A három zarándokünnep, amelyre hajdan mindenki a közös szentélyhez vonult, az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, a Tíz Ige kinyilatkoztatásának ünnepe, a sivatagi sátrak ünnepe – ez a három alkotja a képét a nép mint a kinyilatkoztatás hordozója sorsának. A kinyilatkozásban együtt kinyilatkoztattatik a teremtés és a megváltás, amaz, mert a kinyilatkoztatás végett történt, és így a szó szorosabb értelmében egyenest a kinyilatkoztatás teremtése; emez mert a kinyilatkoztatás tanítja, hogy várjunk a megváltásra; így a kinyilatkoztatás által kiválasztott nép sorsmenetében is a tulajdonképpeni kinyilatkoztatás elfogadásának pillanata és napja körül következnek azok a tágas ünnepi idõk, melyekben a nép kinyilatkoztatás-elfogadói rendeltetésére ébred; ez a rendeltetés a következõ három fokozatban bontakozik ki: az, hogy néppé teremtetik, az, hogy adományként kapja a kinyilatkoztatás szavát, és hogy vándorol az elfogadott Tórával a világ sivatagán keresztül. A hetek ünnepének kettõs napját az Egyiptomból kivonulás nyolc napos ideje és a lombsátrak ünnepe fogja közre. E háromban vonul az év mintegy természetszerû talaján Sabbatjaival, az örök történelem vonulása. Mert csak látszólag az emlékezés ünnepei ezek: valójában ami történeti bennük, az csupa sûrû jelen, mindháromra illik, amit az elsõ résztvevõinek mondanak: úgy kell az ünnepet ünnepelnie, mintha õ maga volna az, aki Egyiptomból kiszabadult. E nemzeti történelem kezdete, közepe és vége, a nép alapítása, pályájának csúcsa és örökkévalósága – minden új nemzedékkel, nem, minden új évjárattal és a régi évjáratok minden új évével újjászületik.

A szabadulás

ünnepe

Egy nép szabadulásában teremtetik néppé. Így a nemzeti történelem kezdetének ünnepe: szabadulás-ünnep. Ezért már a Sabbat is joggal úgy mutatkozhatott mint intés az Egyiptomból való kivonulásra. Hiszen a szolga és a szolgálólány szabadságát, melyet az ünnep hirdet, a népnek a szolgaság házából, Egyiptomból való szabadulása határozza meg, és megújítja a minden parancsolatot kísérõ isteni törvény: a szolgának, a nép között lakó idegennek a szabadságát is tiszteljék; íme ez a népen belüli, Isten akarta szabadság és a népnek Isten alkotta, az egyiptomi fogságból való szabadulása közötti összefüggés tudata. A nép teremtése is, mint minden teremtés, így magában hordozza a végsõ célt, a végsõ értelmet, mely végett megtétetett. Ezért lett a három közül a legelevenebb a nép érzése számára; magában hordozza a másik kettõ értelmét.

A vacsora, melyre ezen az ünnepen a családapa az övéit összegyûjti, valójában a par exellence étkezés a vallási év sok étkezése között; ez az egyetlen, amely elejétõl végéig istentiszteleti cselekedet, és elejétõl végéig – valóban, így is nevezzük: „rend” – liturgikusan szabályozott. A szabadság szava világol fölötte elejétõl fogva. A lakoma szabadsága, melyen mindenki egyenlõen szabad, megmutatkozik abban is, ami más dolgok mellett „megkülönbözteti” ezt az éjszakát minden mástól: a „oldalra támaszkodó” ülésben megmutatkozik még elevenebben, mint az antik szimpozionra való emlékezésben az asztalnál fekvéssel, abban, hogy éppen a legfiatalabb gyerek jut szóhoz, és abban, hogy a családapa asztalnál mondott szavai hozzá, az õ természetéhez és érettségéhez igazodnak; hiszen ez a jele az igazi szabad társulásnak, szemben az oktatással, amely mindig uralmi és nem társulásos jellegû, hogy a kör pereméhez viszonylag legközelebb álló adja meg a társalgás szintjének törvényét; még õt is be kell vonni a társalgásba; senki, aki testileg jelen van, nem maradhat szellemileg kizárva; a társulás szabadsága mindig a hozzá tartozó összes személy szabadsága. Így hát ez a lakoma a nép szabadságra elhivatottságának jelévé válik. Hogy az elhivatás csak kezdet, a nép megteremtése, az megmutatkozik a legkisebb gyermek elõtérbe kerülésének másik oldalában: Az egész azáltal, hogy csak a legfiatalabb szólal meg a saját hangján, mégis az oktatás formáját ölti magára: a családapa beszél, a ház hallgatja, és csak azt est folyamán nyer fokról fokra közös önállóságot, míg végül a második rész dicsénekeiben és az isteni titok és borközi tréfa között lebegõ asztali énekeiben a még az étkezési közösségben is uralmi rend teljesen fölolvad közös-ségben.

