Wuppertal kétezer fõs zsidóságából pontosan huszonnyolcat van módom megismerni, mikor szombat délelõtt tízkor testvéremmel betoppanunk a helyi zsinagógába. Különbözõ gombok megnyomogatása után, két biztonsági zsilipen áthaladva kerülünk a portás elé, aki kissé csodálkozva néz a szokatlan látogatókra.

– Önök zsidók? – kérdi erõs orosz akcentussal. Igenlõ válaszunkra az imaterem bejáratához kísér, lelkünkre kötve, hogy halkan menjünk be, és csendben üljünk le, mert az istentisztelet már elkezdõdött. A színházi jegyszedõére emlékeztetõ intelem kissé szokatlan a pesti istentiszteletek örökösen nyüzsgõ légköréhez szokott látogató számára, ám belépve minden világossá válik. A modern architektúrájú terem inkább színházra emlékeztet: a kényelmes zsöllyére hasonlító székek két félkörívben helyezkednek el a tóraszekrény elõtt. A jobboldali körívben huszonöt férfi, a baloldaliban három nõ ül. Mindenki teljes figyelemmel fordul a bimá felé, ahol a rabbi épp a Tórát olvassa. (Kissé elkéstünk: az elõzõ napokban sehogyan sem sikerült kideríteni a kezdés idõpontját.) Semmi otthonos locsogás, semmi meghitt nyüzsgés, semmi kellemes lazaság: a figyelem szinte teljes mértékben a színpadra… pardon: a bimára összpontosul. A rabbi elõírásszerûen lejnol, a Tórához felszólított elõírásszerûen olvassa föl az áldást (vastag orosz akcentussal), a rabbi elõírásszerûen (láthatólag harédi milliõben tanult gesztusokkal) mondja rá a szokásos jókívánságokat. Mindjárt látható, hogy új, gyakorlatlan közösség ez, amely egyelõre minden energiáját arra fordítja, hogy szabályosan csinálja végig a rituálét. A Tórához felszólított, az emelvényrõl lelépvén, kivétel nélkül mindenkivel kezet fog – a legszabályszerûbben, imasálja egyik rojtját az ujjai köré tekerve. Mikor az olvasás végeztével felemelik a Tórát, mind a huszonöt férfi egyszerre mutat a magasba talisza egyik rojtjával – mint megannyi eminens diák az iskolapadban.

– Elnézést, hol tartunk? – kérdem az egyik elõttem ülõt, felé mutatván az imakönyvet. – Nem tudom – ismeri be kis feszengés után, amibõl mindjárt meglátszik, hogy élete eddigi hatvan évében nem volt éppen rendszeres templomjáró.

Az életük javát a Szovjetunióban leélt idõs férfiak (szinte mindenki túl van már az ötvenen) a zsidó hagyományról aktív korukban semmit sem tanulhattak. Németországban viszont a közösség vallási alapon szervezõdik. Munkát már nemigen találnak, az állam által fizetett szociális segélybõl élnek – ez német mértékkel igen szerény, ám így is sokszorosa orosz, ukrán vagy épp kazahsztáni nyugdíjuknak. Mivel azonban a segély alapja a közösséghez tartozás, ezt jó demonstrálni – például a részvétellel az istentiszteleten. Itt amúgy is együtt lehetnek, a kiduson a finom ételek mellett egy kicsit beszélgethetnek az anyanyelvükön, addig sincsenek egyedül.

Már az asztalnál ülök a kiduson, velem szemben egy hatvan körüli férfi Leonyid Spiegel néven mutatkozik be. Hadmérnök-ezredes volt a Csendes-óceán partján elterülõ Habarovszkban. Egyik gyereke ott maradt, hiába hívja Németországba, nem akar jönni. A másik gyereke Amerikában él. Õ maga Wuppertalba került a feleségével, ahol teljesen gyökértelenül, de anyagi biztonságban élnek. Mellette egy másik, hasonló korú férfi a Don-parti Rosztovból jött. Mikor a gyerekei felõl kérdezem, könnyes lesz a szeme, maga elé néz, és nem szól semmit.

