Mindez az örömködés, a hivatalosan meghirdetett programon kívül, spontán alakult ki, miután a Spinozában belehallgattunk a mûsoron levõ szefárd zenei koncert végébe is. A zsidó programbõség ellenére akkora közönség volt kíváncsi a bársonyosan alt hangú énekesnõre, hogy nehéz lett volna a Spinoza elõadótermében akár egy gombostût is leejteni. Mi, a késõn érkezõk eredetileg Yale Strom filmjére mentünk az Örökmozgóba. (Eddig bemutatott filmjei az ugyanitt megrendezett zsidó filmfesztiválokon: „Az utolsó klezmerzenész” és a „L’chaim Sztalin elvtárs”. Egy harmadik filmje, a „Carpati” pedig a Duna Televízióban volt látható).

Az új film, melynek „Klezmer a Fish utcában” a címe, a Lengyelországban újra kivirágzott zsidó kultúráról szól. A zsidó hagyomány népszerûségérõl – zsidók nélkül. Mert ebben a krakkói Hal utcában, a hajdani zsidó negyedben már nem élnek zsidók. A Holocaust-túlélõk maradékát, akik még a háború utáni, spontán lakossági pogromokat is szerencsésen túlélték, tudjuk, 1968-ban hivatalosan üldözték el Lengyelországból. A klezmert, meg a hozzá kapcsolódó kultúrjavakat és vendégcsalogató létesítményeket manapság nem zsidók állítják elõ, és õk is fogyasztják. Kétélû ez a fejlemény: örülnünk kell egyfelõl, hogy népszerûvé vált ez a kultúra, és a globalizálódott világunkban az európai-amerikai fiatalok egyformán ropják –láthattuk a Szigeten is! – techno-, rock-, balkán lakodalmas, afrikai avagy klezmer muzsikára. Másfelõl viszont marad a gyomorszorító érzés, a hiány…

Szépen megcsinált dokumentumfilm: mértéktartásra törekszik, nem akarja mindenáron befolyásolni a nézõt. Fiatalok százai tombolnak klezmer zenére Krakkó fõterén, fénylik a tekintet és az izzadság az arcokon, kéz a kézhez, váll a vállhoz, kígyóznak és zakatolnak a tömegben a sorok. Közben meg az egy szál zsidó néni, aki egy zenészcsoporttal visszalátogat egykori hazájába, nem talál hajdani ismerõsei közül, és emlékeibõl is szinte senkit és semmit. Jó esetben közömbös idegenekbe ütközik, máskor rosszindulatú arcokba, esetenként leplezetlenül antiszemitákba is. A német turisták, akik a zsidó kultúrát keresik Lengyelországban, egyetlen nap alatt abszolválják Auschwitz megtekintését, a krakkói városnézést, és egy esti klezmer koncertet. Lelkesen mesélnek egy áljiddis kávéház teraszán üldögélve.

A filmben finom vágások vezetnek át az asszociációk során, kordában tartva az érzelmeket és a lehetséges interpretációkat, melyek szabadon burjánoznak a nézõtéren: egyeseket annyira feldúlt, amit a vásznon láttak, hogy megharagudtak magára a közvetítõre: a filmre is. Engem leginkább azok a jelenetek nyomasztottak, amelyekben lelkes táncimádók és filoszemiták, egy emigráns lengyel koreográfus vezetésével valami hóra-féleséget lejtenek. Szemmel láthatólag tetszik nekik nagyon, de merev és idegen minden mozdulatuk: éppen az a tûz – szilajság és melegség – hiányzik belõle, ami a zsidó zene és tánc lényege. Meg a szomorúság is persze, amely elválaszthatatlan az életörömtõl. A lelkem mélyén úgy érzem, mintha valami kulturális hullarablókat figyelnék: hogyan hasznosítják, ami még felhasználható az elpusztított zsidóságból. Hazafelé menet Yale viszont lelkesen meséli, mennyire szereti filmje egyes képeit: a gój táncosok haszidosan magasra tartott karjai például, õt a gázkamrákban fuldokló zsidó áldozatokra emlékeztetik. A táncosan lépkedõ lábakról pedig a kamera hirtelen vágással, az auschwitzi lágert borító üvegtörmelékekre, majd a szemüveg- és cipõhegyekre asszociál.

