Robert Capa valószínûleg a valaha élt leghíresebb és legsikeresebb háborús fotósok közé tartozik. Drámai fotója, mely a spanyol polgárháború egyik halálos pillanatát kapta el, egyike a világ legismertebb felvételeinek. Capa azt szokta volt mondani: „Ha a képeid nem eléggé jók, nem mentél elég közel.” Steven Spielberg, amikor a „Ryan közlegény megmentése” címû filmje elõkészületeit végezte, megjegyezte „azok közül a dolgok közül, melyek informáltak az eseményekrõl, Robert Capa Omaha Beach-i pillanatfotói voltak a legjobbak…Újra akartam teremteni azokat az érzéseket, melyet minden egyes fotója megtekintésekor éreztem…” Capa közeli barátja, John Steinbeck azt mondta: „Képes volt arra, hogy egy egész nép szenvedését ábrázolja egy gyermeki arcban.”

Bár Capa egész életében utazott, mégiscsak Párizs volt az otthona. 1954-ben innen indult utolsó útjára, hogy az indokínai háborút fotózza, amikor aknára lépett és meghalt. Csak 40 éves volt. Capa Párizsban fedezte fel magát, Berlinbõl érkezett a francia fõvárosba 1934-ben, miután a nácik átvették a hatalmat. Capa családja nem volt vallásos, és az antiszemitizmus magyarországi terjedése, valamint baloldali politikai flörtje miatt hagyta el annak idején Budapestet.

Capa ugyanakkor nem csak háborús riporter volt, de brilliáns portrékat is csinált például olyan hírességekrõl, mint Pablo Picasso és Ernest Hemingway. Feltehetõen Capa legsikeresebb békés kiruccanásai közé tartozott – bár háborúban kezdõdött – amikor 1948 és 1950 között fotóival rögzítette Izrael megalakulását, ahol az említett idõben háromszor is megfordult.

Hetvenöt legjobb izraeli fotóját 2002 októberében állították ki Párizsban, a Zsidó Mûvészeti és Történelmi Múzeumban. A kiállítás fõ szervezõje, a 38 éves Nicolas Feuillie szerint „a kiállítás Capa munkásságát nem pusztán mûvészeti szempontból, de történelmi kontextusában is bemutatja.” A kiállítás történettudományi tanácsadója, az 50 éves francia-zsidó történész, Georges Bensoussan, aki nemrégiben jelentette meg nagy könyvét „A cionizmus intellektuális és politikai történelme: 1860-1940” címmel. Bensoussan kifejtette, hogy három fõ témára osztotta a tárlatot. A kiállítás a jisuv, tehát az Izrael állam megalakulása elõtti palesztinai zsidó közösség bemutatásával kezdõdik s Capa elsõ, 1948. május 8-ával kezdõdõ útja korai képeit tartalmazza.

„Ezek a fotók olyannak mutatják a jisuvot, amilyen az volt – többségében európai eredetû, egy kis jemeni zsidó beütéssel” – mondta Bensoussan. Azt is kifejtette, hogy ez azért is fontos, mert a kiállítás elkalandozik az 1950-es évbe is, amikorra a bevándorlás teljesen megváltoztatta a népesség összetételét, s megduplázta azt.

A kiállítás második része a Függetlenségi Háború idejébõl származó képeket tár elénk, s itt láthatunk fotókat az ostromlott Jeruzsálem környéki harcokról, a Jeruzsálem felé vezetõ kerülõút, a „Burma út” építési munkálatairól és a Negev kibbucainak védõirõl, akiket az egyiptomi tüzérség szakadatlanul lõtt. Szintén találunk a kollekcióban kevésbé ismert képeket is, így pl. az amerikai tábornok David „Mickey” Marcusról – Capa barátjáról –, aki külföldi önkéntesként érkezett az országba, hogy segítse modernizálni az újonnan megalakult Izraeli Védelmi Erõket (Cahal), azaz az izraeli hadsereget. Marcus élete tragikusan ért véget: egy õrségben álló új bevándorló lõtte agyon egy éjjel Jeruzsálemben, aki jiddisül kérdezte õt, mely nyelven Marcus nem tudott. Szintén dokumentumértéküek azok a fotók, melyek Capa legismertebb munkái közé tartoznak: Ben Gurion kihírdeti az állam megalakulását és szétlöveti az Irgun Altaléna nevû hajóját Tel-Aviv partjainál, 1948 júniusában.

