1990-ben jött létre a Magyar Auschwitz Alapítvány-Holocaust Dokumentációs Központ. A kezdeményező Verő Gábor és társai – mindannyian holocaust-túlélők – célja az volt, hogy valamiféle kiállítás vagy múzeum formájában örökítsék meg a magyar holocaust emlékét. Azóta tizenhárom év telt el, s a kiállítás megnyitásának legkorábbi dátuma most 2005. áprilisa. Az építkezés fél éve kezdődött el, a kiállítás forgatókönyvét még nem kezdték el írni. Tizenöt esztendő szükséges tehát ahhoz (legjobb esetben), hogy a holocaust-túlélők képviselői, a magyar zsidóság vezetői, a magyar politikai elit, a történész-szakma és a társtudományok leküzdjék a múzeum útjában álló összes akadályt. Vajon miféle akadályok gátolták/gátolják tizenöt éve a megnyitást? Miként állhatott elő az a bizarr helyzet, hogy nem a kiállítás forgatókönyve készült el elsőnek, amelyhez az építészeknek alkalmazkodniuk kellett volna, hanem az évek óta meglévő építészeti tervekbe kell „bepréselni” a kiállítást?

Az 1990 és 1998 közötti időszakot itt csak röviden tekintjük át, mivel e nyolc év történetével már két korábbi írás részletesen foglalkozott.

A múzeum ügyében fáradhatatlanul kilincselő Verő Gábor és Vámos Tibor 1998-ig nem tudott áttörést elérni. Ennek sok oka volt. A hitközséggel szemben is őrzött autonómia megnehezítette az együttm_ködést és így az egységes zsidó fellépést. Hosszú évekig nem született döntés a múzeum helyszínérőlő az érintettek többsége a Rumbach utcai zsinagógát preferálta volna, mivel ez gyönyör_ m_emléképület és a történelmi zsidónegyedben található. Végül a Páva utcai zsinagóga épülete „nyert”ő mivel nem m_emlék, így kevesebb a felújítással kapcsolatos gond, amit amúgy is az állam fizet. Az egységes fellépés hiánya jelentősen megnehezítette az állammal szembeni hatékony érdekérvényesítéstő a mindenkori kormányok ugyanis szívesen tologatták maguk előtt e roppant kényes ügyet – miközben mindenkor hangsúlyozták elkötelezettségüket.

A kilátástalannak t_nő tárgyalásokat látva néhány pesti fiatal önálló akcióba kezdett. Közhasznú társaságot alapítottak és elhatározták, hogy virtuális (tehát interneten elérhető) holocaust múzeumot hoznak létre. Mindehhez nagyszabású fund raising programot terveztek indítani. Az „öregek” bizalmatlanul nézték az ifjú titánokat, később azonban javult a légkörő munkamegosztás jött létre, a fiatalok átvették a PR-tevékenységet, vezetőjük, Darányi András pedig a Magyar Auschwitz Alapítvány ügyvezető elnökhelyettesi tisztét is megkapta. Az egységre többen is felszólították őket. „Találkoztunk néhány nagynev_ zsidó vezetővel, és éppen Tom Lantos mondta ki azt, hogy „fiúk, figyeljetek, United Front-ra van szükség.“ A virtuális holocaust múzeum így lekerült a napirendről.

Végül az Orbán-kormány volt az, amely – nem sokkal a választások előtt – létrehozta a múzeum megvalósítására hivatott, állami pénzzel gazdálkodó közalapítványt. Ebben minden bizonnyal szerepet játszottak a kormány ellen gyakran felmerülő vádak, miszerint – a gy_jtőpárt szerepére, szélsőjobboldali szavazatok besöprésére törekedvén – nem határolja el magát az antiszemitizmustól. E vádakat felerősítette a Terror Háza megnyitása. A kommunizmus áldozatainak emlékhelyéből ugyanis a Fidesz, nem sokkal a választások előtt, direkt politikai tőkét kovácsolt. Ezek után elutasítani a holocaust áldozatainak emlékhelyének megépítését – valószín_leg visszaütött volna.

Az ügy súlyát roppant mértékben növeli maga a tény, hogy itt arról az eseményről kell méltó módon megemlékezni, mely a nyugati kultúrában az emberi gonoszság és szenvedés jelképévé vált. Valószín_leg nincs az emberiség történetének még egy eseménye, melynek szimbolikus ereje manapság a holocaustéval vetekedne. Maga a szó a jóvátehetetlen pusztítás szinonimája lett. Aki a holocaust ügyében szólal meg, annak szavai hosszan visszhangzanak a köztudatban.

