A legnagyobb problémát a gyûlöletbeszéd kifejezésnek a definiálása okozza. Míg az antiszemita könyvek, gyûlöletkeltõ szónoklatok esetében evidensnek tûnik a használata, addig egy politikus kifütyülésekor (történjék az akár olyan gyalázatosan is, mint ez év október 23-án) már olyan érzékeny pontokat sérthet a törvény, mint az alkotmányban lefektetett gyülekezési jog vagy szólásszabadság. Tamás Gáspár Miklós egy tévémûsorban leszögezte, hogy a gyûlöletbeszéd általánosan elfogadott meghatározása a vallási, faji és egyéb kisebbségek elleni uszítást jelenti, ám hazánkban minden „politikai gorombaságot” annak minõsítenek. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a megoldást nem az ilyen ügyekben kezdeményezett perek fogják jelenteni. (Egyébként Tamás Gáspár Miklóst is vádolták uszítással, amikor azt találta írni, hogy fel kell borítani azokat az újságosbódékat, ahol olyan lapokat árulnak, melyekben Lovas István írásai szerepelnek). Azzal a véleménnyel, miszerint nem a törvényen, hanem a társadalom és a közélet egészének kulturáltságán múlik a gyûlöletbeszéd megszûnése, több neves jogász is egyetért. Bárándy Péter igazságügy miniszter a közelmúltban tett, kijelentése nagy vihart kavart: szeretné – úgymond – ha Magyarországon nyugodtan lehetne árusítani a Mein Kampf-ot a könyvesboltokban, és nem kéne annak gyûlöletkeltõ hatásától tartani. Ezzel együtt a törvény módosítását mára sokan elodázhatatlannak tartják.

Magyarországon nem tiltja külön törvény a holocaust-tagadást. Ennek büntethetõsége érdekében legutóbb tavaly tett kísérletet három MSZP-s képviselõ, Suchman Tamás, Szabó Zoltán és Kósáné Kovács Magdolna, javaslatukat azonban még a törvénytervezetek közé sem vették fel. Az angolszász országokban ugyan sokkal többet engednek meg e tekintetben, amíg „nem uszító jellegû” (milyen lehet még?), Európa más országaiban azonban a nyilvános holocaust-tagadás vagy akár az áldozatok számával való manipulálás több éves börtönbüntetést vonhat maga után. Érthetõ okokból így van ez Németországban, de említhetnénk Franciaországot, ahol az ilyen jellegû kiadványoknak nemcsak a szerzõit vagy terjesztõit, de még a könyveket elõállító nyomdát is megbüntethetik. Összehasonlításként, a magyar törvények hiányosságait érzékeltetendõ, érdemes megtekinteni a Magyar Fórum utolsó oldalát, ahol a következõ videokazetta hirdetést olvashatjuk: „Lásd, halljad és gyõzõdj meg magad! Milyen történelmi tények alapján tagadják a világ legképzettebb zsidó és nem zsidó történészei az auschwitzi gyilkos gázkamrák létét.” Mindez a beszédes „Hová tegyük a zsidókat?” és „A zsidó világszövetség veszedelme az emberiségre” címû nemzetvédelminek nevezett könyvek társaságában, de minden gond nélkül megrendelhetõek Bosnyák Zoltán mûvei vagy a „nemzettest biológiájáról” és „fajegészségérõl” szóló, állítólag európai hírû tudósok tanulmányai is.

Noha Magyarországon is érvényben vannak olyan törvények, melyek tiltják a társadalom egyes csoportjai elleni gyûlöletkeltést, ezeket még a rendszerváltás elõtti idõkbõl örököltük, az annak megfelelõ terminológiával és gyakorlattal. Többen úgy vélik, hogy a jelenleg hatályos törvények, ha nem is a legjobbak, de eredményesen alkalmazhatóak – legalábbis az Igazságügyi Minisztérium így válaszolt, amikor a Mazsihisz azért bírálta Dávid Ibolya minisztert, amiért az elõzõ parlamenti ciklusban nem szigorították a törvényt.

Kissé meglepõ, hogy az ügyészség – nem tudni miért éppen az idén – vádat emelt a hírhedt Gede Testvérek könyvkiadó ellen, amely az antiszemitizmus és a fajvédelem „klasszikusainak” reprint kiadását tekinti fõ feladatának. Korábban a Mazsihisz tett feljelentést a kiadó ellen Kolosváry-Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma címû mûvének új kiadása miatt. Az ügyészség úgy találta, hogy a mû sokakban ellenérzést válthat ki, de nem uszít gyûlöletre, ami pedig elengedhetetlen eleme a közösség elleni izgatás törvényben foglalt tényállásának. Mindez az Alkotmánybíróság egy 1991-es határozatának köszönhetõ, ami jelentõsen leszûkítette a közösség elleni izgatás büntetõjogi fogalmát. Bár a testvérpár itthon élõ tagjánál tartottak házkutatást, ennek semmi következménye nem lett. A jogi felelõsséget magára vállaló fivér ugyanis, a már említett okokból Ausztráliában él. Büntethetõségük így nemcsak a bürokrácia útvesztõi, de az alapjaiban eltérõ jogrend miatt is hiú ábránd marad csupán. A nyomozást megtagadták.

