Ahhoz, hogy tegyék, tehessék, hogy tenni tudják, az kellett, hogy a foglyot darabnak lássák, hogy az emberszerû lényben ne lássák az embert. Ahhoz az elméjükben kellett történnie valami elváltozásnak, amit lelki vakságnak, süketnémaságnak is nevezhetnénk, aminek következtében a tettes semennyire sem tud azonosulni az áldozattal.

De mi magunk tudunk-e? Kevés kivételtõl eltekintve nem vagyunk sem tettesek, sem áldozatok. Vérségi, ismeretségi vagy kulturális alapon talán ezekhez is, azokhoz is közünk van. Tudunk róluk. Tudatunk szereplõi. Ott vannak elzavarhatatlanul egy belsõ színpadon. Jönnek.

*

De most pszichodrámai kísérletként legyünk ezúttal nemcsak tanúi, de szenvedõ tárgyai is a könnyedén felidézhetõ képsornak.

Az ajtók kivágódnak, és fegyveresek tódulnak be ebbe a helyiségbe, elrendelik, hogy mindenki feküdjön a földre, aki emelgeti a fejét, abba belelõnek. És most, rendben, fegyelmezetten, akinek a hátát éri a bot, feláll és kettesével sorakozva kimegy az épületbõl.

Önök közül a bátrabbak méltatlankodnak, de miután néhány méltatlankodót lelõttek, teszik amit önöknek parancsolnak, mert hátha megússzák, ha nem ellenkeznek. Önök többen vannak, de azoknál fegyver van. És mögöttük van a hirtelen megváltozott törvény, a nemzet elsõ emberének a törvénye. A parancs minden idõben parancs. Ettõl a perctõl fogva nem számít, hogy önök kicsodák, önök Häftlingek. Még ebben a ruhában, így, ahogy itt vannak, önök õrök között vonulnak egy Berlin környéki kisváros utcáján, és némelyik járókelõ csúfolja, leköpi önöket.

A többség nem teszi ezt, de olyan nincsen, aki az önök védelmére kelne. Talán mert nincs meggyõzõdve róla, hogy azt kellene tennie, s hogy amit lát, annak nem volna szabad megtörténnie.

Mert tudata trónusán a Faj szó ül, esetleg a Nemzet, de semmiképpen sem az Ember, és ahogy mondani szokták, annak elidegeníthetetlen méltósága. Félrenevelt közösség.

Önöknek módjukban áll beleképzelni magukat a további stációkba, mondjuk egy kapun átlépve egy kövezett udvaron kell áthaladniuk, ámde jobbról balról ütik-verik-rúgják önöket, igen, válogatás nélkül, önöket mind egyformán meg kell alázniuk, puhára kell verniük, hogy már a barakkok közötti sugárirányú folyosókon, amelyekre egy toronyból géppuskás õr figyel, engedelmesen menjenek munkára vagy kivégzésre, avagy társaik holttestének elégetésére.

Ismétlem, tökéletesen közömbös, hogy önök kik voltak. Életrajzuk, személyiségük jelentéktelen akcidencia. Eddig voltak valakik, mostantól nem azok. Senkik.

Ezt a gyorsított senkivé válást kellett különbözõ törvénytisztelõ európai állampolgároknak átélniük formálisan berlini inciatívák nyomán. És ezt a folyamatot a meglévõ ismeretek alapján mi mind el tudjuk képzelni, ha akarjuk. A tanuló ember tartozik magának azzal, hogy legkülönfélébb tornáit az empatikus képzelõerõ gyakorlataival egészítse ki.

Legyél Häftling! Legyél zsidó! Legyél cigány! Legyél homoszexuális! Legyél szellemi fogyatékos! Nemzetpedagógiai feladatnak tekintem – szerte Európában, de itt, a német fõvárosban különösképp – annak az eseménynek a részletekben való elképzelését a gázkamra fulladógörcséig, amelyrõl ez a kiállítás szól.

Érthetõ, ha a mai szülõk nem akarják elképzelni a saját gyereküket ezen az úton a vasúti rámpától az égetõkemencéig. Miért is kínoznák magukat? De hiszen naponta végeznek fájdalmas, erõkoncentrációt igénylõ gyakorlatokat a sporttól a békebeli gyászig.

Az együttérzés, és az együttszenvedés, amire önöknek ritka jó szavuk van: Mitleid, olyan lelki képességek, amelyek gyakorlása nélkül nincsen erkölcsi inteligencia.



Most pedig kiránduljunk a tettesekbe. Érezniük kellett valami elégtételt: „elvégeztük a munkánkat, ezeket is elintéztük, ezek sincsenek többé. Egészségünkre!” Mivelhogy megtanulták: Die Juden sind unser Unglück, most már lehettek boldogok. Vagy legalábbis elvárták tõlük, hogy azok legyenek.