A zsidó közösségek mindent el is követtek, hogy e fejleményeket előmozdítsák, azt remélve, hogy a „holocaust-tudatosság” gátat emel hasonló tragédiák bekövetkezte elé. Erőfeszítéseik azonban természetesen nem lettek volna elégségesek, ha a nem zsidó közönségben nincsen hajlandóság az üzenet befogadására.

A fentiek következtében hatalmas intézményrendszer épült a holocaust köréő emlékhelyek, múzeumok, kutatóintézetek, egyetemi tanszékek hálózata alakult ki, melyek fenntartására – magától értetődően – komoly pénzösszegek szükségeltetnek. A terebélyesedő intézményrendszer egy idő múlva aztán olyanokat is vonzott, akiket nem a lelkiismeret, hanem egyszer_en a megélhetés vagy a karrier vágya vonzott. Ez a jelenség természetes minden intézmény esetében, amelynek nagysága eléri a „kritikus tömeget”. Ezt látva egyesek azonban „holokauszt-bizniszről” kezdtek beszélni.

Ha egy diskurzusban előkerül a holocaust, a szavak súlya megsokszorozódik, könnyen válnak fegyverré és ütnek mély sebeket. (Emlékezzünk az auschwitzi magyar pavilon felújítása körül kirobbant közéleti viharokra.) A Holocaust Múzeummal kapcsolatos közéleti és tudományos viták így hajlamosak elfajulni, mikor is súlyos sértések, visszavágások követik egymást és vezetnek egyhamar a beszélő viszony megsz_néséhez. Ha szakemberek, felelős vezetők között jön létre ez a helyzet, az súlyosan megnehezíti, esetleg lehetetlenné is teszi az együttm_ködést, s ezáltal az ügy előrehaladását.

Interjúalanyaim gyakran említették, mennyire megnehezítette a csapatmunkát a sokféle konfliktus. Noha a jó ízlés mindenkit visszatartott a személyes konfrontációk kiteregetésétől, a visszafogott utalások nyomás is egyértelm_vé vált, hogy e konfliktusok mindenek előtt Karsai László személye körül s_r_södnek. Karsai László egyetemi tanár, a Yad Vashem Archives Magyarországi Kutatócsoportjának vezetője, akit szakmai körökben a téma első számú hazai kutatójának tartanak. Miközben azonban tudományos felkészültségét hívei és ellenlábasai is elismerik, személyes stílusa sokakat elfordított tőle. „Karcos modorú”, „egyenes beszéd_”, „nehéz ember” – mondták még a vele rokonszenvezők is. A vele konfrontálódók viszont rendkívül éles szavakkal jellemezve összeférhetetlennek mondták őt – ami valószín_leg jól mutatja a személye körül kavargó indulatokat.

A személyes stílus azonban aligha lett volna ilyen súlyos feszültségek forrása, ha e törésvonalak nem esnek egybe szemléleti, intézményi, politikai törésvonalakkal. A dolog azonban úgy esett, hogy a közalapítvány jogelődje, a Magyar Auschwitz Alapítvány kezdettől fogva egy másik történészt, a szakmában szintén ismert Szita Szabolcsot kérte föl együttm_ködésre, s a múzeum ügyeit előkészítő közalapítvány őt „megörökölte”. Miután Szitának és munkatársainak állása volt az alapítványnál, ők voltak birtokon belül, míg a szakmailag nála nem alábbvaló Karsai-csapat kívül rekedt. (Karsaiék máig sem rendelkeznek szerződéssel vagy állással a múzeumnál. „Valamilyen módon integrálva lesznek a közalapítványba” – mondta róluk Darányi András – immár az épülő Holocaust Múzeum ügyvezető igazgatója – aki szerint minden lehetőség nyitott. A Karsai-csapatba tartozó Toronyi Zsuzsa muzeológus, a Zsidó Levéltár vezetője, viszont úgy tájékoztatott, hogy nekik eredetileg három fő- és három félállást ajánlottak a múzeumnál, amiről a mai napig sem kaptak tájékoztatást. Kifogásolta, hogy szakmai munkája kereteiről – állás, szerződés, díjazás – máig sem tudhatott meg semmit.)

