A háború után Keszt Anna ausztriai forrásokból megtudta, hogy szüleit 97 másik zsidóval együtt Krandegban, pár nappal a szovjet hadsereg megérkezése elõtt kivégezték és eltemették. Az öldöklés egyetlen túlélõje elmondta Annának, hogy közvetlenül haláluk elõtt megmaradt értéktárgyaikat mindannyian egy útszéli vendéglõben hagyták. Anna elutazott Krandegbe, ahol megtalálta a temetõt és a vendéglõt, valamint néhány értéktárgyat, köztük édesapja monoklitartóját. A monoklitartót egy golyóval és a temetõbõl származó darabka földdel együtt betette egy dobozba és magával vitte. A doboz akkor is nála volt, amikor 1951-ben bevándorolt Izraelbe.

1962-ben Anna fia, Itamar Jaoz-Keszt feleségével, Hannával, meglátogatta szüleit Tel- Aviv-i otthonukban. Anna elõvette a dobozt, Itamar pedig kivette belõle a monoklitartót. „Kinyitottam a monoklitartót”, idézi fel az esetet a 68 éves író, költõ, kiadó és elismert magyar-héber fordító Jaoz-Keszt, aki az elsõk között volt, aki a holocaust sokáig elfojott élményét Izraelben mûvei témájává tette, s munkájáért már Izrael Elnöki Kitüntetését is megkapta. „Kivettem a monoklit, majd minden különösebb ok nélkül megfordítottam a tartóját. Valami kiesett belõle. Egy nagyon szorosan feltekert, négyzet alakú papírdarab. Olybá tûnt, hogy a papírlapon egy héberül írt szerzõdés van, mely egy Palesztinában található földterület pontos adatait tartalmazta.”

Az egész család megdöbbent, hiszen Gyula magyar hazafi volt, és nem cionista. De mégis, a cionista vállalkozásokat képviselõ emberek, mint például a Hakhsharat Hayisuv (az Izraeli Területfejlesztési Hivatal, formailag a Zsidó Ügynökség cége, mely 1987 óta magánkézen van) utazásaik során Szentest is elérték. Elképzelhetõ, hogy Õze Gyula vett az akkori Palesztina területén földet, mely akkor még igen olcsó volt.

Azóta Jaoz-Keszt, aki jelenleg Tel Avivban él, szeretne választ kapni kérdéseire. Többször felkereste a Központi Adminisztrációs Hivatalt (mely az Igazságügyi Minisztérium egyik részlege); de a személyzet magatartása elutasító volt. „Egész Európában megnyíltak a levéltárak, kivéve itt” – panaszolja.

Mostanáig több száz izraelinek, akik hasonló cipõben járnak, mint Jaoz-Keszt, nem volt hová fordulniuk.

Többszáz millió dollárra becsülik azon ingatlanok és földek értékét, amiket olyan zsidók vásároltak, akik késõbb a Holocaust áldozatai lettek. Visszaadásuk jogos tulajdonosaiknak azonban még várat magára. Minden terület, köztük késõbbi mezõgazdasági területek, valamint olyanok, melyek idõközben köztulajdonná váltak, be vannak jegyezve az Izraeli Földhivatalnál, de a tulajdonosok nevei tabuk. A leendõ tulajdonosok éveken keresztül küzdöttek tulajdonjogukért, de ügyük általában elakadt az állami bürokrácia útvesztõiben, beleértve az Igazságügyi Minisztériumot, a Központi Adminisztrációs Hivatalt és a bíróságokat is. Slomo Shahar elismerte, hogy csak a Központi Adminisztrációs Hivatal több mint 3000 olyan személy aktáját õrzi, akik feltehetõen valamilyen tulajdonnal rendelkeztek Palesztina területén a háború elõtt, de a Holocaust áldozatai lettek. Egyik esetben sem fizettek kárpótlást az örökösöknek. A Központi Adminisztrációs Hivatal mindig azzal érvelt, hogy nem kaptak felhatalmazást az örökösök felkutatására. Joszi Katz professzor, a Bar-Ilan Egyetem földrajz tanszékének vezetõje úgy gondolja, hogy a Központi Adminisztrációs Hivatal sohasem hajlandó együttmûködni, ha leendõ örökösök keresik fel õket. „Meg kellett nekik mutatnod az apád, vagy a nagyapád által megkötött adásvételi szerzõdést. Emberek, akik gázkamrákban pusztultak el, nem szaladgálnak szerzõdéssel a kezükben” – jegyzi meg szárazon.