Egyik legjobb életrajzírója, Richard Whelan szerint egyszer veszélyes kalandba is keveredett; a nagy szoknyavadász hírében álló Capára rálõttek a Tel-Aviv-i tengerparton és a golyó súrolta a belsõ combját. A fotós, aki még sohasem sérült meg háborúban, úgy megijedt, hogy elhatározta: soha többé nem megy háborús övezetbe. A következõ géppel Párizsba utazott, és dühösen azt mondta: „Az lesz az utolsó, hogy egy másik zsidó öljön meg!” Pedig ekkor már túl volt a spanyol polgárháborún, a kínai-japán háborún, és közvetlen közelrõl tudósított fotóival a második világháború legnagyobbszabású amerikai hadmûveleteirõl, s ebbe bele kell érteni egy 1945-ös ejtõernyõs akciót Németországban, és a „D-day”, azaz az 1944. június 6-i normandiai partraszállás elsõ ütközeteit. De az Altalena-incidens után kijelentette: „Számomra a háború olyan, mint egy idõsödõ színésznõ – egyre veszélyesebb és egyre kevéssbé fotogén”.

A párizsi kiállítás utolsó és egyben legnagyobb része az új bevándorlókat örökít meg. Vannak fotók, melyek Holocaust-túlélõk megérkezését ábrázolják, hogyan fut be a hajójuk a haifai kikötõbe és arab országokból érkezõ, „bibliai” öltözetû zsidók megérkezését is mutatják. Filmet is akart készíteni a „szétszórtak maradékának” összegyûjtésérõl a United Jewish Appeal számára, de sohasem fejezte be.

Capa párhuzamot vont az izraeli Függetlenségi Háború és az 1936 és 1939 között zajló spanyol függetlenségi háború között „ugyanaz a lelkesedés, ugyanzok a politikai különbségek és ugyanolyan sokféle foglalkozású és korú ember (jellemezte)” – mondta.

A bevándorlók integrálását pozitív élményként élte meg, ahogyan azt annak idején a London Illustrated számára írta: „Izrael…a legkegyetlenebb és a legnehezebb hely ma, ahol csak ember élhet. De az a hely is, ahol hallani lehet, ahogy a fiatal beleénekel az éjszakába, vagy az öregek a jövõrõl beszélnek.” Vagy máshol: „A bevándorlók…tarkabarka népek, leszármazottai azoknak, akik kétezer éve hagyták el e tájat, hogy szétszóródjanak a világ messzi tájaira és most visszajönnek azért, hogy többségük éljen és páran meghaljanak a Szentföldön”.

Whelan szerint egyszer az is megfordult a fejében, hogy alijázik és édesanyjával együtt letelepszik Tel-Avivban, de Párizs és fõleg szerelme, Ingrid Bergman vonzása erõsebbnek bizonyult.

A párizsi kiállítás látogatói még egy valami megfigyelhetnek: hogy milyen óriási technológiai változáson ment át Izrael Capa évei óta, azóta amióta néhány új házat és a bevándorlók ideiglenes lakásául szolgáló sátrait lefényképezte. De pár dolog azóta sem változott. Capa egyik feljegyzésében visszaemlékezett egy 1949-es jelenetre, amikor Rehovot közelében, egy elhagyott arab ház koszos padlóján ülõ jemeni rabbival találkozott. Az öreg ember felemelte a szemét Capára, amikor fotózta. „De amikor elmentem volna és a tradícionális ’Salom’-mal köszöntem el, az öreg rabbi felnézett és azt morogta: „Salom, salom – ve ein salom” („Salom, Salom – de nincs béke!”)