Gouri 1923-ban született egy szocialista-cionista családban, még az államalapítás elõtti Palesztinában. Így amikor „Erec Izrael”-rõl beszél, az egész mandátumi területre gondol, amelyeket annak idején bejárt a földalatti Palmach mozgalom tagjaként, késõbb pedig a függetlenségi háború katonájaként. Ma már morálisan elfogadhatatlannak tartja, hogy izraeliek egy idegen népen uralkodjanak.

Nem Gouri az egyetlen, aki így érez. Egymást követõ kormányok hosszú sora is képtelen volt dönteni az 1967-ben elfoglalt területek jövõjérõl, ami most nagymértékben megnehezíti a lehetséges izraeli kivonulást. Leginkább a munkapárti oldalt jellemzi ez az ambivalencia. Immár 35 éve õrlõdnek a telepesekkel szembeni szigorú álláspont, valamint a földhöz való érzelmi kötõdés s a telepes lobbi nyomása között. Ugyanazok az erõk és ugyanazok az érzelmek osztják meg a nemzetet mind a mai napig.

*

A ma 79 éves Gourit máig foglalkoztatja az, ami 1975-ben, hanuka napjaiban történt. A Gus Emunim – egy militáns, messianisztikus telepes csoport, mely az 1973-as háborút követõ hangulatnak köszönheti felvirágzását – szembeszegült a Rabin vezette kormány politikájával, és zsidó településeket kívánt alapítani a többségében arabok lakta Szamária központi területén.

A Munkapárti kormány 1967-tõl maga hozott létre egy sor stratégiai fontosságú települést a Jordán-folyó völgyében, a Golán-fennsíkon, a Sinai-félszigeten, valamint Jeruzsálem körül. Más helyeken pedig engedélyt adott a telepeseknek építkezésre. A Gus Emunim vezetõi azonban azt hirdették, hogy Izrael földjének egyetlen darabját sem hagyják elveszni.

1975. november 30-ra a Gus Emunim tömeges ülõsztrájkot szervezett egy használaton kívüli pályaudvaron annak reményében, hogy kierõszakolhatják az engedélyt az elsõ szamáriai település, Elon Moré létrehozására. Korábban már legalább hatszor próbáltak a csoport tagjai letelepedni ezen a területen, de minden alkalommal közbelépett a hadsereg. 1975-ben több ezer támogató, köztük a hanukkai szünetüket töltõ iskolások is csatlakoztak a telepesekhez. Számos parlamenti képviselõ is jelen volt, Gouri maga újságíróként érkezett. A kormány akár erõszak árán is fel akarta oszlatni a közel 3000 fõs tömeget, ám sokan attól tartottak, hogy egy ilyen akció vérfürdõhöz vezetne. Simon Peresz védelmi miniszter helikopteren érkezett. Gouri visszaemlékezése szerint a katonaság kétfelé oszlott, hogy megkezdjék az evakuációt, de, mint mondja: „mindkét fél megrémült. Egyik sem akarta az összecsapást.” Peresz próbálta gyõzködni a Gus Emunim vezetõit, hogy nem fordulhatnak szembe a demokratikusan megválasztott kormánnyal és annak hadseregével.

A nem vallásos Gourit ugyan bosszantotta a telepesek okozta felfordulás, de mégis úgy érezte, nem bírná még egyszer végignézni, amint a sziklákba kapaszkodó elkeseredett telepeseket a földön vonszolják. Ezért azt javasolta: ha a telepesek önként távoznak, cserébe hagyhassanak harminc embert a közeli katonai támaszponton, a kormány pedig ígérje meg, hogy két hónapon belül dönt az ügyükben.

A telepesek írást akartak, Gouri tehát visszautazott Jeruzsálembe és megszerezte a szükséges okmányt a feltételekrõl. Hajnali egykor ért vissza Sabastiába, a sztrájkolókhoz. „Mintha egy bibliai jelenetbe toppantam volna: tábortüzek égtek mindenfele, körülöttük imasálba burkolózott férfiak ácsorogtak.” Másnap reggel a telepesek vezetõi közölték Gourival, hogy készek elfogadni az ajánlatot a Pereszszel megbeszélt feltételek alapján.

Gouri nem sokkal késõbb csodálkozva látta a televízióban, hogy a telepesek, vezérükkel a vállukon, ünnepi táncot járnak. Kiderült: olyan levelet szereztek Peresztõl, mely szerint nem harminc személy, hanem harminc család maradhat a katonai támaszponton. „Peresz gyakorlatilag engedélyezte a település létrehozatalát, ráadásul ígéretet tett útépítésre és munkalehetõségek teremtésére – emlékszik vissza Gouri. – Világos, hogy Saron tudott a dologról. Rabin dühöngött, amiért Peresz kijátszotta.”

