„Hiszek abban, hogy a részletek õrült fontosak, hogy azok határozzák meg az érzelmeinket, az emlékeinket.” Lugosi Viktória tavaly megjelent elsõ könyve – az Ajvé – mind a szakma, mind a közönség köreiben nagy sikert aratott, és már negyedszerre adták ki. Ebben a könyvben egy kislány szemszögébõl ismerjük meg egy család mindennapjait, a benne élõk érzéseit, valamint egymáshoz és a zsidósághoz fûzõdõ sajátos hozzáállását. De vajon miért ilyen különleges ez a könyv? Talán a sajátos nõi hangvételért? Egyáltalán létezik-e nõi hang és nõi irodalom? És ha igen, akkor mi a sajátos benne? Errõl és még sok másról is szó esett Lugosi Viktória írónõvel való beszélgetésünkben.

– Beszélhetünk-e szerinted – akár a könyved kapcsán – valamiféle nõi hangról?

– Ezzel a nõi irodalommal, meg a nõi hanggal úgy vagyok, hogy sokat gondolkodtam rajta, és sokat is beszélgettem már errõl. Májusban például az Esztertáska kerekasztal beszélgetésén, melyhez az apropót A zsidó nõ kiállítás adta; legutóbb meg az M2 televízió egy mûsorában, ahol többek között Rácz Zsuzsa is jelen volt.

Szóval, szerintem inkább nincs nõi hang, mint van. Remélem, hogy egy jó író tud nõi és férfi hangon is írni. Ugyanúgy hallja, hogy beszél egy férfi, mint egy nõ. Ha pedig hallja, akkor jó párbeszédek születnek, ha meg rossz a füle, úgyis hamis az egész. A hallás pedig nem nemi kérdés. Ha azt kérdezed, hogy egy könyvnek lehet-e sajátos aurája, akkor persze már nem ilyen kategorikus a válasz. Bár azt hiszem, az sem nõi vagy férfi... Lehet, hogy az én könyvemben például több a szag, a részlet, az apróság, mint sok más könyvben. De ez azért van, mert én egy ilyen televíziós korszakban felnõtt, képekben látó alak vagyok. Továbbá, mert hiszek abban, hogy a részletek õrült fontosak, hogy azok határozzák meg az érzelmeinket, az emlékeinket. És ez nem azért van, mert nõ vagyok. Igaz, lehet, hogy a férfiak ezt másként gondolják.

Az tény, hogy az Ajvéban több a nõ. Van benne egy kislány, akinek a szemszögébõl látjuk a történetet, és négy felnõtt. Talán attól, hogy a nagymama olyan karakteres figura, az sugallja, hogy nõi történet. Mindenesetre én hiszem, hogy ha a fõhõst egy fiúra cserélnénk ki, a történet akkor is megállná a helyét. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy attól, hogy nõ írja a könyvet, a leírtak még nem emlékeztetnek gügyögésre, vagy rózsaszínû marcipánra.

Ha már ilyenrõl beszélünk, engem sokkal jobban érdekel például az, hogy létezik-e nõi meg férfi humor. Jó lenne néhány okos embert megkérdezni. Nem?

– Igen, a levelekbõl, e-mailekbõl kiderül, hogy több a nõi olvasó. De hát mindenki, aki a könyvszakmában dolgozik, tudja, hogy a nõk eleve többet olvasnak. A visszajelzések is azt mutatják, hogy az Ajvét többnyire nõk vették meg, és adták oda a férjüknek, barátjuknak, apjuknak. Aztán, hogy ki és hogyan értelmezte a szöveget, már más kérdés. Nevezetesen arra gondolok, hogy van-e egy könyvnek nõi, illetve férfi olvasata.

