Elsõ nap csodálkozva fedeztem fel Verõ Tamást, a Frankel Leó utcai fiatal rabbiját, és Illy Lucát, a nemrég megszûnt Shoah Alapítvány vezetõjét a „Zsidó Sátorban”. Kiderült, a „zsidó” és a „sátor” stimmel, de õk mégis másik cég: a frissen alakult Haver Alapítvány társbérlõként sátrazik együtt a lubavicsokkal. Haverék kellékekkel is készültek: volt az évközben jól bevált társasjátékokból és velük – mégis csalódottan zárták a hetet. A felemás eredmény és mérsékelt siker fõ okát a sátortársaiknak tudják be: a hangos, rámenõs, és a magyar valóságott nem ismerõ, amerikai-izraeli bóherek mintegy elefántok voltak a passziv-csöndes, magyar zsidók porcelánboltjában – mondhatnám így, a Haverék szemszögébõl nézve. Ha tõled fél méterre ezerrel pörögnek, ha remeg a sátor a szintis, zsidó lagzilajcsi decibeljeitõl, nem könnyû belemélyülnöd olyan témákba, mint a zsidókra vonatkozó elõítéletek vagy a túlélõk gyerekeinek a problémái. Ráadásul a közös „Zsidó sátorba” elhelyezett két csoportnak szögesen ellentétes volt a célja is: a chabadosok, mint tudjuk, nem „térítenek”: õk csakis a nyájtól elbitangolt zsidó báránykákat akarják visszaterelgetni. Ezzel szemben Haverék a nem zsidó fiatalokat célozták be: õket szeretnék felvértezni olyan tudással, és ellátni olyan emocionális munícióval, amely lehetetlenné teszi, hogy bármikor életükben antiszemitákká váljanak.

Helyénvaló, sõt fontos mindkét elképzelés – ezért is kaptak meghívást mindketten a Sziget Fesztiválra. A szervezõk azonban nem sejthették, hogy a lehetõ legrosszabbat teszik, ha a két ellentétes célkitûzésû és módszerû szervezetet összeeresztik. Mert hát nem jutott eszükbe, hogy a zsidók a Szigeten egyszerre akarnak majd virtuális gettót építeni maguk köré (tekintve, hogy a lubavicsiakat igazán csakis a hitsorsosaik érdeklik), ugyanakkor misszionárius szerepben is fellépni (mert hogy a Haver csapata éppen hogy a nem zsidók felé nyit).

A harmadik zsidó színhely a Holokauszt Emléksátor volt. Sziklai Klára, a leendõ Múzeum munkatársa, és Valló Ágnes önkéntes (civilben: orvos) vállalta a házigazda szerepét, immár harmadik nyáron. (Tavaly elõtt még csak egy kis kiállítás és némi kérdõív kitöltögetés volt a produkció, tavaly már rendszeresen vetítettek filmeket és beszélgettek Holocaust-szakértõkkel. Az idei téma a hétköznapi rasszizmus volt. Mini tárlatukon antiszemita és rasszista idézetek böngészhettünk, a 30-as évekbõl és napjainkból.

Vetítették idén az Ámen-t, a Córesz-t, a Szembesítés-t, az Életvonat-ot. Beszélgettek a Fekete Doboz alkotóival a futballpályák antiszemitizmusáról, roma önkormányzat vezetõivel és roma mûvészekkel a Porrajmosról (azaz a roma holokausztról), szó esett a rasszista közbeszédrõl és a média felelõsségérõl, valamint a holokauszt túlélõinek traumáiról

– „hetedíziglen”. Gazdag és impozáns program.