A sabastiai megmozdulás elérte célját: a Rabin kormány – egy hónappal az 1977-es választások elõtt – megadta az engedélyt Elon Moré létrehozására. Az új kormány megváltozott politikáját tükrözi, hogy Menachem Begin, Izrael elsõ jobboldali miniszterelnöke, a gyõzelem másnapján a helyszínre sietett, hogy bejelentse: „Még sok Elon Moré” születhet.

Gouri úgy véli, hogy önmagában ugyan kicsiny, de szimbolikusan annál nagyobb jelentõségû volt mindaz, ami Sabastiánál történt: ezt követõen jelentek meg azok az illegális, mobil házakból álló támaszpontok, melyek ma a nyugati part hegytetõin szerteszét láthatók.

Jelenleg több mint 200 000 izraeli él a Nyugati Part és a Gázai övezet újonnan létrehozott településein és a katonaság készen áll rá, hogy felszámolja a dombtetõkön létrehozott illegális pontokat.

*

Az utóbbi idõkben létrehozott telepek többsége nem más, mint néhány sebtében összetákolt épület, és bennük pár család. Ezek a települések azonban stratégiai fontosságúak. Némelyikük, egy már meglévõ település közelében, utóbbit erõsíti, míg másoknak az a célja, hogy elvágja egymástól az arabok lakta helységeket. Közel 35 ilyen illegális település kapott visszamenõleg fennmaradási engedélyt. Nyilvánvaló, hogy a települések összefüggõ láncát kívánják létrehozni a nyugati part teljes szélességében, Ariel városától a Jordán-völgyéig.

A mai legradikálisabb telepesek, a Hegytetõk ifjai (akiket hasonló beállítottságú rabbik támogatnak) kevésbé tartanak az összeütközésektõl, mint elõdeik. Egy 2001. októberi összecsapás során például mind a telepesek, mind pedig a kivonuló egységek részérõl sokan megsebesültek. Radikális telepes rabbik arra bíztatják a katonákat, hogy tagadják meg a területfoglalók elvonszolására kiadott parancsot; Júdea és Szamária telepeseinek vezetõi pedig közölték, hogy képtelenek kontrollálni az Ifjak tevékenységét, és a belbiztonsági szervek segítségét kérték.

A legnagyobb szamáriai város, Ariel 17.000 fõnyi lakossága többségében szekurális zsidó. Az itt élõk körülbelül fele a volt Szovjetunióból érkezett új bevándorló. Az 1990-es évek elején maga Ron Nachman polgármester toborozta õket – gyakran még a repülõtéren.

A magát Szamária fõvárosának nevezõ városka fõiskoláján 6000 diák tanul. Van itt 12.000 fõt befogadó amfiteátrum, kulturális központ, internet kávézó, több iskola, uszoda, lézerkutató intézet, szálloda és nyugdíjas otthon is. A közeli Barkan ipari centrumában 6.000 munkást foglalkoztatnak, közülük sokan Arielbõl járnak ide dolgozni. A városnak rádió- és TV-stúdiója is van – amihez az amerikai San Diego-ból érkezett a pénz, a polgármester fundamentalista keresztény barátaitól. „Most állatkertet építünk” – mondja Nachman.

Arielben az intifáda kezdete, 2000. októbere óta egyetlen arabot sem alkalmaznak. A Ramallah és Nablusz között fekvõ Arielt ellenséges arab falvak és városok veszik körül. A városi benzinkútnál végrehajtott 2002-es öngyilkos bombamerényletnek három halálos áldozata volt. Nachman ezért a legmodernebb lézeres biztonsági berendezést kívánja felszerelni.

A nyugati part közepén lévõ települések kívül esnek a jelenleg épülõ biztonsági fal vonalán, ám Arielt minden rendezési terv az ország részének tekinti.

Nachman hangsúlyozza, hogy Ariel nemzeti konszenzus alapján jött létre. Az alapítókat Mose Dajan (Golda Meir akkori védelmi minisztere) kérte fel, hogy „húzzák fel egy biztonságos és cionista település zászlaját”. Abban az idõben minden új településnek a mezõgazdasági kommunahálózatba illeszkedõ kibucnak vagy mosávnak kellett lennie. Nachman azonban ragaszkodott ahhoz, hogy olyan települést hozzanak létre, ahol szabad a vállalkozás „mint Amerikában”.