Elismerve, hogy e probléma megoldása nagyon is idõszerûvé vált, a Kneszet 2000-ben létrehozott egy parlamenti vizsgáló bizottságot, melynek vezetõje a munkapárti Collette Avital lett. Erre a bizottságra várt a feladat, hogy felkutassa a problémás ingatlanokat és visszajutassa azokat az örökösökhöz.

Az utóbbi háromnegyed év kemény munkája ellenére nem született parlamenti eredmény.

A keserû történet az 1920-as 30-as évekre nyúlik vissza, mikor a zsidók világszerte, de elsõsorban a Közép- és Kelet-Európában élõk bankszámlákat nyitottak, ingatlanokat, földeket vásároltak Palesztinában. Néhányan „csak” biztonságra vágytak, jó páran pedig a cionista ügyet támogatták. Kereskedelmi ügynökök egy kiválasztott csoportja, a magán ingatlanügynököktõl a cionista szervezetek megbízottjaiig, végigjárták a diaszpórát, és gyakran földeket ajánlottak megvételre. Katz, aki a Kneszet ingatlanokkal foglalkozó tanácsadó bizottságának az elnöke, úgy gondolja, hogy ilyen tevékenységgel elsõsorban a Zsidó Nemzeti Alap és a Zsidó Ügynökség foglalkozott: kötvényeket és állampapírokat adtak el befektetõknek. Ezen kívül fontos szerepet játszottak még magáncégek, akik részvényeket és földeket egyaránt árultak. A vásárlók közül csak kevesen tudták, hogy pontosan mit is vettek. Közülük sokan sohasem látták tulajdonukat.

A háború után az állam nem törekedett arra, hogy a túlélõknek és az örökösöknek segítséget nyújtsanak tulajdonaik visszaszerzésében. Az államiság kezdeti kaotikus idõszakában, ez a probléma nem kapott figyelmet. S az Izraelben uralkodó kollektivista szellem csak másodlagos dolognak tartotta az ilyen jellegû igényléseket az állam jólétével és gyarapodásával szemben.

Az utóbbi évtizedekben kvázi-állami ügynökségek, mint például a Zsidó Nemzeti Alap felfedezték, hogy néhány esetben, jogtalanul adtak tovább magántulajdont városoknak nyilvános, vagy egyéni fejlesztés céljából. Állami cégek, mint a Haksharat Hayishuv ugyanezt tették. Az Izraeli Földhivatal, a szervezet, mely az állami földek igazgatásával foglalkozik, Holocaust-áldozatok ingatlanait sajátította ki magának úgy, hogy közben kísérletet sem tett az örökösök kártalanítására. „Senki sem kereste õket és senki sem vette a fáradtságot, hogy utánanézzen, mi történt a háború elõtt Európában élõ tulajdonosokkal, akik a háború után nem jelentkeztek tulajdonukért. Abból indultak ki, hogy meghaltak, így tulajdonaikat nyugodtan eladhatják, vagy fejleszthetik”– mondja Katz.

Végül, mikor más országok elkezdtek foglalkozni a Holocaust-áldozatok vissza nem igényelt vagyonával, egyre jobban nõtt a nyomás Izraelen, hogy tegyen ugyanígy. 1996-ban, mikor Európa-szerte megnyitották a levéltárakat, valamint bizonyítást nyert, hogy svájci bankok még mindig kezelnek Holocaust-túlélõk által nyitott bankszámlákat, az izraeli elveszett tulajdonok kérdése ismét rivaldafénybe került.

1997-ben a közvélemény nyomására (nagy szerepet játszott ebben a Katz által írt cikksorozat) a Központi Adminisztrációs Hivatalnak nyilvánosságra kellett hoznia a vissza nem igényelt tulajdonok listáját - beleértve az alvó bankszámlákat és az ingatlanokat is. De a kártalanítás mértéke, illetve a tulajdonjog bizonyításának kérdése újabb csatához vezetett. „Megostromoltak bennünket. Mindenki gyors eredményt akart” – mondja a Központi Adminisztrációs Hivatal egyik volt alkalmazottja.

