Komédia ez a film a javából, magyar történelmi komédia. Komédia a 20. század magyar történelmébõl, mely azzal lesz igazán igaz, hogy nem nyúlnak vissza hozzá, hanem „lenyúlják”. A mai Budapesten a dunaparti szállodákat látjuk, nem csak mi, hanem a hidakon sétáló vidám és gondtalan párok is, mikor ugyanezek

en a hidakon zsidókat hajtanak sárga csillaggal a mellükön, mikor ugyanitt szállítják az éneklõ honvédeket katonai teherautókon a halálba, mikor itt vonul fel egy orosz tank és itt handabandáznak fegyvereikkel a karszalagos nyilasok. Ha mindez korhû történelmi kulisszák között történne, a film nem lenne sem igaz, sem igazán komikus.

Jót mulatunk azon, hogy mai fõvárosunk kellõs közepén a múlt kísértetei járnak, szaladnak, menekülnek, ölnek, de jól értjük a komikum komoly üzenetét. A múlt sebeit nem gyógyítottuk be, a halottakat meg sem gyászoltuk, minden „szörnyûséget” el akarunk felejteni, és íme: a meggyilkoltak közöttünk járnak, ott lépdelnek hídjainkon, ott dalolnak teherautóinkon. Nem szabadulunk meg jelenlétüktõl, ellenkezõleg: minél jobban meg akartunk szabadulni tõlük annál inkább itt maradnak közöttünk. Mint a múlt eleven kísértetei, mind a tettesek, mind pedig az áldozatok. A hazug magyarkodásban, a bûntudatban és talán még az ölelésben is. Az emlékeink magyar történelme itt van és most van: a háborúk, a holokaust, a szovjet uralom, Sztálin és Rákosi uralma, ’56, a kádárizmus és most itt sétálunk a derûs Dunaparton és mindez annál inkább jelenvaló, minél inkább el akarjuk felejteni.

A film a gyászmunka elmaradásáról beszél, gyilkosságok sorozatáról, a kifolyt vérrõl – és mi mindezen jókat nevetünk. „Háború van”, kiált fel újra meg újra Kapa, a bohóc, mert hát mindig háború van, csak néha elfeledkezünk róla.

A magyar zsidóság elpusztítását többször eleveníti fel ez a film. A zsidóság pontosan annyi – olyan nagy – szerepet játszik ebben a filmben, mint a 20. század magyar szenvedéstörténetében. Ha valahol, akkor ebben a nagyon magyar komédiában lesz a holokauszt szörnyû, de mégis zsidó belügyébõl a magyar történelem része, Magyarország háborús vesztesége és szégyene.

A múlt jeleneteinek felvonultatása a jelen „kulisszái” között történik. Mert gyakorta érezzük azt, hogy itt a jelen a kulissza. Hiszen álmodunk, rémálmokat álmodunk. De ugyanakkor a film a rémálmokat állandóan destruálja, szétcincálja. Úgy handabandáznak a nyilasok a városunkban ma, ahogy a film egyik szép jelenetében Jancsó Miklós fejére egy õszi tájon – hullani kezd a hó. Mi a kulissza? Az õszi tájkép? Vagy a hulló hó?

Végülis: hogyan lesz a múlt „lenyúlásából” komédia?

Mindenekelõtt úgy, hogy a jelenetek többsíkúak. Többek között idézetek is. Régi filmekbõl, vagy mai filmekbõl idéznek. Azaz paródiák, méghozzá sikeres paródiák. A szovjet tank megjelenése nemcsak történelmi emlék, hanem a szovjet filmek paródiája is, ahogy a sárga csillaggal halálba kísért zsidók menete is – többek között – az édeskés és hazug deportációsfilmek paródiája. A „háborús” jelenetek a végtelenig ismételt sematikus háborús filmek paródiái. Parodizálni általában olyan írásokat vagy filmeket érdemes, melyek egy komoly ügyet használtak fel olcsó, szentimentális hatás érdekében s ezzel elbagatellizálják azt. Ilyenkor nem is marad más hátra, mint nevetni, nevetségessé tenni, kinevetni.