Az 1973-as háború után az ügy egy idõre lekerült a napirendrõl, de 1976–77-ben, Rabin miniszterelnöksége és Peresz védelmi minisztersége idején a kormány hozzájárult, hogy megvegyék az elsõ földterületet az araboktól. Nachman szerint ez Ariel születésének pillanata. „Kormánydöntés volt, nem csak úgy egyszerûen idejöttünk. Peresz, aki hitt Izrael Földjében, támogatta a telepesek ügyét Rabinnal szemben.”

Ariel ügye azonban csupán az 1977-es Szadat látogatás után kapott lendületet, minthogy a Begin kormány korábban tartott a településeket ellenzõ amerikai kormány nyomásától. 1978 nyarán érkezett meg az elsõ 56 család. A Gus Emunim csoporttal ellentétben Nachmanék mindvégig törvényes úton kívántak haladni.

*

A cionista munkásmozgalom nyugati parti településekkel kapcsolatos szerepe a történelmi múltba nyúlik vissza. „A cionista eszme születésekor, az 1880-as években – magyarázza Gouri – Palesztina az Ottomán Birodalom része volt, melyen belül nem voltak határok. Az állam kikiáltása elõtt mindenki oda ment, ahová akart. Míg Zsabotinszki revizionistái azt zengték, hogy a Jordán mindkét partja a zsidóké, addig a baloldali Palmach tagjai egy olyan Izraelrõl daloltak, mely Metullától a Negevig és a tengertõl a sivatagig húzódik (voltak, akik a Jordánon túli sivatagra gondoltak…)

1937-ben a Peel Bizottság javasolta elõször Palesztina felosztását egy arab és egy zsidó részre, ami azonnal megosztotta a cionista szocialista mozgalmat. David Ben Gurion támogatta a javaslatot. Jichak Tabenkin Kibuc Hameuhad-mozgalmának ifjúsági szárnya viszont kiáltványt tett közzé, melyben hûséget esküsznek a fákhoz és a forrásokhoz, kifejezve Izrael földje iránti szeretetüket. Amikor ez a mozgalom az 1930-as évek végén létrehozta a Maoz Haim nevû kibucot a Jordán folyó mentén, az ifjú alapítók írást helyeztek az alapkõ mellé, melyben Gouri elmondása szerint az áll, hogy „ez a ház lesz a Gilad (azaz a folyón túli hegyek) kapuja”, továbbá, hogy a „zsidó munkásság jelen lesz még Judeában, Szamariában és a Jordán-völgyében is.”

„Tudtuk, hogy ott vannak az arabok – emlékszik vissza Gouri –, akik az ellenségeink, de õk is ehhez a földhöz tartoztak. Együtt nõttünk fel velük, egyik kezünkben fegyver volt, de mindig azon voltunk, hogy együtt tudjunk élni velük. Minden tele volt ellentmondással. Éppen úgy, mint ma.”

*

Az 1967-ben hatalomra került koalíciós kormánynak nem volt határozott településpolitikája, a területi kérdést jószerivel a jövendõ vitákban felhasználható adunak tekintették. Az 1967-es háborút követõen Jigal Allon munkapárti miniszterelnök-helyettes elkészítette a nyugati part rendezési tervét. Az úgynevezett Allon-tervet hivatalosan egyetlen kormány sem fogadta el, ennek ellenére a következõ években ez lett a Munkapárt stratégiai alapelve. A terv két szempontot tartott szem elõtt. Egyrészt Allon nem akarta, hogy Izrael annektálja vagy adminisztratív módon vonja fennhatósága alá a többszázezer arab lakta nyugati partot, vagy hogy ezeket a területeket teljesen elvágják a környezõ arab országoktól. Ám Izrael a védelmi vonalait ki akarta terjeszteni a magaslati pontokra és a Jordán-folyó völgyére, hogy megvédje az országot egy esetleges arab támadástól. Az eredeti tervek szerint Izraelhez tartozott volna a Jordán völgye és a környezõ hegycsúcsok, a Judeai sivatag egészen Jordániáig, valamint nagy-Jeruzsálem. A két nagy, palesztinok lakta terület érintetlen maradt volna és a Jerikó-folyosón lett volna megközelíthetõ Jordániából.

Ennek megfelelõen az 1967-ben teljes egészében visszafoglalt Jeruzsálem környékén új negyedek építésébe kezdett a munkapárt vezette koalíció, a Jordán-folyó völgyében, a Golan-fennsíkon valamint a Sinaj-félszigeten pedig mezõgazdasági településeket is létesítettek.