2000 februárjában ez a szükség vezette Avitalt, hogy megvédje bizottságát. Az alvó bankszámlák ügyében jelentõs sikereket értek el.

Múlt év elején az Izraeli Bankszövetség, hat vezetõ bank tisztviselõivel együtt, jelentõs lépésre szánta el magát: A „svájci” példát szem elõtt tartva egyezséget kötött Avital bizottságával, melyben arra kötelezték magukat, hogy a háború elõtti anyagaikat kutathatóvá teszik egy független szakértõi csoport számára. Akárcsak a svájciak, az izraeliek is vállalták a kutatás költségeit, mely mostanra kb. 3 millió sékelre (több mint 600 000 dollárra) tehetõ. Cvi Barak szerint, aki a bizottság tanácsadója a bankoknál, a bankok teljes egészében együttmûködnek velük. Bizottsági források szerint kb. 100 millió sékelre (azaz több mint 20 millió dollárra) tehetõ az alvó bankszámlákon található összeg. A Pénzügyminisztérium ugyanakkor ezt az összeget 28 millió sékelre becsüli. A levéltárakban való alapos kutatás után hamarosan megkezdhetik az örökösök felkutatását. A bankszámlákról szóló hivatalos jelentést várhatóan áprilisban fogják bemutatni. Ha nem az összehívott bizottság, akkor a Kneszet elnöke és a parlament várhatóan ennek megfelelõen fog cselekedni. Például a Kneszetet meg fogják kérni arra, hogy szavazza meg a bizottság fizetési formuláját, hogy visszautalja a pénzt az örökösöknek. Olyanoknak, akiket újonnan azonosítottak és olyanoknak is, így Avital apjának is, akik korábban már elfogadtak egy kisebb összegû kárpótlást. A formula alapján, melyet a bankok és a Pénzügyminisztérium kötelességszerûen ellenezni fognak, az igazolt örökösöknek visszafizetnék az eredeti összeget és évi 4%-os kamatot.

A kifizetéseket a bankok és a Pénzügyminisztérium teszik lehetõvé, de az arányokat még nem dolgozták ki.

Akárcsak a svájciak, az izraeli bankok is éveken keresztül ragaszkodtak azon állításukhoz, hogy nem kezelik alvó számlákon Holocaust áldozatok pénzét. Ez nyílt törvényszegés. „Az ilyen jellegû pénzeket már évtizedekkel ezelõtt át kellett volna utalni a Központi Adminisztrációs Hivatalba” – teszi hozzá.

Habár a Bank Leumi tagadta, hogy olyan páncélszekrényekben Holocaust-áldozatok magánletéteit õrizné. Ugyanakkor több száz ilyen magánletétrõl bizonyosult be, hogy létezik. Ezeket múlt év áprilisában nyitották meg a rendõrség jelenlétében. A túlélõ-csoportok most azért kampányolnak, hogy a széfek tulajdonosainak neveit azonnal hozzák nyilvánosságra. Avital azt mondja, hogy áprilisra ez megtörténik, és mindent megtesznek azért, hogy megtalálják a jogos örökösöket.

A bankszámlákhoz viszonyítva az ingatlanok vagy azok értékének visszaszolgáltatása még embrionális állapotban van.

A bankok beleegyeztek abba, hogy finanszírozzák a kutatásaikat – folytatja Katz. Hat hónapja a bizottság meggyõzte a Zsidó Nemzeti Alapot – mely már régóta azzal érvel, hogy „tiszta” a számlája –, hogy transzferálja a Központi Adminisztrációs Hivatalba azokat a tulajdonokat leíró leváltári fondokat, melyek valószínûsíthetõen Holocaust-áldozatoké voltak. A ZsNA úgy becsüli, hogy 600 dunam nagyságú területet érint az ügy, Katz pedig 900 dunamra teszi az összeget, melyek több milliós értékûek.

A bizottság kísérleti egyezményt kötött a ZsNA-val és az Izraeli Földhivatallal, hogy kutatókat küld ezen szervezetek levéltáraiba, de egyik privát céggel sem sikerült megegyezni. Katz hajlamos arra, hogy azt gondolja: a svájci bankoktól eltérõen inkább a „hanyagság”, mint a „gonoszság” jellemzõ az izraeli betétrejtegõ bankpolitikára. Itamar Jaoz-Keszt azonban nem bizonyos ebben.