Az ellentéteket szakmai és politikai nézetkülönbségek is mélyítették. 1999-ben Szita Szabolcs társszerzője volt egy kiállítás forgatókönyvénekő ennek alapján újították volna fel az auschwitzi magyar pavilont. Ez már a második kísérlet volt a felújításra, miután az első forgatókönyv – apologetikus, a korabeli magyar államhatalmat mentegető tartalma miatt – a zsidó közösség és a holocaust-kutatók egyértelm_ elutasítását, felháborodását váltotta ki. E második forgatókönyv sem aratott azonban osztatlan sikert (noha a botrány addigra már elült), Karsai László (másokkal együtt) ezt is keményen bírálta, apologetikusnak nevezte. A szakmai vita így politikai felhangot is kapott, mivel e bírálat arra engedett következtetni, hogy a szerző az akkor regnáló Fidesz ideológusainak történelem-szemléletével azonosul. A holocaust körüli csaták esetében pedig politika és történelem reménytelenül összefonódik.

Intézményi, szakmai, politikai, személyes ellentétek egybeesése mélyítette a két történész (és munkatársaik) közt az árkot. Mindez a mai magyarországi légkörben, a holocaust, mint téma esetében korántsem véletlen.

Amikor 2002-ben – hatalmas késéssel – végre napirendre került a kiállítás forgatókönyve, s ehhez történész-bizottságot kellett felállítani, kiderült, hogy sem Karsai, sem Szita nem lehet annak elnöke, mivel egyikük sem viselné el, ha a másikat fölébe helyeznék. Így esett a választás a tekintélyes Sipos Péter akadémikusra, aki most a történész bizottság elnöke, míg Karsai és Szita alelnöki rangban tevékenykednek.

Több tagja nincs is a bizottságnak, mivel az kibővített formában csak egyszer ülésezett, 2002. július 12-én. Ekkor a részanyagok megírása volt napirenden, de koncepcionális viták miatt ebben nem egyeztek meg. A bizottságot – magyarázza Varga László történész, eredetileg maga is a bizottság tagja – többet nem hívták össze. Alighanem gyümölcsözőbbnek bizonyult külön-külön tárgyalni az igazukat szenvedélyesen védő, vad vitákba bocsátkozó történészekkel. Számos résztanulmányból végül Karsai László, Sípos Péter és Szita Szabolcs írták meg azt a történeti szakanyagot, amelynek alapján a kiállítás forgatókönyvét el kell majd készíteni.

A két történész közti vita nem fő oka annak, hogy a projekt az elmúlt időben igen lassan haladt előreő csupán illusztrálja, hogy a mai Magyarországon, e roppant kényes témában milyen könnyen gerjednek az együttm_ködést gátló indulatok.

Egy másik példa a „gerjedésre”ő a fent említett történész-bizottsági ülésen óriási koncepcionális vita robbant ki arról, hogy miről is szóljon a kiállítás. Karsai László szerintő „Vámos Tibor koncepciója az volt, hogy a kiállítás hosszan szóljon a dualizmus koráról, emelje ki, hogy a magyar zsidók milyen sokat adtak a hazának, gazdasági, kulturális stb. téren. Mi, Sipos Péter támogatásával Auschwitzot helyezzük a kiállítás középpontjába; erről, az Auschwitzba vezető útról fog szólni a kiállítás kb. 75 %-a. Vámos, mint túlélő és a kuratórium elnöke elmondta, leírta véleményét, de ezt sem Szita Szabolcs, sem Sipos Péter, sem én nem tartottam olyan véleménynek, amelyet figyelembe kellett volna vennünk a történész szakanyag elkészítése során.“ (Ugyanakkor Dési János cikke [lásd az első lábjegyzetet] szerint Sipos Péter is támogatta Vámos elképzelését.)

A fölényes szakmai tudás fölényeskedő stílusba csap át – érezhette ekkor Vámos Tibor, aki – saját maga és mások elmondása szerint – nem egy alkalommal megbántódott Karsai László hangnemétől. Ám személyes sértődésen és koncepcionális különbségeken túl, itt a magyar-zsidó viszony és a holocaust értelmezésében mutatkoztak éles különbségekő a „befogadó” illetve a „számon kérő” kiállítási koncepció ütközött össze. A dualizmus, az „aranykor”, a harmonikus magyar-zsidó együttélés hangsúlyozása sokat tompíthat a holocaust-kiállítás üzenetén, ami a magyarok felelősségét illeti. Sokkal keményebben merül fel a felelősség kérdése, ha a hangsúly kizárólag Auschwitzra illetve az odavezető útra kerül. Toronyi Zsuzsa szerint az aranykor részletes ismertetése, zsidó üzletemberek, iparbárók, tudósok, politikusok, forradalmárok bemutatása éppenséggel az antiszemitáknak is adhat érveket, akik a zsidók túlzott szerepvállalásával magyarázzák (és mentegetik) a zsidóellenes indulatokat. Nem kell tovább részletezni, hogy a holocaustért viselt felelősség kérdése, ennek taglalása, milyen indulatokat szabadíthat el.

