtek. 1950 nyarán röpgyûlés volt, és az egyik oktató azt mondta: „Jegyezzetek békekölcsönt, mert most már a gyár nem a zsidóké”. S akkor mellettem állt egy másik oktató, aki megszólalt szép csendben, hogy „nem, a kapitalistáké”. Ez nagyon jólesett nekem.
– A Stációk Romolája 1956-ban elmenne innen s van egy olyan mondat, hogy külföldön „többé nem mondják, hogy kerülsz ide”. Ez a gondolat az Ön prózájában gyakran szerepel.
– Igen, ez elhangzott egy másik oktató szájából, aki nem volt zsidógyûlölõ, csak arra gondolt, hogy kerül ide egy úri kislány. Szinte meg akart engem védeni, ezért mondta. S azt is megjósolta, hogy ezt mindig meg fogják tõlem kérdezni. S csakugyan, és most megint.
– Azt is megkérdezték egyszer Magától, hogy milyen vallású, mire azt felelte, hogy „felekezeten kívüli” és akkor megfogadta, hogy ez soha többé nem fog elõfordulni.
– Nem is fordult. Én akkor megijedtem, mert azt mondták, hogy meg fognak verni a soroksári erdõben a huligánok.
– Beszéljünk most egy kicsit 1944-rõl. Nagyon sok utalás van erre írásaiban. „Ki országúton vánszorog”, „Bolond munkaszolgálatos”, „Mind, akik a halálba mentek,” „A rézbánya bezárult.” Regényeiben és verseiben az ilyen sorok váratlan mélységekbõl jönnek elõ. Ez a mi korosztályunk közös sorsa, öröksége. Többségünk elvesztette egyik vagy mindkét szülõjét.
– Mondjuk inkább úgy, hogy megölték õket.
– S hát itt mindig ott kísért az apa alakja… „Ajtófélfámon jel vagy”, „Kilép, elindul,” „az a katonaszínû hátizsák.” Verseiben többször megírja édesapja útját Mauthausenbe. Ugye éhen halt?
– Úgy tudjuk. A legenda szerint apám egy nappal a felszabadító amerikai csapatok bevonulása elõtt halt meg. Viszont nem szerepel a foglyok listáján, amit máig sem értek. Talán az akkori napok zûrzavara miatt hiányos volt a nyilvántartás.
– Szeretném, ha most mondana pár szót arról, hogyan élte túl a család a holocaustot?
– A szûk családból anyám és én éltük túl. Végigjártuk a szokásos kálváriát, lakásunkból elõbb csillagos házba, utána svájci védett házba, majd a gettóba kerültünk és azon belül is folyamatosan tovább vittek bennünket. Végül az oroszok az Akácfa utcában szabadítottak fel. Megbeszéltük, hogy majd a családdal Endrõdön találkozunk, a nagymama házában, elindultunk gyalog és egy hétig tartott, míg odaértünk. De nem tudtam iskolába menni, mert le volt fagyva a lábam és csak áprilisban iratkoztam be az elsõ polgári osztályba.
– És aztán huszonegy évig nem volt lakásuk, ugye?
– Igen, különben sokfelé laktunk: a háború elõtt Zalaegerszegen is, Endrõdre nyaralni jártunk, majd én gyermekotthonban, kollégiumban laktam. Aztán anyámmal albérletben, majd társbérletben, ahonnan per útján kitettek bennünket. Ezután szükséglakásban, majd egy véletlen folytán sikerült megvenni ezt a pici öröklakást.
– Nehéz sorsától független e zsidóságtudata, zsidó sorsának vállalása? Hiszen erre is sok utalás van írásaiban. „Az a szégyen, ha az embert megjelölik…a sárga csillagot levették a mellünkrõl, de a szégyen alatta odatetoválódott a bordáinkra.”
– A szégyen nem a miénk, hanem azoké, akik odatetoválták.
–Én máig A tolmács c. regényét érzem a hozzám legközelebb állónak. Itt roppant fontos kérdéseket vet fel: „Tudja e, mi az üldöztetés?” A másik gondolat az asszimilált zsidó sorsával kapcsolatos.
– Igen. Abban Kner Imrét, a nyomdászt idézem: „Ha az ember olyan zsidó, aki már zsidóul érezni, gondolkodni nem tud, hanem magyar, tagja a magyar lelki és sorsközösségnek, s emellett megmaradt benne a zsidó problémaérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete.” Ennél tovább õ se jutott. Annál, hogy megjelölje, hogy tragikus a sorsa. Hát az. Ezt tudni kell.
– Azt is írja valahol, Ágnes, hogy „magának a zsidó szónak is van valami eredendõen rossz hangzása.”
– Én jobban szeretem az izraelitát. A „zs” bennem különben is rossz emlékeket ébreszt, hiszen „apám katonakönyvére egy hatalmas sárga „Zs“ betû volt bélyegezve.” Maga azt a szót használta, hogy „vállalni”. Nem kell ezt vállalni. Ez adva van. Ezt egyszerûen szeretni kell. Én nagyon boldogan vagyok zsidó.
