A széder átformált minket. Azon az estén apám élvezte, hogy királyi hatalommal bír. Anyám – aki bájosabb volt, mint valaha – királynõ volt; mi gyermekek, hercegek. A látogatók pedig – az utazók és a koldusok, akiket mi hívtunk ünnepi asztalunkhoz – titkok tudóinak hírnökei, álruhába öltözött hercegek voltak.

Hogy is tudnám nem szeretni azt az ünnepet, mely már a széder elõtt jól kezdõdött. Heteken keresztül vártunk, készültünk az ünnepre.

A házat ki kellett takarítani, a könyveket kivitték az udvarra, hogy leporolják. A rabbi tanítványai segítettek maceszt készíteni. A Pészach a tél végét, a tavasz diadalát hirdette.

Csak most látom, hogy múlt idõt használok. Miért? Semmi sem lenne többé igaz? Az ünnep és a szertartások értelme alig változott. Csak én változtam.

Természetesen ma is megtartom az ünnepet. Elmondom az imákat, eléneklem a megfelelõ zsoltárokat, elmesélem a Kivonulás történetét, felelek fiaim kérdéseire. De valahol a lelkem mélyén tudom, hogy ez már nem ugyanaz. Nem olyan, mint volt.

Életem elválasztott attól a gyermektõl, aki voltam. Ma már tudom, hogy a boldogság sohasem teljesedhet be. Az ünnep örömét mélabú árnyékolja be, ami egyre inkább a szomorúság idejének tûnik.

Érthetõ; Pészach volt az utolsó ünnep, amit otthon ünnepeltem.

Fel kell idézenem azt az estét, hogy meg tudjam magyarázni, miért olyan fontos nekem, hogy Pészachról kizárólag jelenidõben beszéljek.

Talán kevésbé szeretem, mint annakelõtte? Nem. Mondjuk inkább: másképp szeretem. Azokért a kérdésekért, amelyeket felvet, s amelyek – mindenekelõtt – a raison d`être-jét jelentik.

Mi a legmeghatóbb a széderestén? A gyerekeket arra készeti, hogy kérdezzenek. „Miért más ez az este, mint a többi?” Mert emlékeztet minket üldözött és leigázott zsidó testvéreinkre, akiknek hosszú idõvel ezelõtt ez volt az utolsó éjszakájuk Egyiptomban. „Miért eszünk keserû füveket?” Hogy emlékeztessenek minket azokra a keserû könnyekre, melyeket elõdeinek hullattak a számûzetésben. Minden ének, minden gesztus, minden pohár bor, minden ima és elcsendesedés része az este varázsának. A cél az, hogy az emlékezés kapuit kitárva kíváncsivá tegyenek minket.

Ezen az estén minden kérdést szívesen vesznek. Mint minden széderestét, a négy hagyományos kérdéssel kezdjük, mely az élethez való viszony négy lehetséges változatát tükrözik: a bölcs fiúét, aki ismeri a kérdést és fel is teszi; a gonosz fiúét, aki ismeri a kérdést, de nem hajlandó feltenni; az együgyûét, aki ismeri a kérdést, de közömbös iránta és végül a tudatlanét, aki nem ismeri a kérdést, s ezáltal nem is képes arra, hogy kérdezzen.

És itt jön az én aggodalmam: mit tehetünk azért, hogy ne felejtsük el ezeket a kérdéseket? Mit tehetünk a felejtés ellen? Mi lehet a Pészach értelme, ha nem az, hogy emlékét fenntartsuk? Zsidónak lenni annyi, mint hordozni a múlt súlyát, és ezt a jelenért és a jövõért való aggódásunkba beilleszteni.

Olvassuk a híreket, melyek sosem változnak: gyilkosságok Jeruzsálemben, összecsapások Hebronban, bombázások Libanonban. Ha nem múltjáról és történelmérõl – vagy inkább a történelméhez való viszonyunkról – volna szó, vajon milyen jogunk fûzõdne Jeruzsálemhez, vagy magához Izrael földjéhez? Ha a Közel-Keleten történõ eseményeknek van valami értelme, akkor az, hogy emlékezzünk. A béke Egyiptom és Izrael között csodának tûnik, nemcsak Szadat és Begin, hanem Mózes miatt is. Ahogy elmondjuk a Haggadát, mely újból elmeséli az egyiptomi kivonulás történetét, olyan érzésünk támad, mintha ismét a bibliai idõkben élnénk.