A munkapárti vezetésben egyedül Arje Eliav ellenezte nyíltan az elfoglalt területek betelepítését. Meg volt gyõzõdve arról, hogy a palesztinokat alakuló nemzetként kell kezelni. Eliav politikai karrierje, minthogy nyíltan szemben állt Golda Meir területi politikájával, hamarosan véget is ért.

A gyõzelem boldog napjait követõen azonban a kormány ellentmondásokba keveredett. Allonnak minduntalan át kellett rajzolni a térképét. Az elsõ település, mely 1967 szeptemberében zöld utat kapott, Kfar Etzion volt. Az eredetileg 1940-ben alapított kibuc egyike volt az arabok lakta Betlehem és Hebron környéki Etzion-blokknak. Az 1948-as háborúban a nõket és gyerekeket Jeruzsálembe menekítették, a telep férfiai pedig az arab légió és a palesztin egységek elleni harcok során hõsi halált haltak.

Az 1967-es háborút követõen többségében az elesett telepesek gyermekei kérték az engedélyt, hogy visszatérhessenek a hegyre. A kormány ígéretet tett, hogy egy hónapon belül megvizsgálja ügyüket. Ezzel éppen egy idõben érkeztek a helyszínre az elsõ telepesek.

Azóta az Etzion-blokk hatalmasat fejlõdött. Több mint tízezren lakják, itt található a Likud alapította Efrat, és számos más új település.

Az Etzion blokk nem az egyetlen kivétel. 1968-ban Levinger rabbi és csoportja a katonai hatóságoktól engedélyt kapott, hogy a pészachot az õsapák földjén, Hebronban, egy arab szállodában ünnepeljék. Pészach végeztével azonban a csoport nem volt hajlandó távozni. Allon meglátogatta õket, még fegyvert is vitt nekik. Az általa is támogatott kompromisszumos megoldás eredményeként új zsidó település jött létre Hebron mellett: Kirjat Arba. Az elsõ telepesek 1970 áprilisában érkeztek ide.

„Szinte semmi sem valósult meg az Allon-terv alapját képezõ stratégiai elképzelésbõl” –állítja Slomo Gazit, politikai szakértõ rámutatva annak iróniájára, hogy maga Allon támogatta a hebroni telepeseket. Utóbb Allon azzal védekezett, hogy neki mindig is az volt a célja, hogy létrejöjjön egy biztonsági sáv a Holt-tenger északi területeinek védelmére.

A Munkapárt 2001-es kongresszusán Benjamin Ben-Eliezer kijelentette, hogy elhibázott lépés volt az „izolált” zsidó telepek létrehozása, s ez alól a Munkapárt tevékenysége sem jelent kivételt. A valóságban 1967-tõl az összes izraeli kormány, lelkesen vagy visszafogottan, de beavatkozott a telepesek ügyébe. A bal- és a jobboldal célkitûzései szavakban alapvetõen különböztek ugyan, ám a gyakorlatban a különbségek elmosódtak.

*

A telepesek ügye az 1977-es Likud gyõzelemmel kapott igazán lendületet. Ariel Saron mezõgazdasági miniszterként, pozícióját felhasználva saját stratégiai tervének megvalósításán dolgozott. Elképzelése szerint számtalan település népesítette volna be a nyugati partot, a palesztinoknak pedig hét kicsiny, egymással nem érintkezõ terület maradt volna.

Jichak Rabin volt az egyetlen miniszterelnök, aki 1992-es gyõzelmét követõen Jeruzsálem környékét kivéve mindenhol le akarta állítani az új települések létrehozását. Abban reménykedett, hogy Izraelnek sikerül valamiféle megállapodást kötnie a palesztinokkal. A valóságban az építkezések befagyasztására sohasem került sor. Simon Seves (az 1990-es években Rabin tanácsadója, települési szakértõ és a miniszterelnöki hivatal vezetõje) elmondása szerint Rabin kénytelen volt engedni miniszterei nyomásának, s jóváhagyta a megkezdett építkezések folytatását, sõt eleget kellett tennie a már aláírt szerzõdésekben foglaltaknak. Részben a kártérítéseket akarták megspórolni, de el akarták kerülni a telepesekkel való nyílt összeütközést is. „Magam elleneztem ezt, de volt benne logika. Rabin engedett, mert szüksége volt a megtakarított pénzre” – állítja Sheves. Több ezer új otthon épült fel a területeken. A gazdaságosság persze valójában nem számított, hiszen minden újabb település további kormánybefektetéseket tesz szükségessé, óvodákat, utakat stb. kellett építeni. „Filléreket spóroltak, miközben vagyonokat kellett költenünk.”