– Voltak ismerõseim, akik azt mondták: „Te legalább zsidó vagy, én még az se vagyok.” Tehát abban, hogy valaki egy kisebbséghez tartozik, sok jó is van.
– Nézze, ez az embert sarkallja. Óriási karriertörténetekrõl tudunk, amerikai filmrendezõktõl atomtudósokig. Csak hát el kellett elõször menni ehhez a karrierhez. Az én szakmám viszont a magyar nyelvhez kötõdik. És annak a tudatában lenni, hogy nekem magyar az anyanyelvem., legalább akkora boldogság, mint az, hogy zsidó a vallásom.
– Nagy kár, hogy megint divat lett a zsidóságot Kun Bélával és Péter Gáborral azonosítani és nem Solti Györggyel, Szilárd Leóval vagy Robert Capával.
– Nagyon fontos, amit most mondott. Minden népcsoportot a legjobbjaival kell azonosítani. Én se Szálasival azonosítom az örményeket, se a magyarokat.
– Nekem úgy tûnik, hogy, ami a zsidókérdést illeti, maga egyike azoknak, akik ebben a kérdésben a legvilágosabban látnak. Maga már nagyon korán elõrelátta, hogy mi lesz és hogy, ahogy a franciák mondják, „mennél jobban változik, annál inkább ugyanaz.” Szóval, hogy ami ma van, az nem meglepetés.
– Igen, elõre láttam, de mint Kasszandrára, én rám se hallgatott senki. És nem szeretem, ha olyanok oktatnak ki a zsidóságból, akik negyven esztendõvel ezelõtt gúnyosan mosolyogtak rajtam. Nekem az elsõ könyvem azt a címet viselte, hogy Ajtófélfámon jel vagy és ez 1963-ban történt. Hát az a jel az ajtófélfámon most is ott van.
– A Maga regényei, a Stációkat kivéve, kozmopolita légkörben játszódnak. De gyakran foglalkozik kisebbségekkel, a közös sorssal, a kisebbségek iránti érzékenységgel.
– Mi nagyon átéljük a mások szenvedését. Az 1915-ös örmény mészárlást, a biafrai háborúban az ibók legyilkolását. Az észak-európai ellenállást a második világháborúban.
– Hogy került közel a háborús Skandináviához?
– Hat évig hadtörténeti munkákat olvastam. Kértem ösztöndíjat Norvégiába, Dániába és Svédországba. Három különbözõ típusú háborúalatti viselkedés volt ez: a norvégok a német bevonulásnak azonnal ellenálltak, a dánok három és féléven át próbáltak kiegyezni a németekkel, hogy utána Európa legsikeresebb ellenállását fejlesszék ki, a svédek pedig nagyon különös, kétarcú semlegességi politikát folytattak: egyrészt szállították a vasércet a németeknek, másrészt rengeteg menekültet befogadtak. Igazából az emberi magatartás veszélyben: ez érdekelt. Legalább annyira lélektaniak voltak a riportjaim, mint történelmiek. Finnország is érdekelt, de a szovjet levéltárak zárva voltak, ezért errõl le kellett mondanom.
– Milyen volt a Riportnapló Északról címû könyvének a fogadtatása?
– Én nem szoktam nagy vihart kavarni. Van egy stabil, kicsiny létszámú olvasóközönségem. A könyveimnek soha olyan sikerük nem volt itthon, mint A tolmácsnak Svédországban.
– Már beszéltünk kettõs identitásról. A 137.zsoltár c. versében arról beszél, hogy Magának Jeruzsálem és Arany János egyformán fontos: „ha elfeledlek egyszer Jeruzsálem”, „ha elfeledlek egyszer, Arany János”. Hát ennél szebben ezt nem lehetne kifejezni.
– Igen, itt parafrazeálom a 137. zsoltárt. Én nem hiszem, hogy ez kettõs identitás vagy kötõdés volna. Azt hiszem, hogy ez egy. Legalábbis az én családomban és neveltetésemben ezek a dolgok nem váltak ketté. Például nagyapám, Guttmann Zsigmond rabbi házában egyformán fontos volt, hogy valaki tudjon olvasni héberül és szépen beszéljen magyarul.
– Azt is írja valahol, hogy „egy haza kell”. Azt hiszem, itt arra gondol, hogy szép lenne, ha az ember azt mondhatná egyértelmûen: ez a hazám. Aztán van egy vers Zrínyirõl, melyben végigtekint a magyar történelem néhány eseményén, és azt kérdezi önmagától, hogy mit is tud kezdeni ezekkel.
– Ezt kétségbeesésemben írtam.
– Van is rá oka, most, amikor „jött-mentekrõl” beszélnek. Hiszen a zsidók legalább ezer éve itt vannak.
– És ha csak egy éve? Kinek mi köze hozzá, hogy a másik ember hol érzi otthon magát? Különben nemrég kaptam egy iratot, amely szerint apai családom, azaz az egyik rabbi szépapám 1760-ban a Dunántúlon, Gyömöre községben élt.
– Érzékeny pontra tapintott, amikor a Temetõ Pannóniában c. versében kimondta, hogy mit is fed a „Kozma u.6.”, az a bizonyos eufemizmus.