A nép alapításából kitekintés nyílik további sorsa fordulóira, de csak mint kitekintés. Úgy tûnik, mintha mind elõképként jelen volna amaz eredetben. Nem ma elõször keltek föl ellenünk, hogy kiirtsanak, nem, minden nemzedékben egészen addig az elsõig, amely Egyiptomból kivonult – és minden nemzedékben Isten megmentett minket. És amit õ hajdan velünk cselekedett, a megszabadítást a szolgaság házából, nekünk elég lett volna; de neki, aki csak magának elég, neki nem volt elég: elvezetett bennünket a Szinájra, és tovább, a Szentélybeli nyugodalom helyére. S csak az ünnep utolsó napjai nyitják meg a felolvasott szentírási szövegekben a kilátást az eredetbõl arra, amit az eredet, a nép megteremtetése már magában rejtett: a kinyilatkoztatásra, és a végül eljövõ megváltásra. A kinyilatkoztatásra utal az Énekek éneke felolvasása; a megváltás távolába irányuló tekintetet megnyitja az ézsaiási jóslat a hajtásról Iszai törzsébõl, aki a földet megveri szája botjával azon a napon, amikor a farkas és bárány együtt lakoznak, és a föld telve lesz az úr megismerésével, ahogyan a víz fedi a tengert; a törzs azonban állni fog, zászlóul a népeknek, és pogányok fogják követni. Ez a vége annak a búcsúszónak, mellyel a megszabadítottak vacsorájának résztvevõi búcsút vesznek egymástól: Jövõ évben Jeruzsálemben. Élijáhu prófétának, az Iszai törzsébõl való ama hajtás elõhírnökének, aki mindenkor az atyák szívét a gyermekekhez hajtja, és a gyermekekét az atyákéhoz, hogy a vér folyama kiapadhatatlanul folyjék az idõk éjszakáján át a majdani reggel felé, neki áll készen, minden házban, ahol a lakomát megünneplik, egy megtöltött kehely.

A kinyilatkoztatás

ünnepe

Csak két rövid ünnepnapig tart a kinyilatkoztatás népének ünnepei közt a szûkebb értelemben vett kinyilatkoztatás ünnepe. Így a kinyilatkoztatás mint a jelen pillanata áll a múlt mindigtartó volt-ja és a jövõ örök jövetel között. És ahogyan a kinyilatkoztatás a legszorosabban összefügg a teremtéssel, azaz hogy a kinyilatkoztatás teljesen magában foglalja a teremtést, míg a teremtés a kinyilatkoztatásra mint a beteljesülésre utal, ugyanígy a népen belüli kinyilatkoztatás ünnepe közvetlenül követi a néppé alapíttatás ünnepét. A szabadulás ünnepének másnapjától fogva kezdõdik az otthonokban a napok számlálása a kinyilatkoztatás ünnepéig. Az ünnep maga teljes kizárólagossággal a kettõs szináji csoda egyetlen pillanatában mélyül el: Isten alászállásában a néphez és a tíz ige meghirdetésében. A nemzeti eredet mindent magában hordozó ünnepével ellentétben, szinte semmit nem tud semmi rajta kívülirõl; a kinyilatkoztatás elõttje és utánja árnyékban marad; a nép teljesen alámerül az Istennel való kettõs magányában. A felolvasott prófétaszövegek sem adnak vissza- vagy kifelé pillantást, hanem a befelé fordított tekintetet még mélyebben a belsõ felé vezetik. Ezékiel rejtélyes, alakokkal teljes látomása az isteni közeledésrõl és Habakkuk viharos éneke Isten világba rontásáról, ott a lény belsõ titkaira utalás, itt a hatalmasnál hatalmasabb megjelenés ábrázolása, de mindkét esetben megmaradás a kinyilatkoztatás egy, legnagyobb pillanatának körében. És így az ünnep újabb keletû imái sem tudnak betelni a kinyilatkoztatás egyetlen nagy tartalmának, a tíz igének mindig új, költõi körülírásaival.