A Mazsihisz azonban – ekkor már más okból – követelte ennek lefolytatását. A könyvben ugyanis a zsidó írók névsorát régi neveikkel együtt közölték, ami a törvények értelmében sérti a még élõ hozzátartozók személyiségi jogait. Schweitzer Gábor, az Antiszemita közbeszéd Magyarországon címû kiadványban, amiben a fenti ügy „kórrajzát” részletesen elemzi, megemlíti a Magyar Fórum egyik cikkét, melynek szerzõje arra hivatkozik, hogy az említett régi-új nevek több zsidó kiadványban, de még a tankönyvekben is megtalálhatóak. Így van. Ez azonban csupán annyit jelent, hogy az ügyészség és a bíróságok keze is meg van kötve, amíg nincs egy pontos definíciókat és szankciókat tartalmazó törvény, hiszen így olyan szubjektív elemek alapján kell dönteniük, még az oly egyértelmû esetekben is, mint a megjelenés helye, a szövegkörnyezet vagy a kontextus még tágabb köre. Hasonló a helyzet két betiltott könyv: a Cion bölcseinek jegyzõkönyvei és a Mein Kampf kiadásával is. Míg a megfelelõ jegyzetekkel és tanulmányokkal ellátva az egyetemi hallgatóknak, kutatóknak forrásanyagként szolgálhatnak, addig a puszta szöveg közreadása, vagy annak bõséges idézése már kétes indítékú lehet.

Az Összeesküvés: a nietzschei birodalom címû mûvérõl elhíresült Mónus Áron, akit saját bevallása szerint évtizedek óta üldöznek a szabadkõmûvesek, könyvében a zsidó burzsoázia és a nácik összejátszásának teóriáit fejtegette, a véleménynyilvánítás szabadságának nevében. Mikor közösség elleni izgatás címén perbe fogták, a bíróság neki adott igazat. Sõt, 1994-ben, amikor egy nyilvános szereplése után a Mazsihisz azt állította egy közleményében, hogy az elhangzottak kimerítették a közösség elleni izgatást, a Fõvárosi Bíróság Zoltai Gusztávot, a Mazsihisz ügyvezetõ igazgatóját részesítette megrovásban rágalmazás miatt, mivel az idézett állítás nem bizonyítható. Fontos megjegyezni, hogy a véleménynyilvánítás bizonyos mértékben korlátozható az emberi méltóság védelmében.

Sajnos több ilyen mûveket közreadó kiadó tevékenykedhet zavartalanul, termékeik pedig mindenki számára könnyûszerrel beszerezhetõk az aluljárókban, az állami elismerésben részesült Püski Könyvesházban, de olykor még az ünnepi könyvhéten is. Közvetett tettesként az árusokat és terjesztõket is felelõsségre lehetne vonni. Ehhez azt kell bizonyítani, hogy a mû tartalmával tisztában voltak és azt tudatosan terjesztették. Az erre szakosodott könyvesboltok esetében ez nem is kétséges. Ám ha a könyvet egyszer kiadták, és nem tiltották be, miért ne árulnák õket? A törvény végrehajtásához elsõként szükséges lenne tisztázni, hogy kinek is a feladata az. Az illegális mobil árusítás kiszorítása az önkormányzatokra tartozik, tekintet nélkül arra, hogy paprikát vagy Mussolini könyvet árulnak-e, bár nem hivatalos közlés szerint ezen változtatni kívánnak. A könyvek elkobzása a rendõrségre hárulna, ami kivitelezhetetlennek bizonyult. A törvény kijátszására alkalmas kiskapuk és hiányosságok ismeretében ezen nem is lehet csodálkozni.

A feljelentéseket szinte minden esetben a Mazsihisz, vagy felháborodott magánszemélyek tették meg. Tény hogy történtek vádemelések, a könyvkiadás területén mégsem sikerült még érdemleges ítéleteket hozni. Nemrégiben a Legfõbb Ügyészség fõosztályvezetõ ügyésze egy jogi szaklapban hívta fel a figyelmet arra, hogy a Btk. még mindig nem minõsítette bûncselekménnyé az ilyen eseteket. Ez annál is inkább probléma, mert Magyarország több nemzetközi szerzõdésben, így az 1993-as bécsi nyilatkozatban is kötelezettséget vállalt arra, hogy szigorítja jogrendjét az antiszemitizmussal és rasszizmussal szemben. Jó ideje indokolt tehát egy olyan európai normákhoz igazodó törvény, ami nem csak papíron létezik, és amelynek érvényesítésérõl felkészült, pontosan körülhatárolt jogkörrel felruházott szakapparátus gondoskodik.