1982–1984 között, a Samir-kormány idején lendületesen terjeszkedtek tovább a telepek, 1984–1990 között (a nemzeti egységkormány idõszakában, amikor Samir és Peresz váltotta egymást a miniszterelnöki székben), drasztikus visszaesés következett be, majd 1990 és 1992 között Samir ismét minden új települést engedélyezett. 1999–2000 között a munkapárti Ehud Barak volt a miniszterelnök. Õ Rabinhoz hasonlóan a palesztinokkal való megállapodás híve volt, ám az egyik legnagyobb telepépítõnek bizonyult. Simon Seves szerint Netanjahu és Barak miniszterelnöksége alatt a kormány kezébõl teljesen kicsúszott a Nyugati Parton létrehozott illegális támaszpontok feletti ellenõrzés. Barak csupán némi békességet akart, jól tudva, hogy amit illegálisan vagy legálisan felépítettek, annak nagy részét úgyis le kell majd bontani, ha aláírják a palesztinokkal a békeszerzõdést. A békeszerzõdést azóta sem írták alá.

*

Joseph Alpher stratégiai tanácsadó nevéhez fûzõdik az 1984-es izraeli–palesztin rendezésrõl szóló tervezet, mely azóta minden további tárgyalás kiindulási pontjául szolgál. A javaslat szerint vissza kellene térni az 1967-es „zöld-vonal”-hoz, ám a Nyugati Parton élõ zsidó lakosságnak az a 70 százaléka, akik a vonal közelében lévõ telepeken laknak, Izraelhez tartoznának. Az elképzelés szerint a nyugati part területének 11 százaléka (ez késõbb 4 százalékra csökkent), Izraelhez tartozna. Ariel e vonalon belül van, Kirjat Arba nem.

Alpher tömör véleménye szerint az izraeli kormányoknak nem volt településpolitikája. „Egyetlen kormány sem gondolt bele komolyan abba, hová vezet ez az út.”

A demográfiai adatok azt jelzik, hogy tíz éven belül arab többségûvé fog válni a Jordán-folyó és a Földközi-tenger közti terület. Amennyiben az izraeliek és a palesztinok nem húzzák meg maguk között a választóvonalat, akkor – Alpher és még sokak mások szerint – Izrael lényegében egy apartheid állammá fog válni, ahol csupán az izraelieknek van szavazójoguk, vagy pedig valamiféle kétnemzetiségû, arab többségû állam jön létre. Alpher szerint „A telepek lebontásának kellene a legfontosabb nemzeti ügynek lennie.”

A telepesek vezetõi természetesen másként látják a kérdést. Az Ofrában élõ Jiszrael Harel például nem hisz a politikai megoldás lehetõségében, csakis a helyi megállapodásokban. „Tegyük fel, hogy egy helyre telepítik az összes zsidót és elválasztják õket az araboktól egy 15 méteres betonfallal. Ettõl talán el fogják ismerni a zsidó államot az arabok? Persze hogy nem! És akár lesz palesztin állam, akár nem, valahová tenni kell majd azt a 6 millió palesztint, akiknek lélekszáma 12 év alatt megduplázódik. A demográfiai probléma akkor is ránk nehezedik, ha 50 méter magas lesz a fal.” Harel ragaszkodik ahhoz, hogy õ egyetlen arabot sem akar erõszakkal elkergetni és uralkodni sem akar felettük. A demográfia kontra demokrácia vitát Harel úgy oldaná meg, hogy felajánlaná a palesztinoknak a Nyugati Part 42 százalékát (amit az oslói egyezmény biztosít nekik), továbbá egy folyosót biztosítana a számukra Jordániába, ahol szavazhatnának. Így saját államuk lehetne, minthogy Jordánia lakossága amúgy is nagyobbrészt palesztin eredetû. Amikor meg Gázára kerül sor, akkor majd Egyiptom fog segíteni, hisz Sinai üres.”

Alpher szerint azonban egy dolog biztos: ha egyszer Izrael tényleg elkezdi az izolált telepek lebontását és a több tízezer lakos áttelepítését, akkor „ez lesz az ország történetének egyik legfájdalmasabb eseménye.” A baloldali cionisták jelenleg újraértékelik a telepesek kérdését és lemondanak Izrael földjének egészérõl szõtt álmaikról.

„Izrael továbbra is mélységesen megosztott – állítja Gouri. – Mindenki meg van gyõzõdve a maga igazáról, és az a tragédia, hogy egy megosztott nemzett sem háborút indítani, sem békét kötni nem képes.”