Néhány nemzedéknyi idõvel ezelõtt, kortársaim nem csak a gonosz megtestesülését ismerték meg, de egy ígéret beteljesülését is; nemcsak a sötétség uralmát, de egy álom újjászületését is; nemcsak a nácizmus borzalmait, hanem a rémálom végét is; nem csak a Babij-Jar-i halottakat, hanem fiatal, orosz zsidók lázadását, akik elsõként szegültek szembe a Kreml rendõrállamával. Olykor a száguldó események összezavarnak. A történelem vadul rohan elõre. Az ember meghódította a világûrt, de a saját szívét nem. Semmit sem tanultunk? Tanúi vagyunk, hogyan tombolnak a háborúk az egész világon, hogyan sújtanak le a terroristák az ártatlanokra, látjuk a gyerekeket, akik az éhség és a betegségek következtében naponta pusztulnak Ázsiában és Afrikában. Miért van ennyi gyûlölet a világban? Miért van ilyen nagyfokú közöny a gyûlölet, a szenvedés és mások fájdalma iránt?

Szeretem a Pészachot, mert a közöny elleni tiltakozást és a részvétért való segélykiáltást jelenti a számomra.

Hallgassuk meg Jób történetét, aki Egyiptomban élt Mózes idején. Fontos tanácsadói állást töltött be a fáraó udvarában, Jitróval és Bileámmal együtt. Mikor a fáraó a zsidók ügyében tanácsot kért, Jitró Mózes mellé állt, és kérte a zsidók szabadon bocsátását, míg Bileám ellene szólt. Jób azonban nem foglalt állást; semleges akart maradni. Késõbb, a midrás szerint, közömbössége miatt kellett szenvednie. Válság idején, a veszély pillanataiban senkinek sincs joga ahhoz, hogy a tartózkodást, az elõvigyázatosságot válassza. Amikor egy közösség élete vagy halála – vagy csak a jóléte – forog kockán, a semlegesség elfogadhatatlanná válik, mert az mindig bûnrészes és a zsarnok felbújtója.

A második történet sem kevésbé provokatív. A midrásban találhatjuk meg, a Vörös-tengeren való átkelésról szól. Izrael gyermekei az utolsó pillanatban megmenekültek, míg elnyomóik a szemük láttára fulladtak meg. Ez a kegyelemnek azon kivételes pillanata, amikor az angyalok elkezdenek énekelni, de Isten közbelép és megszidja õket: Mi lelt titeket? Teremtményeim fuldokolnak és ti énekeltek? Hogy tudtok dalaitokkal magasztalni, amikor emberi lények haldokolnak?

Bár egyik történet sem része a hagyományos széderestének, én szívesen mesélem õket.

Ó igen, tudom – könnyebb mondani, mint megtenni. Részvét egy nép ellenségei iránt – kinek van joga ilyet javasolni? Ezt Isten és az angyalok megtehetik, de az emberek? Ám akkor mire való ez a történet? Arra, hogy kérdezésre ösztönözzön bennünket. Ha Isten könyörületességet követel, akkor a mi felelõsségünk állást foglalni – még akkor is, ha azt mondjuk, nem, még nem... de talán késõbb.

Mégis, láttam Izraelt a háborúban és bizton állíthatom, hogy harcosai nem gyûlölték az ellenséges katonákat. Eltökélten küzdöttek a gyõzelemért, de szívükben nem volt gyûlölet.

Emlékszem, akkoriban igen nehéz volt megértenem ezt a jelenséget: logikátlannak és irracionálisnak tartottam. Ha egy ellenség el akar pusztítani téged, neked ugyanolyan gyûlöletet kell érezned, mint amilyet õ érez irántad. A hadtörténet ezt az állítást támasztja alá. A zsidók története azonban éppen az ellenkezõjét bizonyítja. A zsidók sohasem fordultak a gyûlölethez, még akkor sem, ha az életben maradásukról volt is szó.

Ez bizonyosan áldás volt. Ha minden ellenségünket gyûlöltük volna, nem maradt volna erõnk és idõnk másra.

Visszatérek ahhoz az utolsó Pészachhoz, melyet otthon, a családom körében ünnepeltem, a Kárpátok egyik eldugott kisvárosában. Késõbb ezt a területet elfoglalták a németek. Budapesten már tervezték közösségeink deportálását és megsemmisítését. Errõl csak mi nem tudtunk. Az orosz front közelinek tûnt. Esténként hallottuk az ágyúzást, az ég vörös volt és mi úgy gondoltuk, hamarosan szabadok leszünk.

A hatóságok megtiltották az istentiszteleteket a zsinagógákban, így otthonainkban imádkoztunk.

Rendes körülmények között Pészachkor nagy buzgalommal énekeltünk volna. Most azonban nem. Csak elsuttogtuk a szavakat.

Emlékszem arra a széderre és mindig emlékezni fogok rá. Fejünket lehajtottuk, csendben emlékeztünk. Magunktól is alig mertük megkérdezni, hogy a Mindenható közbenjár-e megmentésünkért.

A múltban nem sokszor járt közben. Megteszi-e most?

Pészach egyben a remény története is.

Minden kedves olvasónknak kóser pészachot kívánunk!