A Vámos és Karsai közti nézeteltérést tovább növelte a nyilvánosság kérdésében elfoglalt ellentétes álláspontjukő Vámos és Sipos nem kívánt széleskör_ vitát kezdeményezni, míg Karsai ezt elengedhetetlennek tartottaő kutatócsoportja állásfoglalásában fel is sorolta azokat a szakembereket és újságokat, amelyeket be kívánt vonni a vitába.

A vitában szerepe lehetett a „generációs különbségeknek” iső az ügyben 1990 óta buzgólkodó holocaust túlélők minden bizonnyal nagyon szeretnék már készen látni a múzeumot, amiért több engedményre is hajlandók, míg az elvekhez keményen ragaszkodó fiatalabb nemzedék számára egy-két év ide vagy oda nem olyan fontos.

Karsait minden bizonnyal ingerelte Vámos Tibor óvatos, békülékeny, diplomatikus stílusa, amit a magyar holocaust esetében teljesen inadekvátnak, politikai megalkuvásnak tarthatott. A kuratórium elnöke viszont úgy láthatta, hogy Karsai László tapintatlan, mindenfelé vagdalkozik, ami e végtelenül kényes témában egyenesen káros. Az ellentétekben itt is személyes, politikai, koncepcionális, történelem-értelmezési szempontok keveredtek.

További koncepcionális probléma az, hogy kikről is szóljon a Holocaust-kiállítás. Karsai László szerintő „A kiállítás döntően a zsidó holokausztról fog szólni, nem megfeledkezve a nácizmus más áldozatairól sem. Ezek is roppant kényes, politikai felhangoktól sem mentes kérdések. Ismeretes Karsai László különféle roma szervezetekkel folytatott számháborúja arról, hogy hány roma áldozata volt a Holocaustnak. A vita rendkívül túlf_tött és nem pusztán történelmi kérdésekről, hanem a magyarországi cigányság áldozati identitásáról is szól. Karsai párezerre teszi a számot, több roma-vezető viszont pár-százezerre. A romákkal régen foglalkozó Bársony János meg is küldte szenvedélyes véleményét Karsaiék munkájáról, és saját roma-Holocaust anyagot is összeállított, ami vélhetően további éles viták forrása lesz. Karsai szerintő „Föl fogjuk kérni (Bársonyt), hogy eredeti dokumentumokkal, visszaemlékezésekkel, stb. alátámasztva állításait, írja meg a roma-holokauszt részt. Ha bizonyítékait nem találjuk majd elég megalapozottnak, illetve egyes pontokon pl. visszaemlékezői, adatközlői adatait levéltári dokumentumokkal cáfolni, pontosítani tudjuk, akkor természetesen azt megtesszük.”

Többek véleménye szerint a fent leírt ellentétek magyarázzák, hogy Karsai és csapata ma sem rendelkezik semmiféle szerződéssel – mivel ezek aláírása a kuratórium elnökének jogköre. E tisztázatlan de jure helyzet éles ellentétben áll Karsaiék de facto helyzetével, amely erősnek és megingathatatlannak látszik. „Karsai megkerülhetetlen a holocaust tárgykörében” – magyarázták többen Vámos Tibornak, aki sokáig nem volt ezen álláspont feltétlen híve. B. Turán Róbert, a Zsidó Múzeum igazgatója, a kuratórium tagja elmondta, hogy ő a hitközségi vezetőkkel együtt Karsai mellett tört lándzsát egy kuratóriumi ülésenő utóbbiak azzal fenyegetőztek, hogy nem adják át a Páva utcai zsinagógát a múzeum céljaira, ha Karsai László nem jut méltó feladathoz.