A filmvetítést a szervezõk elõre megfontoltan is némi zenéléssel kombinálták: a filmrendezõ-muzsikus Yale Strom néhány szám erejéig együtt muzsikált a fiatal klezmer csapattal, a Klezmer R’s-szel. Már spontán alakult viszont a következõ este: a Gödörben koncertezõ Budapester Klezmer Band vezetõje és zongoristája, Jávori Fegya egy kis mûsor utáni, éjszakai örömzenélésre invitálta a mindenre könnyen kapható Yale-t.

Nemcsak egyes koncertekrõl nehéz eldöntenem, hogy vajon a Nyári Zsidó Fesztivál hivatalos programjába tartoznak, avagy sem. Burjánoznak ugyanis – a közönség szerencséjére! – az események. Az Ulpius-Ház kiadó erre a hétre idõzített két új, zsidó új könyv megjelentetését és sajtóbemutatóját is. A Múlt és Jövõ Kiadó pedig író-olvasó találkozót szervezett az Írók boltjában.

Mi, az Esztertáska nõi csoport is erre a hétre tömörítettük elsõ õszi rendezvényünket. A gyönyörûen felújított, Központi Szabó Ervin Könyvtár Kisgalériájában rendezhettük meg Silke Helmerdig berlini fotómûvésznõ Idézetek c. kiállítását. A megnyitón a pezsgõzés és az élõ jiddis zene (Rick Zsófi) mellett Bán Zsófia irodalomtörténész érzékeny megnyitó szövegét hallgattuk meg, az önarcképek hatalmáról.

Nem szóltam még a Dohány-utcai Zsinagógában megrendezett, „nagy koncertekrõl”. A nyitó koncert, augusztus 30-án este majdnem balul sült el: a szabadtéren helyet foglaló közönség a kezdés pillanatában kapta nyakába a három hónapja hiába várt esõt. A szervezõk a helyzet magaslatán álltak, és azonnal beterelték a közönséget a zsinagógába. Frõlich fõrabbi kedélyes tréfálkozással és egy-egy pohárka fehérborral tette kellemessé, sõt bensõségessé a várakozás perceit. Dés László és a külföldrõl hazalátogató Snétberger Ferenc a váratlan körülmények ellenére is nagyszerû formában volt. A zene erre az alkalomra íródott, a programfüzet szerint a gitáros Snétberger a buchenwaldi táborban tett látogatása ihlette meg. A zene helyenként zsidós-klezmeres, helyenként izraelies – fõleg azonban Trio Stendhal-os – a közönség nagy megelégedésére. (Azóta is Dés /Trio Stendhal CD-it hallgatom a kilencvenes évek elejérõl, amikor éppen nem Yale frissen beszerzett mûvei szólnak). Közben szükségszerûen lemaradtam Müller Sziámi-Gasner János Seres Rezsõ – estjérõl a Gödörben, minthogy a két izgalmas koncert egy idõben volt. (A bõség zavara: soha rosszabbat!) Úgy hallom, az esõ ellenére kitartott a közönségük.

