Én Berlint, pontosabban Kelet-Berlint az Emlékiratok könyvébõl ismertem meg. Amikor néhány hónappal ezelõtt – életemben elõször – ott jártam, irodalmi emlékek alapján fedeztem fel a várost. És habár a valóság mindig más, azt hogy milyen egy régi berlini utcarészlet vagy lépcsõház, én mégis Nádas könyvébõl tudom, úgy maradt meg bennem, ahogy õ ott leírja, az lett számomra az igazi valóság.

*

„Leírás” a sokatmondó címe egyik fiatalkori novellájának. Amit õ leír – legyen az egy berlini vagy budapesti bérház, egy külvárosi telep, egy csók, egy nemi aktus, vagy éppenséggel egy publicista munkássága, vagy a besúgás anatómiája – , abban ott lebeg a teljesség, a kiegészíthetetlenség igénye. A leírás nála egyszersmind alapos körüljárás, átvilágítás, ízekre bontás. De a minuciózus részletezés mögött mégsem azt érezzük, hogy az író mindent megvilágít, megmagyaráz, megértet. (Van, ahol nem részletez. Drámáiban például mindent a sejtetés, az elhallgatás expresszivitására épít.) És a stílus emelkedettsége, olimposzi derûje és nyugalma végül mégsem nyugalmat áraszt, inkább bizonytalanságot, zaklatottságot. A többértelmûséget lényegre törõ okfejtések, levezetések, szembesítések tömkelege hitelesíti. „Egyszerû” és „bonyolult” szinte felcserélhetõ jelzõk írói szótárában.

*

Nádas Péter introspektív alkat. Az elsõ szám elsõ személyben jelentkezõ elbeszélõ hangban bízik még leginkább. Amit én tudok, az vonható legkevésbé kétségbe, fejtegeti egyik esszéjében. (Ilyen tekintetben váltást jelez készülõ regénye, a Párhuzamos történetek, hiszen ez már nem én-regény.) Az önvizsgálat nála nemegyszer önfaggatás is, és marcangoló önvád. Egy amerikai tisztelõje „Szegény, szegény Sascha Andersonunk” címû híres esszéjét elsõsorban „erkölcsi je m’accuse”-nek tekinti. Ha ez valóban így volna, akkor abban nyilván szerepe van zsidóságának és kereszténységének is. Épp ezért nehéz elfogadni azt a kritikai megállapítást, miszerint mûvészete hûvös, távolságtartó, túl fegyelmezett. A francia neo-klasszikus drámák hûvössége és fegyelmezettsége ez, ahol a felszín alatt minden süt, lobog. Mások szerint hiányzik mûveibõl a játékosság, az irónia. Valójában kiérzik minden írói gesztusából, méghozzá a legmélyebb Thomas Mann-i irónia, a sima, arcrándulás nélküli, amely a hozzá közel álló – és épp ezért rajta is keresztül látó – Thomas Mann-i tartást is gunyorosan szemléli. Az Emlékiratokban a lehetõ legfinomabb stílusparódiát nyújtja azzal, hogy egy egész kicsit megpöccinti a méltóságteljesen hömpölygõ, Mannra is emlékeztetõ prózát – például három jelzõ mellé odabiggyeszt egy negyediket.

*

Mint fordító, mindig is úgy éreztem, hogy Nádas – habár (enyhén szólva) nem könnyû õt fordítani – nagyon is fordítható író. Nyelvileg, szellemileg egyaránt. Tehát áttehetõk mûveinek azon mozzanatai is, amelyekben – magyar íróként – legintimebb, legkínosabb közös dolgainkat tárgyalja. Nádas-mûvek egész sora bizonyítja, hogy egy kultúra, egy történelmi múlt legkülönösebbnek, legsajátosabbnak hitt neuralgikus pontjai, traumái is, igenis áthelyezhetõk egy másik kultúra és nyelv összefüggésrendszerébe. Méghozzá lábjegyzetek nélkül. Egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik úgy gondolják, magyar író csakis egy mindenki számára ismerõs, „nagy témával” „robbanhat be” a világirodalmi köztudatba. Nádas Péter úgy magyar és európai, hogy írásaiban a helyi élmény és környezet a legtermészetesebb módon – illetve a nádasi szellemi nyitottság és a részletek részleteibe elmélyülõ nádasi stílus jóvoltából – válik egy szélesebb világ szerves részévé.

*

Nádas jól korosodó fajta. Megõrizte fiús vonásait, alakját, írói hangja, hangminõsége, ha mûrõl mûre, sõt néha egyazon munkán belül változik is, következetes maradt. Korai elbeszéléseit én ma is meghökkentõen érettnek érzem. Mintha csakugyan teljes fegyverzetben lépett volna a nyilvánosság elé húszéves korában. Negyven évvel késõbb sem tûnik idõsnek. (Ebben is Mannhoz hasonlítható, aki hetvenes éveiben egy fiatalkori novelláját, a „Felix Krullt” bõvítette regénnyé, és szinte ütemkihagyás nélkül ott folytatta, ahol 50 évvel korábban abbahagyta.) A legújabb Nádas regény eddig közzétett, lenyûgözõ részleteiben fölsejlik már a mû nagysága, bár az egész egyelõre körvonalazhatatlan. Mint ahogy annak idején nehéz volt számomra felmérni – a részletközlések alapján – az Emlékiratok könyvének igazi jelentõségét. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a Párhuzamos történetek új kiindulópont Nádas Péter pályáján – és persze folytatás is. Mondhatnánk úgy is, hogy egy kortalan mester pályakezdõ munkája.