Mostanra azonban úgy t_nik, stabilizálódott a helyzető a Karsai-team erős pozíciókat harcolt ki a kiállítás forgatókönyve körül, míg Szita Szabolcs (és csapata) a dokumentáció és a pedagógiai központ gazdája lett.

Varga László történész szerint a közalapítvány (illetve immár a múzeum) adminisztratív hatásköreit szerencsétlenül „osztották ki”. Minden komolyabb ügyben a kuratórium elnökének aláírása szükséges, holott ma már, a kivitelezés szakaszában az ügyvezető igazgatónak kéne határozni. A kuratórium az elvi döntések meghozatalára lenne hivatott, az ügyvezető munkáját kéne felügyelnie. Nem gyorsítja az ügyeket, hogy a társadalmi munkában dolgozó Vámos Tibor kuratóriumi elnökre hárulnak a döntések, aki hetente egy-két alkalommal tud időt szakítani a múzeum dolgaira. Ez a helyzet azonban szintén az elmúlt tizenhárom év öröksége. A nagy tekintély_ akadémikust annak idején éppen azért kérték fel a Magyar Auschwitz Alapítvány kuratóriumi elnökének, mert személyében látták a garanciát arra, hogy az ügyet távol tartja mindenféle politikai, gazdasági érdekcsoporttól. Vámos e feladatnak igyekezett is megfelelni (ő maga soha egyetlen fillér költségtérítést sem vett föl), óvatosan lavírozott a hallatlanul kényes területen, ami azonban nem segítette elő a gyors előrehaladást.

Egyes értelmezések szerint ez a helyzet eredményezte Darányi András igazgatói kinevezését. Noha kétségkívül szólhatnak érvek egy fiatal és dinamikus menedzser jelölése mellett, ez a gyakorlat a honi múzeumi szakmában merőben szokatlan. Egy kinevezése pillanatában még diplomával sem rendelkező fiatalember került egy (még csak papíron létező) kiemelt állami intézmény élére. A magyarországi múzeumok gyakorlata szerint évtizedes szakmai múlttal és tekintéllyel rendelkező tudósokat illet meg ilyen magas pozíció (és az ezzel járó kiemelt fizetés). Darányi kinevezése azonban hasznos lehetett abból a szempontból, hogy nem borította föl a rendkívül kényes politikai egyensúlyt. Maga Vámos Tibor is pártolta őt. B. Turán Róbert szerint a kuratórium többi tagja is Darányi mellett foglalt állást, miután a másik négy érdeklődő által benyújtott pályázat gyengébbnek bizonyult.

Varga F. János, a kiállítás vizuális részéért felelős történész, aki a bonyolult érdekviszonyokat nem ismerte, erőteljesen bírálta a sem diplomával, sem vezetési gyakorlattal nem rendelkező Darányi kinevezését, nem tartván őt alkalmasnak a feladatra. A fiatal igazgató erre így emlékszikő „Én nagyon sokat beszélgettem vele, és talán meg tudtam vele értetni, hogy itt más kommunikációs technika, és más eszközök kellenek. Ez egy más stílusú múzeum lesz, és a más stílushoz más stílusú vezetés szükséges. Illetve már a megalapításához más stílusú tárgyalási-technika szükséges“. Mostanra Varga F. János már tudomásul vette a tényeket. Elmondtaő nem akar politikai harcokat, minden erejét a szakmai munkára kívánja összpontosítani, hogy a határidő tartható legyen.

Mostanra immár megkerülhetetlennek látszik, hogy a szakemberek széles döntési hatáskört élvezzenek. A (de facto) kiosztott feladatok és a (de jure) rendezetlen jogviszonyok egymásra hatásából ugyanis zavaros helyzetek keletkeznek. Ettől szenved Jerger Krisztina, a kiállítás (de facto) rendezője, aki azonban (de jure) még teljesen tájékozatlanő semmiféle szerződéssel nem rendelkezik. Darányi András igazgató szerint a legutóbbi kuratóriumi ülésen megszületett a hivatalos felkérés Jerger Krisztina részére. Az érintett azonban még nem értesült az új fejleményekről. Mint mondotta, azzal eddig is tisztában volt, hogy őt szemelték ki a kiállítás rendezőjének. Az érdemi munkát azonban csak akkor tudja elkezdeni, ha a közalapítvány megköti vele a szerződést, amely rögzíti ennek keret-feltételeit (hatáskör, munkatársak, pénzügyi fedezet, stb.). E sorok írásának idején, 2003. március 12-én ez még nem történt meg. Informális úton természetesen szervezi már csapatát, de komoly munkát addig nem tud végezni, amíg annak körülményei nem világosak. A rendezetlen helyzetről, információhiányról panaszkodott a többi megkérdezett szakember is (Toronyi Zsuzsa, Varga F. János), akik szíves-örömest kezdenék már a munkát, ha tudnák, miként állnak „pénz, paripa, fegyver” dolgában.