Magam most a záró beszélgetésrõl számolnék be, ami igen csak felkavart. Kié a Holokauszt Múzeum? – kérdezte a húzós cím. A kerekasztal részvevõi: Babarczy Eszter filozófus, Szerényi Gábor képzõmûvész, valamint Zsolt Péter, leendõ ügyvezetõ ig.h. (aki hangsúlyozta ugyan, hogy „személy szerint nem ért hozzá, bár tanították neki a Holokausztot – ez megnyugtató!). Babarczy Eszter volt a szószóló, és bizonyos logika szerint okosan, ám számomra jegeces hidegséggel és érzéketlenséggel azt adta elõ, hogy nincs szükség múzeumra, azaz állami pénzen emlékezésre. Mert hogy "történelmi tények" nem léteznek – csak interpretációk vannak – , azaz politizálás. Szerényi Gábor (akit én képzõmûvészként igen kedvelek, és mostani fellépésével is rokonszenveztem volna, ha nem kellett volna, gombóccal a torkomban állandóan arra gondolnom, hogy meddig bírja még vajon cérnával? Próbált saját családi történetével, és némi Szép Ernõ-felolvasással kis érzelmet és személyességet belecsempészni a témába, ám a Múzeum által delegált és / vagy fizetett, posztmodern filozófusnõ, és a huszonéves ügyv. ig.h. úr koncepciójába ez csöppet sem illett bele! – letorkollták hát. A közönség soraiból egy húszéves lány jelentkezett, és elmondta: neki például fontos lenne, hogy megértse az anyját, aki attól olyan, amilyen, mert személyesen érintette aHolokauszt – ebbõl kifolyólag tehát õt is – és ezért aztán nagyon várja a Múzeum megnyitását. Márpedig nincs mit várni! – hûtötte le Babarczy Eszter, a Múzeum jelenlevõ képviselõje (valamelyik munkabizottság tagja): tévedés azt hinni, hogy közünk van a múlthoz, hogy érthetjük, hogy folyton emlékeznünk kellene! És: hogy szánalmas, amikor a Holocaust áldozatai / túlélõi azt hiszik, õk eleve jók, míg a másik oldalon meg a rosszak vannak! Tudjuk jól a szociálpszichológiai kísérletekbõl – mondta, hogy nincs eleve "jó" meg "rossz", csak esetleges szereposztások...

Itt aztán lejárt az idõ, a szomszéd Amaro Drom sátorból a romák elõhozták a hangszereiket. Én nagyon ijesztõnek találtam ezt a távolságtartó és mindent relativizáló érvelést, még a neonácikénál is ijesztõbbnek! (Persze ez merõ absztrakció, mert az õ sátraikban nem szoktam leülni beszélgetni.)

A lubavicsiekhez tértem vissza, lelki békémet helyreállítani: a napjukat záró "Szól a kakas már"-ja kitörölhetetlenül bele is mászott a fülembe. Egy vékonyka, nagy pajeszos és ciceszes fiatalember iszonyatosan hamisan, és kombinált, amerikai akcentussal-magyar paraszt kiejtéssel gajdolta, miközben a bóherek és bóherlányok külön-külön összekapaszkodva, elomolva ringatóztak a néhai nagykállói csodarabbi kedvenc dalára. Ezzel az akciójukkal tökéletes úttorlaszt képeztek a sátruk elõtt húzódó fõúton, ám az összeverõdött tömeg nem bánta. Egyre többen kapcsolódtak be ebbe a furcsa, amerikai-magyar-zsidó „éneklésbe”.

Végül is a Szigeten a legnagyobb zsidó élményt (és saját zsidóságom élményét) egy amerikai klezmer együttes nyújtotta: a David Krakauer Band. A Világzene Színpad elõtt a tömeg fittyet hányt az esõnek; magyar, holland és német fiatalok pogóztak a sárban; magával sodort engem is ez a szomorú-vidám zene. Közben persze nem kellett azon gondolkodnom, miként és mennyire is vagyok zsidó, és hogy jó-e ez nekem, meg a világnak. Nem éreztem magam sem gettóban, se misszionáriusnak: egyszerûen jó volt ott (zsidónak) lenni. David Krakauer bámulatosan fújat a klarinétot.