Nem szóltam még Igor Ojsztrah-ról, a Mendelssohn-esten. Jó érzés jelentõs mûvészeket hallani zsúfolásig megtelt zsinagógában. Lehet, hogy egy CD jobban hozná a hifi-minõséget, mint a Dohány-utcai zsinagóga hátsó-oldalsó ülései, de a hangulat mindenért kárpótolt. Rivka Golani brácsa virtuóz, és a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjén be is bizonyosodott, hogy elõl-középen nem lehet panasz a zsinagóga akusztikájára. A férfias fellépésû brácsamûvésznõ játékának dinamizmusával és, finomságával is elbûvölte a közönséget. A Liszt Ferenc Kamarazenekar megható gesztussal köszönte meg a tapsot: ráadás helyett Bruck Kol Nidre-jét adták elõ. Boldog békeidõk! – jutott eszembe, elnézve a sok kipás fejet a zsinagógai koncerten: Talán ez az egyetlen folytonosság a magyar zsidók – a polgárság – életében: a klasszikus zenét és hallgatóságát nem kellett újra feltámasztani, mint megannyi más, zsidós foglalatosságot.

Megnéztem még Ország Lili Falak címû tárlatát, a Budapest Galériában. A Vasilescu Gyûjtemény darabjait láthatjuk: korai munkáitól kezdve a hetvenes évek végéig. Szomorú és egyszerre szívmelengetõ számomra Ország Lili minden képe: mi más is lehetne egy „megkövült panasz”, egy „titok háza” vagy „írást vissza!”? A labirintus, miként a képek más titkai is vonzanak vissza: meg fogom nézni még többször is a tárlatot.

Jó volt még bóklászni a könyvvásár bódéi között is – bár én a régi helyet, a Herzl teret bensõségesebbnek érzem. Nem szerettem a bezártság érzését sem az Erzsébet téren. Ha az egész Fesztivál hangulatát akarnám tömören összefoglalni, azt mondhatnám: virtuális gettó és permanens kávéház feeling. Számomra az idei fesztivál legvonzóbb vonása az, hogy végre összeért a profin megrendezett, európai szintû mûsor, és a hajdani, Marczibányi téri Zsidó Kultúra Napjainak amatõr bája és testmeleg barátságossága. Volt sok jó kultúresemény, meg lehetett találkozni sok baráttal és ismerõssel is. Volt program, amire már hetekkel ezelõtt is csak nehezen sikerült jegyet szerezni; és olyan is, ami szinte magától szervezõdött. Volt, ahova mûélvezni mentünk, és olyan is, ahová inkább a rég látott osztálytársakkal és hajdani tanítványokkal csevegni. Így van ez jól, a virtuális zsidó gettóban. (Hogy a nem zsidókat mennyire vonzza ez a Fesztivál, fogalmam sincs. Érdekes módon, külföldi vendégeink pedig folyton errõl érdeklõdtek. Mert Hollandiában, Németországban, Angliában: nagyon).

A vendégek hamis – bár igen kellemes – Budapest-képérõl hadd meséljek még valamit. Az Esztertáska öt vendégét is kalauzolgattam. Õk azt látták, hogy minden este koncertre-megnyitóra-kávéházba-filmbemutatóra tódulunk; hogy mindenki ismer mindenkit; ölelgetjük egymást a nagy viszontlátások után, és még az idegenekrõl is kiderül 1 perc után, hogy a barátunk a szomszédunk legjobb barátja…(Ezt az érzést erõsítendõ, holland újságírónõ ismerõsöm nyakába egy egész holland nõcsoport zuhant – kiderült, egy jiddis nõi kórus tagjai. Már nem is csodálkoztam, amikor a Spinoza Ház tulajdonosnõjérõl, Sándor Annáról is kiderült, hogy a mi Wanyánk jó barátnõje Amszterdamból.) Yale meg persze az egész pesti zsidó, roma, balkáni, ukrán, román stb. zenész és filmes népségével kebelbarát. Hazafelé a taxiban, a 35-40 körüli vezetõ csendben hallgatta, mirõl beszélgetünk, majd megkérdezte, a Zsidó Fesztiválról van-e szó. Mert hogy hallott már róla a rádióban, meg szereti is a zenét – õ maga blues-t játszik. Mire hazaértünk, eldöntötte: másnap este nem taxizik, inkább õ is jön a Gödörbe.