– Igen, „Kozma u. 6” jelent meg a halálhírekben és ez engem nagyon irritált. Miféle információ ez? Örülök, hogy vers lett belõle. Különben a rendszerváltás után, amikor a zsidógyûlölet föléledt, megint kezdtek elõjönni ezek a Kozma u.6-ok az újságban. Megint elkezdtek az emberek rejtõzködni.
– Igen, az emberek félnek kimondani azt is, hogy zsidó. Azt hiszik, hogy ez sértés.
– Nemes Nagy Ágnes figyelmeztetett egyszer arra, hogy az emberek lehalkítják a hangjukat, amikor errõl van szó.
– Milyen volt zsidó származású magyar költõnek lenni l989 elõtt és ma? Van egy pár sora a régi És-rõl, ahol „nem kérdezik, hogy törzsökös, mert az írásmû fontosabb. „
– Igen, ez a Nemes György féle Élet és Irodalom, amely korábbi munkahelyeim közül az egyik legjobb volt. Ott a legkülönbözõbb meggyõzõdésû emberek dolgoztak együtt a legnagyobb egyetértésben. Ezek már a Kádár korszak puha évei voltak és egy jó vezetõn sok minden múlik. Kéry László is jó fõnököm volt a Nagyvilágnál.
– Olyat is ír, hogy „szerettük egymást és ez nem kevés.” Máshol is ír a szeretetrõl, arról, hogy a legfontosabb az, hogy az embert szeressék: „csak szeressenek, akármerre vagy.”
– Ez a sor halottra vonatkozik. A szeretet ószövetségi fogalom. Remélem, odaát nagyon erõs a szeretet.
– Kérdeznék most politikáról vagy ideológiáról. Maga korán kiábrándult? Vagy hitt egyáltalán? Arra gondolok, hogy a háború után, az újjáépítés idején még volt lelkesedés.
– Jó volna eljátszani azt a szerepet, hogy mennyire hittem és mennyire kiábrándultam, de sajnos nem igaz. Nincs meg az a képességem, hogy bármilyen közösségben igazán feloldódjam. Így nem volt mibõl kiábrándulni. Mindig magányos alkat voltam. Egyetlen nap volt az életemben, 1956. október 23, akkor oldódtam fel, abban a tüntetõ tömegben, de ez a kábulat is csak négy napig tartott. Nem fogok errõl se hazudni. Amikor megláttam az elsõ köztörvényes rabokat, akik kitódultak az utcára és elkezdtek kiabálni, hogy mi majd rendet csinálunk, akkor már tudtam, hogy reménytelen. Nekem az a dolgom, hogy írjak. Írásos nyoma van, hogy melyik mozgalomba hogy kerültem be. A háború után a cionistákhoz azért, mert ott Szegeden ping-pongozott egy fiú, aki tetszett nekem. De engem a családom zsidó magyarnak nevelt, nem voltam cionista. Ma már erre másképpen nézek és megértem, sõt, szeretem azokat, akik ilyen bátran kimentek és megcsináltak egy országot maguknak. És néha, azokon a vad futballmeccses napokon azt gondolom, hogy minekünk is. Az ifjúsági mozgalmakhoz nem tudtam közelkerülni azért, mert láttam, hogy akik baloldali jelszavakat kiabálnak, azok korábban egész mást kiabáltak. Végül pedig a pártba be kellett lépnem, 195l-ben. Ezt megírom a Stációkban, 1982-83-ban: 1950-ben a párttitkár végigment az eszterga-tanulómûhelyen és rámutatott azokra, akiket kiszemelt. 1956-ben simán kimaradtam. Nem égettem el a tagkönyvemet, mert ez is az életem egy darabja volt. Érdekes darabja, sokat tapasztaltam. A munkásokat nem lehetett úgy átverni az 50-es években, mint az értelmiséget.
– Azt hiszem, nem mindig segíti az írót, ha hívõ, ha egy mozgalomhoz csatlakozik?
– Ez alkat kérdése. Engem nem segített.
– Azt is írja valahol, hogy nem voltak mesterei. S akkor elmondja Kassákkal, Füst Milánnal való találkozásait.
– „Legújabb kötetemben, A kastély elõtt-ben, A mottó címû versben hat költõrõl írok, akiknek sokat köszönhetek: öt magyar költõrõl és Yeatsrõl.”
– Utolsó regénye, az Õrizetlenek magánjellegû tragédiával foglalkozik.
– Igen, a halállal. Gyermekhalállal, mert az a végleges iszonyat.
–Nyilván gondolt itt arra az egymillió gyerekre is, akiket elgázosították
– Igen, lefordítottam néhányat a theresienstadti gyermekrajzokhoz írott versekbõl, amelyeknek alkotói nem maradtak életben.
– Valahol megkérdezték Magától, hogy mit jelent a költészet az Ön számára és akkor azt mondja, hogy túlélést.
– Igen, ennél többet nem tudok mondani és abban reménykedem, hogy talán segítek kevésszámú olvasómnak.
|