Az asztalnál mindenki oroszul beszél (a rabbi is), csak a kedvemért váltanak át néha tört németre. Lelkesen beszélnek Izraelrõl, ahol rokonaik, egykori barátaik, harcostársaik május 9-én, a Gyõzelem Napján szovjet katonai egyenruhájukban, rendjelekkel a mellükön tartottak felvonulást. Itt Németországban ilyesmirõl persze szó sem lehet – az egyenruháikat nem is hozták magukkal, de a kitüntetéseiket igen. – Uraim, parancsoljanak még egy kis utánpótlást – szól a szakács ékes orosz nyelven, és az asztalra teszi az újabb étkeket, amit az idõsek nagy odaadással fogyasztanak.

– Péntek este sokkal többen, százan is vannak a templomban – magyarázza a fiatal, harminc körüli rabbi választékos német nyelven, enyhe akcentussal. – Jom Kipurkor pedig tele van a terem – teszi hozzá. (Ez három-négyszáz embert jelenthet.)

Rabinowitz rabbi (nomen est omen) fiatal kora ellenére fordulatos életutat tudhat maga mögött: Moszkvában született, aztán Dániában élt, és miután az ortodoxia felé fordult, izraeli és amerikai jesivákban tanult. (Budapesten is töltött egy fél évet, ahol ideje javarészében a Kazinczy utcában gyarapította tudását. Ismeri a zsidó közösség kulcsfiguráit és ma is nosztalgiával emlegeti az életteli pesti zsidó közösségeket.) Az izraeli Bné Brak városában szerzett ultra-ortodox rabbi-oklevelet. A szekuláris világban felnõtt, kritikai gondolkodásba belenõtt fiatalembernek azonban nem sikerült véglegesen kikapcsolni világi mûveltségét és gondolkodásmódját – idõvel egyre kritikusabban kezdte szemlélni a harédi világot, és szimpatizálni kezdett a liberális amerikai zsidó irányzatokkal, amelyek megengedik a legkülönbözõbb eszmék (és gyakorlatok) együttélését.

Ezen hajlamait azonban Wuppertalban nem tudja kiélni. Az „Einheitsgemeinde” (egységes közösség), amely ritusát tekintve valahol a konzervatív és az ortodox irány között helyezkedik el, nem nyújt túl nagy ideológiai mozgásteret. A poszt-szovjet államokból érkezett, vallásilag többnyire képzetlen hívek, akik a beilleszkedés embert próbáló kihívásaival birkóznak, amúgy sem fogékonyak az ideológiai vitákra. Az Einheitsgemeinde létesítése a németországi zsidó vezetés hivatalos politikája: nem akarják, hogy az épp születõben lévõ, új németországi zsidóság egymással marakodó ortodox, konzervatív vagy reform-irányultságú gyülekezetekre essen szét. A dicséretes szándék a gyakorlatban kissé gellert kap: a legkülönbözõbb helyekrõl érkezett rabbik mind a saját meggyõzõdésük szerint formálják a közösségi életet: az egyik ultra-ortodox, a másik inkább liberális felfogású. Így például Rabinowitz rabbi, akinek templomában nincs válaszfal a férfiak és nõk padsora között, nem számíthat düsseldorfi kollégája jóindulatára – utóbbi ugyanis ultra-ortodox közegbõl érkezett. – Jobb esetben nem tartanak rabbinak, rosszabb esetben nem tartanak zsidónak – kommentálja szomorúan mosolyogva harédi kollégái hozzáállását.

Nincs is sok kapcsolata a környéken élõ rabbikollégákkal: a fent említett düsseldorfi rabbival nem beszélnek egymással, de a hozzá hasonlóan gondolkodó duisburgi rabbival is csak ritkán érintkezik. Sokkal jobb és szorosabb a viszonya a katolikus és evangélikus lelkipásztorokkal, akik a német bûntudat folyományaként nagy súlyt helyeznek a zsidó–keresztény párbeszédre. Rendszeresek a közösen tartott holocaust-megemlékezések, de más ökumenikus rendezvényekre is gyakran kerül sor. Maga az újonnan épült kis zsinagóga is a templom tõszomszédságában áll: a barátság jegyében a katolikusok adták a telket az újonnan alakuló zsidó közösségnek. Tóraolvasáskor szépen behallatszik a harangszó.