Néhány nap elég volt rá, hogy befaljam Kertész Péter Komlós Jánosról született tarka kötetének közel ötszáz oldalát. A szövegfolyamokká szerkesztett, közel háromtucatnyi, napjainkban készült interjú mellett Komlós saját írásmûvei, korabeli vissza- és megemlékezések, kritikák és Gerõ András történész egyszerre lendületes és tömör, lényegre törõ – bár a könyv egészének hangvételétõl meglehetõsen elütõ – tanulmánya segít a nyolcvan éve született, két évtizede halott Komlós személyiségének megértéséhez.

Mint oly sok, a közelmúlt történelmével, atmoszférájával foglalkozó munkára, így erre a gyûjteményre is jellemzõ (a két választás hangulatában égõ magyar közvélemény múltszemléletére nemkülönben) a recepció életkor szerinti rendkívüli megosztottsága. Nekünk, a hetvenes években született generációnak Komlós és kora jobbára homályos emlék a gyerekkorunkból, vagy a „királyi tévé” archívumából elõásott, nosztalgikusságában „sokkoló” retró. Komlós alakjához mi (teljesen logikátlanul, csak a kortársság okán) a Tévétornát, az iskolatejet, az úttörõk Honvédelem-napi akadályversenyét, Takács Marikát, a majálist, a Havanna rumot kötjük. Lemaradva Komlós fénykoráról, de halovány emlékeket még elõásni képesen úgy olvashatjuk ezt a különös és izgalmas kötetet, mint a tanáriból kicsempészett osztálynaplót a nagyszünetben.

Komlósról ugyanis – kevés kivételtõl eltekintve – meglepõ oldottsággal szinte minden fontos, õt közelebbrõl ismerõ egykori és mai tisztelõje, egykori tisztelõje, mai megvetõje (a variációk száma, úgy tûnik, végtelen) vallomást tesz. Nem hiányoznak sokan, de azok nagyon: nem szólal meg a „komlósi fõmû”, Hofi Géza – aki a kötet szerkesztésének lezárása idején élt még – pedig, sejthetõen kevesen tudhattak Komlósról többet õnála. E visszautasításról Kertész színes, kedvcsinálónak igazán ragyogó elõszavában ugyanolyan õszintén és részletesen ír, mint Sándor Györgyérõl. Az ember sóhajtozik és pislog, megismerkedve e két történettel, de a könyv végére járva valamit már elkezd érteni. Kertész Péter kötete igazi kordokumentum: nem csak a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveké; legalább annyira pontosan ábrázolja az azokkal kezdeni alig valamit képes napjainkat. Éppen csak megfésülten és pont emiatt oly „ropogósan” publikált interjúinak alanyai számos aspektusból nyilatkoznak róla. Tanulságos megfigyelni az ismétlõdéseket, a kliséket (Rabbiképzõ, ÁVÓ, alkoholizmus stb.), az elvarratlanságokat (Komlós és Latinovits szimbolikus konfliktusa, amelyrõl a könyvben rengeteget beszélnek, éppen csak azt nem tudjuk meg mi, nem-kortársak, hogy mivel bántotta meg Komlós a színészfejedelmet). Az emlékezõk szinte kivétel nélkül, páratlan formátumú személyiségként jellemzik a címszereplõt, személyiségét alapvetõen, korán belül értelmezik és értékelik. Egyetlen kivételtõl eltekintve a Kádár-kor újságíró- és színházi-bölényei õk, akik már egy, a „mûintézményt”, az ÁVÓ-t megjárt, leszerelt (múltja e szeletét rejtegetõ) Komlóssal találkoztak, pályatársai lehettek a Magyar Nemzetnél, Népszabadságnál, Mikroszkóp Színpadnál, Rádiókabarénál. A távoli múlt egyetlen tanúja Schweitzer József fõrabbi: a kötet elsõ visszaemlékezése az övé. Komlós gimnáziumi osztály- és Rabbiképzõs évfolyamtársa tárgyilagosságában megrendítõ, méltóságteljes és informatív (furcsa, milyen ritkán jut eszébe az embernek ez a két szó együtt a könyv további emlékezéseinek olvastán) szövegfolyama a történet elsõ fejezetének stabil pillére. Hogy mi történt Komlóssal a Rabbiképzõ és a Magyar Nemzetes korszaka közt, jelesül és konkrétan az ÁVÓ-nál, arról csak részinformációkkal és találgatásokkal találkozunk. Ez érthetõ is: egykori államvédelmis, még élõ és beszélgetésre is hajlandó kollégát nyílván gyakorlatilag lehetetlen lett volna találni.

Személyes adalék: valahogy úgy esett, hogy A Komlós címû könyvet párhuzamosan olvastam Esterházy Péter Javított kiadásával. Nem volt ritka, hogy a két történet egyszerre rám nehezedõ súlya alatt a szó szoros értelmében fulladozni kezdtem. A hazai közéletben mostanság oly gyakran emlegetett, szekrénybõl kidõlõ csontvázak esetét hihetetlenül nehéz kezelni, hihetelenül nem tudjuk(-ják) kezelni. A titkok, a színfalak mögötti játszmák, rejtett életek-történetek nyilvánosságra hozatalának nincsen alternatívája. Az ismeretlen fölött napirendre térni lehetetlen. A ki nem tudódott bûnre feloldozást kérni és adni nem lehet. Több megszólaló is eljátszik a gondolattal: mi lenne Komlóssal napjainkban, ha megéri nyolcvanadik születésnapját. Marton Frigyes szerint ebbe a „gengszterváltásba” „belehalt volna”. A világnézetét drámai ütközõpontokon meg-megváltoztató, az „Ügybõl” egyesek szerint már a hatvanas évek végén kiábrándult, nagymûveltségû kulturális „pártdzsentri” talán visszatalált volna zsidóságához a rendszerváltás idején (vagy hajnalán), mint oly sokan. Tudjuk jól: a mindenkori hatalomhoz tartozás és a mindenkori üdvözítõ hatalmi eszmerendszerben való hit nem feltétlenül jár együtt; sem diktatúrában, sem demokráciában. A beérkezett kabarettistaként a Goldmark-teremben könnyek közt tapsot köszönõ Komlós fejében addigra már talán lejárt a szocialista eszmekör szavatossága. Talán nem. „Ami vele történt, az egy létezõ zsidó sors” mondja a kötetben Schweitzer József. A mondatban a „létezõ” szón van a hangsúly, talán pont súlytalansága miatt. Komlós sorsa lehetett, mert a kor, személyisége predesztinálhatta rá. Választhatott volna másféleképpen is. A futószalagról viszont nem nyílnak keresztutcák – legfeljebb rendszerváltás idején. Bukni, kegyet veszteni lehetett és megõrizni bizonyos alapmorált. Hogy a „rendszer feszültségcsökkentõ szelepjének” lenni morálisan minek minõsült, annak megítélésében a könyv segít, de meg sem kísérel igazságot tenni. Válasz nincs, vallomások vannak. És egy kor, amelynek alakítói számára talán még van remény rá, hogy egyszer megértsék, miben voltak közremûködõk – ha meg akarják érteni utólag egyáltalán. A többieknek marad a nosztalgia, vagy az utálkozás. A késõbb születetteknek pedig még sok olyan tisztázásra törekvõ, értékes munka, mint Kertész Péteré.