A legkomolyabb ügyek, melyeket a kommersz film szentimentalizál és bagatellizál, a szerelem, a gyilkosság, a szenvedés, a halál. Jancsóék filmje nem a szerelmet, a gyilkosságot, a szenvedést és a halált parodizálja, hanem mindezeknek az elbagatellizálását. Így például az egyik jelenetben Jancsó Miklós meghal a kórházban. Be is mutatják szépen kiterített hulláját. Ámde két orvos mégis eldönti, hogy megoperálja. Az operáció után látjuk õket, ahogy arcukat ellepi a vér – a festék vagy a málnaszörp – s kezeikrõl is vér csorog. Mondanom sem kell, az

operáció sikeres, Jancsó felépül. Íme, a mai orvosfilmek, mint a Vészhelyzet és társai paródiája...

Egy jó filmkomédia elmaradhatatlan kelléke az a figura, akit jobb híján „perszonának” nevezünk. A nagy komikus mûvészek „csinálnak magukból” egy figurát, s minden filmjükben ezt a figurát játsszák meg bizonyos variációkkal, Chaplintõl Woody Allen-ig. Voltak perszona-párosok is, mint például a Marx fivérek. A bohócpárosok régi hagyományt követnek. Legklasszikusabb és legnemesebb õseik Don Quijoite és Sancho Panza. S hozzá kell tennem, hogy a 20. században megint a legnemesebb alakokban jelennek meg, mint amilyen Vladimir és Estragon Beckett tragikomédiájában, a Godotra várva-ban.

A bohóc-párok felosztják maguk között a szerepeket. Az egyik buta, vagy legalábbis annak tûnik, a másik okos és leleményes. Az egyiket mindig megverik, a másikat nem, s lehet, hogy õ az, aki ver. Az egyik bizakodó, a másik bizalmatlan, az egyiknek mindig sikere van a nõknél, a másik hoppon marad. Az egyik magas, a másik alacsony, az egyik kövér, a másik cinege. A film világába a vásár – térrõl és a cirkuszból pottyantak be. És itt elengedhetetlen szerepet kezdtek játszani. Mert ahogy jó komikus regény vagy dráma lehetséges efféle komikus perszona vagy komikus-pár nélkül, jelentõsebb komikus film nélkülük nem létezik. A filmkomédiát efféle bohóckodások éltetik.

Nos, ebben a filmben egy kitûnõ komikus-pár játszik, s így, kettesben, jellegzetes „perszonát” alkotnak. Kapa és Pepe is felosztották maguk között a szerepeket. Pepe (Scherer Péter) az, akit elvernek, akinek nincs szerencséje, akire mindig rámordulnak, míg Kapa (Mucsi Zoltán) az, aki ver, aki az okos, aki mindig feltalálja magát. S ahogy hagyományos a bohóc-párosok történetében, ezek ketten is szeretik egymást, hiszen elválaszthatatlanok. A film sajátsága, hogy ugyanazt az elvont kettõs játékot. Kapa és Pepe különbözõ figurák bõrébe bújva játsszák el. Egyszer agyonlövendõ zsidók, másszor katonák, majd operáló orvosok stb. De a szereposztás sémája nem változhat, s így nem is változik,