A sátrak ünnepe

De a nép nem szabad, hogy megmaradjon a Szináj óvó árnyékában, mellyel Isten körülövezte, hogy vele egyedül legyen. Ki kell lépnie az istenével való rejtett kettõs magányból a világba; meg kell kezdenie sivatagi vándorlását, melynek végét az a nemzetség, mely a Szináj alatt állott, már nem érheti meg; csak egy utóbb született nemzedék fogja a sivatagi vándorlás után megtalálni a nyugalmat a haza isteni szentélyében. A sátoros ünnep egyszerre a vándorlás és a nyugalom ünnepe; emlékezésül a hajdani hosszú vándorlásra, mely ott végül nyugalomra vezetett, a házhoz tartozók nem a ház lakott tereiben gyûlnek össze vidám lakomára, hanem könnyû, gyorsan épített tetõ alatt, melyen áttûnik az ég. Ekkor a nép emlékezik, hogy az éppen mai nap háza, bárhogy csábítson is a nyugalomra és a szilárd lakozásra, valójában nem egyéb sátornál, amely átmeneti pihenõhelyül szolgál a századok sivatagán át a hosszú vándorúton; mert csak e vándorlás végén int a nyugalom, melyrõl az elsõ templom megépítõje mondta, ahogyan ezen az ünnepen felolvassák: Áldott legyen, aki népének nyugalmat adott.

Hogy ez az ünnep ilyen kettõs értelmet hordoz, hogy ez a kinyilatkoztatás három ünnepén belül a megváltás ünnepe, és ezért itt a megváltást csak mint a jövendõ megváltás reményét és bizonyosságát ünneplik, míg ez az ünnep a valódi örökkévalóságban jelen lévõ megváltás ünnepeivel már egy hónapon belül határos, de nem esik egybe velük, azt bizonyítják, ha bizonyításra még szükség volna, a próféta-szakaszok, melyeket ezen az ünnepen felolvasnak. Az elsõ napon ez Zeharja hatalmas zárófejezete az Úr Napjáról a próféciával, mely a minden napi istentiszteletet is zárja: És Isten király lesz az egész földön; azon a napon Isten Egy lesz, és a neve: Egy. Ahogyan e legmagasztosabb igéje a reménységnek minden nap a közösség utolsó szava, úgy ez áll a vallási év végén is. Ehhez járulnak az ünnep más napjain Salamon szavai a Templom felavatásakor, amikor a Szövetség ládájának vándorló szentélye végül nyugalomba ér, mely nyugalmat a nép már Josué alatt megtalálta. Itt a végsõ szó majdani felismerését, „a föld minden népeinek az örökkévaló Isten, és senki más”, csodálatos együttállásban összehozza az egy néphez intézett intéssel: Szívetek legyen „egészen” az Örökkévalóval. És éppen ez a tettek hordozta összefonódása a szív egységének, Isten egységének és a népek egységének, ahogyan az az isteni Név megszentelésében a nép által a népek számára képezi a zsidóság legbelsõ alapját, ezen összefonódottság ezen ünnep Ezékiel szakaszaiban több helyen is kifejezõdik; annak az imának is, mely a háromszoros megszentelés imája, itt van a bibliai forrása: és én felmagasztalom magam, megszentelem magam és hírül adom magam számos népeknek, hogy megismerjék: én vagyok az Örökkévaló.

Így a sátoros ünnep mint a nyugalom ünnepe egyszersmind a legmagasztosabb remény ünnepe is. A megváltás ezen ünnepen nem jelenvaló, csak remélik, csak a vándorlásban várják. Így ez az ünnep, mivel a megváltást nem saját birodalmában, hanem csupán a kinyilatkoztatás hegyérõl látja és láttatja, nem lehet az utolsó szó. Ahogyan a Sabbat ismét a munkanapba torkollott, úgy a vallási év ezen lezárulása, anélkül, hogy lezárulásként kiélhette volna magát, megint közvetlenül bele kell torkolljon a kezdetbe. Közvetlenül a Tóra utolsó szavaiból támad a Tóra örömünnepén az elsõ szava; és az az aggastyán, aki a közösség nevében ezen átmenet fölött õrködik, nem Tóra „férjének”, hanem örökkön örökké csak „võlegényének” neveztetik. Nem véletlenül van azonban a sátoros ünnephez hozzárendelve az emésztõ kétely könyve: a Prédikátor. A kijózanodás, mely a Sabbatra következik abban a pillanatban, amikor utoljára lélegzik be az illatát – itt ez a kijózanodás a Prédikátor könyvének felolvasása által mintegy magának az ünnepnek a részévé lesz. A sátoros ünnep, habár a nyugalomra való megváltást ünnepli, mégis még a sivatagi vándorlás ünnepe. A nép közös-ségének ünnepein, a közös étkezésben éppoly kevéssé, mint a közös hallgatás ünnepein, még nem lépett be az ember az utolsó elhallgatás közös-ségébe. A közös-ség puszta megállapításán túl a közös szóban, ahogyan puszta fenntartásán túl a közös életben, kell hogy legyen valami magasabb, feküdjön bár e magasabb valami a közösség legszélsõ határán, és legyen bár a közös-ség túl a közös életen.