Miután a módosított határidő, 2005. április 15. sincs már messze, égető szükség volna a tisztázott körülményekre. Hogy tartható-e a határidő? „Elég necces” – fogalmazott diplomatikusan Jerger Krisztina. A kiállítás alapjául szolgáló történeti szakanyag ugyanis „egy tankönyv”, amit le kell fordítani a kiállítások nyelvére. Ez (vagyis a forgatókönyv megírása) legalább olyan hosszú és fáradságos munka lesz, mint a szakanyag elkészítése. Hogy ez mindmáig nem kezdődhetett el, azt Jerger Krisztina igen sajnálatosnak tartja. Mivel azonban őt nemrég kérték fel (egyelőre informálisan) a projekt kivitelezésére, nem az előző évek bírálatát, hanem a minél hatékonyabb munkát tartja feladatának.

„Kemény munkával sikerülni fog befejezni a munkát a megnyitásra” – adott hangot optimizmusának Darányi András ügyvezető igazgató.

A végtelen időhúzást látva, többekben megfogalmazódott az a gondolat, hogy a projekt élére kormánybiztost kéne kinevezni, aki félresöpör minden óvatoskodást, és olyan keményen tör a cél felé, miként azt Schmidt Mária tette a Terror Háza esetében. Ez azonban nem reális elképzelés. Az a közeg, amelyben a múzeum ügye lassan araszolva halad előre, öntörvény_ és nehezen viseli el a külső beavatkozást. Minden kormány óvakodik attól, hogy a zsidóság e végtelenül érzékeny ügyébe hatalmi szóval beleártsa magát. Egyedül az Orbán-kormány idején történt kísérlet, hogy a Schmidt Máriához közel álló Pelle Jánost bejuttassák a kuratóriumba, ám ez az szándék – az egyébként örökké vitatkozó történészek és kurátorok részéről – olyan egyértelm_ és éles ellenállásba ütközött, hogy a kormány jobban látta visszavonulni. El lehet képzelni, milyen fogadtatásban részesülne egy kormánybiztos, aki – feladatából következően – hatalmi szóval gázolna át a rendkívül bonyolult és mára valamennyire kiegyensúlyozott érdekviszonyokon.

Jerger Krisztina becslése szerint a kiállítás költségei egymilliárd forint körüli összegre rúgnak majd (az építkezésre az állami költségvetésben már elkülönített 1.7 milliárd forinton felül.) Darányi a finanszirozást az állam kötelességének tekintiő „Ez nem jótétemény és nem ajándék, hanem jár az áldozatoknak, akiknek emléket kell állítani. Az államnak bele kell nyúlnia a zsebébe, fel kell építenie a múzeumot, ki kell fizetnie az állandó kiállítást és fenn kell tartani az épületet, illetve az intézményt úgy, hogy az m_ködőképes legyen. Amikor ezek megvannak, akkor lehet fund-raisingelni, begy_jteni a magánpénzeket.“

Az egymilliárd a parlament által elfogadott 2003. évi költségvetésben nem szerepel, de Darányi András szerint a költségvetési tartalékokból fedezhető az összeg – annál is inkább, mert ezt három esztendőre kell elosztani. (Mint említettük, a kiállítás megnyitását 2005-re tervezik.) Az ügyvezető igazgató elmondta, hogy állami részről pozitív visszajelzéseket kapottő a szükséges pénz rendelkezésre áll. Mindezen felül a kormány minden évben biztosítja a Közalapítvány m_ködési költségeitő 2002-ben 50 millió, 2003-ban 120 millió forint ez az összeg.

Mindezen közben nem téveszthetjük szem elől, hogy az intézmény ünnepélyes megnyitásának kit_zött időpontja továbbra is 2004. április 16., a deportálások kezdetének hatvanadik évfordulója. Mit fognak átadni ezen a napon a nagyközönségnek? „Ez a nap egy folyamat kezdete” – fogalmazott Darányi András, aki szerint e napon a kiállítás „hardver részét”ő a zsinagóga felújított épületét, a kiállítási teret, valamint a dokumentációs és pedagógiai központot adják majd át. A közönség valamilyen vázlatos formában megismerkedhet az egy évvel később nyíló kiállítás anyagával is.