Ahol gyilkolnak, ott meghalnak. De nem ebben a filmben. Mondjuk, Kapa és Pepe lõtt sebekkel holtan fekszenek a földön, de azután felpattannak, mert hívja õket a rendezõ vagy a szomjúság. Hagyományos komédiákban ez csak akkor fordul elõ, ha valaki holtnak tetteti magát, mint például Argan, a képzelt beteg, vagy ha valamilyen célból elhitetik egyes szereplõkkel, hogy valaki meghalt, bár él, mint Shakespeare-nél nem egyszer. De hogy egy filmben megöljenek valakit, s az, aki erõszakos halállal halt meg, utána felálljon és dolgára menjen, furcsának tûnhet. Persze, ha elgondoljuk, hogy egy Hamlet elõadás után a színészek a függöny elõtt igen elevenen és jó egészségben hajolnak meg, hogy fogadják a tapsot, akkor a dolog nem is tûnik olyan különösnek. Mindez állandóan megtörténik, de a drámán kívül, azaz az elõadás után. Itt azonban a történet elején, közepén, vége-felé, ismételten, egyhuzamban történik meg. A „feltámadás” tehát programmatikus. A film nem „pusztán”’ egy film, hanem egy olyan film mely, állandóan azt is mondja: „Én pusztán egy film vagyok. Aki itt meghal, az nem halt meg, ne sírjatok.” Ezt a gesztust nevezte Bertold Brecht elidegenítõ effektusnak. De nemcsak errõl van szó, hiszen az illúziórombolás itt kétféle célt szolgál. Egyrészt, Brecht módján lerombolja a „darab” illúzióját, ugyanakkor lerombolja azt a hitet is, amit „reprezentációnak” szoktunk nevezni, azt a meggyõzõdést, hogy ami itt történik, megfelel annak, ami ott, másutt, régen és nem is olyan régen megtörtént. Mert ott, másutt, régen, vagy nem is olyan régen, az emberek nem támadtak fel halottaikból, õk istenigazából meghaltak. Így a film nem lehet a történelmi katasztrófák „reprezentációja”, hanem inkább azt sugallja, hogy a történelmi katasztrófák reprezentálhatatlanok. Azzal mond a film igazat, hogy azt mondja: „nem mondok igazat”, mert nem tudok reprezentálni. Az igazság nem filmesíthetõ meg. S éppen ez, többek között, ennek a filmnek az igazsága.

A film tehát úgyszólván lebeg a reprezentáció illúziója s ennek az illúziónak a szétrombolása között. S ezt a lebegést egy régóta ismert költõi technikának köszönhetjük, amit Aristophanes korában – s azóta is – parabázisnak neveztek. A parabázis különben a komédia kitüntetõ szerkezeti vonása, a tragédiában általában nem találkozunk vele. Mikor a Szentivánéji álom mesteremberei egy tragédia elõadásakor folyamodtak parabázishoz, nem volt más hátra, mint hahotázni. Mirõl van szó? A költõ vagy a görögöknél a kórus, esetleg egy a színész kilép a játékból, a közönséghez fordul, kéri, hogy nézze el a darab gyenge pontjait, hogy ne vegye komolyan a tragikus fordulatot, legyen türelmes. Bele is szólhat a szereplõk cselekedeteibe, helyreigazíthatja azokat, változtathat a történeten stb. A romantikusok – elsõsorban Schlegel és Tieck – fel akarták újítani a parabázis gyakorlatát a modern komédiában s Tieck ezt a Csizmás kandúr címû darabjában és másutt meg is tette. A filmkomédiában is találunk számos példát a parabázisra, hogy csak. Woody Allen Csillagpor címû filmjét említsem.

Az, hogy Jancsó Miklós és Hernádi Gyula többször megjelennek a filmen, hogy beszélgetnek róla, meg sok mindenrõl, ami benne történik, hogy az egyes szereplõk szót váltanak a rendezõvel és ingerkednek vele, nem magamutogatás, mint ezt egyesek gondolnák, hanem hozzátartozik a parabázis technikájához. S ebben az esetben ez nem pusztán technika – egy jó komédiában sem az – hanem a filmnek a reprezentációhoz való kettõs, azaz kritikus és ironikus, viszonyának kifejezõdése.

A filmet nézve az ember hangulata sokszor megváltozik. Néha elfog az undor, a torkunkba szorult történelem okozta hányingerérzés. Azután elragad a nevetés, egyrészt a keserû nevetés, mely hamar torkunkra forr, aztán meg a felszabadult nevetés a hazug szentimentális, ostoba filmek, hitek, emberek paródiájának láttán. Végül pedig a mégis mindig ott bujkáló emberi melegségen érzett meghatottság. Ebben a filmben, mely általában kemény, van, nem is csak egy csipetnyi érzelgõsség is, különösen a szerelmi történetekben, de hát ez is hagyomány. Ki látott már Chaplin filmet érzelgõsség nélkül?

Aztán pedig örülünk magának a filmnek, a két bohóc – Kapa és Pepe – komédiázásának, Jancsó kifogyhatatlan ötletességének, Nádas Péter szövegének, Grunwalsky Ferenc operatõri munkájának. De, ami a legfontosabb, legalábbis a számomra, hogy egy igaz filmet láttam, mely képes arra, hogy feladja a nézõnek a leckét.