– Igen. Már elkészült egy új könyvem, alapvetõen mesekönyv. De remélem, hogy több szintje és olvasata van. Így aztán a szülõk ugyanabból a történetbõl máson szórakoznak majd, mint a gyerekek. Egyébként nagyon kevés az olyan könyv, amely kisiskolásoknak szól. Vannak kisgyerekeknek való mesék, és vannak ifjúsági regények, amelyeket a 12-13 évesek olvasnak szívesen, de a kettõ között nincs átmenet. Pedig az iskolások is szeretik a meséket, ha megtalálják a hidat a saját érdeklõdési körükhöz. Saját nagyobbik fiamon látom, hogy kapkod. Még imádja a Brumi macit és a varázslókat, de már a hidraulika, a reneszánsz és a globális felmelegedés izgatja. Ezt a kettõsséget igyekeztem megfogalmazni ebben a természet közeli, de mégis modern könyvben. Decemberben jelenik meg, és remélem, tényleg szeretik majd a gyerekek.

Ezen kívül van bennem még egy könyv, de errõl még nem szeretnék beszélni. Elkezdtem dolgozni rajta, de lassan haladok. Nyár eleje óta, amióta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában dolgozom, semmire sem érek rá. Korábban is dolgoztam, és éjszaka írtam, de most, hogy még este tízkor is csöng a telefon, és éjjel is jönnek az e-mailek, bevallom, már én sem vagyok a régi. Fáradok.

– Kommunikációs igazgató vagyok, azaz a hagyományos sajtófõnöki munkán túl az én faladatom az is, hogy jó hírét keltsük a minisztériumnak és az itt folyó munkának. Tekintettel arra, hogy tipikus munkamániás vagyok, amikor épp nincs semmi különös, akkor is gyorsan kitalálok valamit, amivel újabb és újabb sajtóeseményeket szervezhetünk, és híreket generálhatunk.

Mostanáig a másik oldalon éltem az életem, tehát a mai napig is újságíró aggyal gondolkodom. Úgyhogy nem lettem hivatalnok, és ezt szerencsére nem is várja tõlem senki.

– Erre én nyilván mást választ adok, mintha a férjem vagy a gyerekeim kérdeznéd, de azért egyelõre mûködik. Délután legtöbbször el tudok menni a gyerekekért, összeszedem õket a cselló, dzsudó, angolórákról vagy épp a színiiskolából. Hazaviszem õket, és együtt töltjük az estét. Néha még esti program is van, amire el kell mennem, és a számítógép elé is a benti munkám miatt ülök le. Az írás már nehezebb dolog, nem olyan, hogy van egy fél órám, és akkor írok egy kicsit. Sajnos, mire belejönnék, összezuhanok. De ez se baj. Ahogy Esterházy Péter mondja, minden csak azért történik velünk, hogy egyszer könyv legyen belõle.

*

32 éves vagyok, és a sámlin ülök a gyerekek ágya mellett. A sámlin, ami dédnagyanyámé volt és már akkor is rendszeresen ki akarták dobni, mondván, hogy „Mindjárt szétesik, anyuka, már csak az hiányzik, hogy kitörje a nyakát!” Sosem törte ki a nyakát. Pedig már gyenge volt és törékeny, mint egy madár. Egyenes hajából hosszú copfot font minden reggel. Õ egyre kisebb lett, a copf meg egyre vékonyabb. Kontyba tekerte, és két fekete hullámos csattal rögzítette a fejéhez. Még akkor is, amikor már nagyon remegett a keze.

Egyik délután, amikor hazaértem – mindig én értem haza elõször – nem volt kakaóillat. Üres volt a konyha és hideg. Szerencsére hamar hazaért az anyám és segített kiemelni Nagyanyut a fürdõkádból. Reggel óta benne feküdt, egyszer csak nem tudott többet kimászni belõle. De mindig engedett új melegvizet magára és várt. És kibírta, amíg hazajöttünk. Én még túl kicsi voltam ehhez az egészhez. Nem is tudom, hogy aznap mit vacsoráztunk.

Gyerekkorom óta úgy érzem, hogy nagyon különleges az életem. Mindig egy nagymama, egy kis öreg, aki egyre jobban hasonlít az elõzõre. Remélem, megszokom valahogy, mire én leszek az. Az emlékek maradnak, a helyszín változik.

Jó volt ez a könyv, mert kiderült, hogy nem is olyan különleges az életem, kiderült, hogy nem csak én éltem így, és ettõl már nem vagyok olyan egyedül. És talán nem is leszek soha többé.