A dokumentációs központ, melynek élén Szita Szabolcs áll, regisztrál minden holocausttal kapcsolatos anyagot. Nem levéltári vagy múzeumi feladatot kívánnak ellátni (e törekvéseket korábban szakemberek bírálták, mondvánő levéltárak már vannak), hanem információs centrumot akarnak kiépíteni, ahol a magyarországi holocausttal kapcsolatban minden létező anyag, dokumentum regisztrálva lesz, pontosan feltüntetve, hogy ezek hol érhetők el. Milyen állapotban lesznek az ünnepélyes átadás napján? „A munka folyamatos” – mondta Szita Szabolcs, aki jelenleg a deportálásokkal foglalkozó magyar állami tisztviselők listáját állítja össze. Sok az anyag, kevés az ember és a pénz – jellemezte az állapotokat. Távlati terveik közt szerepel vidéki alközpontok létesítése, együttm_ködés a szomszéd országok kutatóival, a hasonló profilú németországi intézményekkel. Emlékhelyek felállítását is tervezik.

Oktatási Központ

Az oktatási központ történetében sem hoz radikálisan újat az átadás napja. A központ már ma is m_ködikő alapvető feladata az oktatók képzése. Tanfolyamokat tartanak és készülnek kiadni egy tanári kézikönyvet. A tanfolyamon résztvevők az oktatási minisztérium által elismert oklevelet kapnak.

A szakmai előkészítésbe viszont még nem vontak be oktatási szakembert. Kovács Mónika, a Holocaust-oktatással foglalkozó szociológus, a Hannah Arendt Egyesület egyik vezetője szerint fontos, hogy „a gyerekeknek »fogyasztható« legyen a múzeum, ami azt jelenti, hogy érdekesnek és érzelmileg megragadónak kell lennie. Az is fontos, hogy a gyerekek olvassanak-lássanak-halljanak, szóval, hogy legyen a múzeum nyomogatós-tapogatós-fejhallgatós, mert ők az ilyen múzeumokat szeretik.“

A szakember azt is elmondta, hogy az egyes emberekkel való azonosulást tartja célravezetőnek, s a washingtoni múzeum „Daniel szobáját” hozta fel példaként. Hasonló elven alapul az amszterdami Anna Frank Ház is. „Biztos, hogy a gyerekek nem a hullahegyek látványától fogják megérteni, hogy mi történt. Ezt amúgy sem lehet megérteni. Hanem attól, ha az egyes emberek sorsába élik bele magukat, abba hogy egy kislánynak elvették a szánkóját, mert zsidó volt, stb. Tehát a kirekesztésről főként, de az embermentésről is kell szólni. Mert igazából ez az üzenet, amit szerintem bármely holocaust-oktatásnak át kell adni, hogy igenis lehetett segíteni! Hogy a nem-zsidóknak voltak választásaik!” Kovács azt is fontosnak tartja, hogy a Spielberg-féle Shoah Alapítvány elmúlt években Magyarországon készült interjúi is bekerüljenek a múzeumba, és így az oktatásba. „Aztán kellene, hogy legyen egy hely a múzeumon belül a kegyelet lerovására... A gyerekeknek meg jó ha van egy hely, ahol rajzolhatnak, stb, ahol feldolgozhatják az élményt” — fejezi be Kovács Mónika.

Dési Jánoső Holokausztmúzeum Budapesten (oknyomozó riport). In. Múlt és Jövő, 2002/4. 67. oldal.

Darányi András hangsúlyozta, hogy a virtuális múzeumot is meg fogják valósítani, noha erre jelenleg nincs költségvetés. A múzeum honlapja (www.bphm.org) e sorok írásakor átalakítás alatt van, csak az épülő félben lévő múzeum látványtervei tekinthetők meg rajta.

E jelenség félreértésén, vad és hisztérikus túldimenzionálásán alapul Norman Finkelstein „The Holocaust Industry” cím_ könyve, mely szerint kizárólag az amerikai zsidóság üzleti és politikai érdekei keresendők a holocaust súlyos közéleti jelenléte mögött.

Március 21-én, lapzárta után kapott tájékoztatás szerint a szerzõdések néhány napon belül elkészülnek.