Hölgyeim és uraim, nem az a különös, hogy Hitler mondta amit mondott, hanem az, hogy józan emberek ezt az elmebajt a magukévá tették. Az egykori történet eltávolítása az önérzet védelmébõl ered. Nem akarjuk elhinni, hogy a mienk, a közénk tartozó, a felmenõink, németek, magyarok, vagy bármely más európaiak ilyet cselekedtek. Sõt: nemcsak a magunk nemzeti közösségét óvjuk a kollektív tömeggyilkos szégyenbélyegétõl, hanem az emberi fajt is ettõl a gyanútól, mert nem lehet, hogy épelméjû, nem-analfabéta emberek ilyet cselekedjenek! A tettes azt akarta hinni, hogy az áldozat nem ember, hanem alsóbbrendû, csupán emberszerû lény. Az áldozat azt akarta hinni, hogy a tettes nem ember, hanem csak lelketlen gyilkológép.

A gyilkosok nem voltak eredendõen ferdék, hanem csak elferdültek munka közben. Otthon apák, fiúk, testvérek, kollégák, szerelmesek, barátok voltak. Aztán elmentek szolgálatba, tették, amit kellett, és ittak egyet a jól végzett munka után. Sikerélményük volt, akár a mészárosnak, aki sok vágójószággal végzett aznap, vagy mint a vadásznak, aki szép sorban kiteríti a földön a zsákmányt.



Kezdetben volt az ige, a kirekesztés vágyának a megfogalmazása. És aztán jött a mesterség, az ölés mûvészete. Hogyan lehet minél kisebb ráfordítással minél több ellenséget elpusztítani.

A pozitív kollektivizmus másik arca a negatív kollektivizmus, közösség gyûlöl közösséget. A holocaust volt a nacionalizmus legfelsõbb foka. Minél hisztérikusabb a kollektív dicsekvés, annál hisztérikusabb a kollektív gyûlölködés egy másik közösség ellen. Nem vackolni, egy füsttel elintézni mindet, nem részletezni a vádat személyenként, hanem eltüntetni az egész bandát, úgy, ahogy van.

Emlékszem egy vágóhídi mérnök szavaira: „Innen a marhából – fel nem dolgozott állapotban – csak a bõgése tud kimenni.” Ne legyenek nyomok, ne legyen emberi maradvány, csak füst és hamu, egyszóval semmi! Váljatok semmivé, nem is léteztetek sohasem. Mit akartak inkább eltüntetni? A zsidók ittlétének, vagy a kiirtásuknak a nyomait? A végsõ megoldás nagy egésze sok lelkiismeretes aprómunkából állt össze. Ez is öngyilkos terrorizmus volt. Inkább mi is vesszünk, csakhogy õk pusztuljanak. A náci vezetõk 1944-ben már tudták, hogy a háborút elvesztették, tehettek volna gesztusokat, abbahagyhatták volna a zsidóirtást, de õk rákapcsoltak. Akit még a vereség elõtt el lehet pusztítani, azt pusztítsuk el! Ha a szövetségeseket nem is lehet, akkor legalább azokat semmisítsük meg, akik mint megmentõiket várják õket. Többek között az én iskolatársaimat. Hogy a gyerekeknek sem irgalmaztak, sõt nekik a legkevésbé, nehogy színre lépjen egy újabb zsidó nemzedék, ez a perfekcionizmus teszi a holocaustot kivételessé a népirtások között.



Ezt a háborút a nemzeti szocialisták az európai zsidók ellen kétharmadrészt megnyerték. Az európai zsidók hatvannyolc százalékát megölték. Vannak olyan országok, amelyekben a megöltek arányszáma ennél magasabb, és olyanok is vannak, ahol ez az arány lényegesen alacsonyabb. Sem az ölés, sem a meghalás nem volt végzetszerû. Lehetett a parancsot túlteljesíteni, de lehetett valamit tenni is ellene, akadályozni, lassítani, idõt nyerni.

Ebben a játszmában voltak bûnösök és szentek, gyilkosok és megmentõk, és a kettõ között mindenféle ember, akik a jó és a rossz között életük minden napján döntenek. Vajon nem tudták, hogy mi a jó és mi a rossz? Pedig alighanem olvasták a Tíz Parancsolatot és a Hegyi Beszédet. Tiszteletet érdemel mindenki, és ezen belül ennek a kiállításnak az összes munkatársa, aki tett valamit azért, hogy ez a fekete lyuk az európai történelemben úgy ahogy elképzelhetõvé váljék a maga gyötrelmes valóságában. A tudás: védõoltás. A gyûlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.