|
Ajvé! Nem volt igazam, amikor nemrég, A Zsidó Nõ kiállítás kapcsán arról panaszkodtam, hogy mifelénk nem igen születnek zsidó témájú, nõi elbeszélések. Hogy abszolút hiánycikk ez a kombináció. Zsidókat még csak-csak, de olyan történeteket, amelyek a nõalakokra fókuszálnának, és amelyeknek a nézõpontja és a hangvétele is összetéveszthetetlenül nõi(es) – csak a külföldi könyvesboltok polcain találunk Ahogy kiszaladt a tollamból ez a sommás megállapítás, rögtön rám cáfoltak a tények. Megjelent például Fenákel Judit legújabb könyve, A fénykép hátoldala, amely egy zsidó család három generációjának az útját kíséri végig, az elõtérben érdekes anya- és lányszereplõkkel.* Aztán a nõi térnyerésen felbuzdulva, utólag elolvastam Lugosi Viktória tavalyi könyvheti regényét is, és leesett az állam. El kellett ismernem, hogy van már végre nálunk is ízig-vérig zsidó, és egyben nõi regény! (Ráadásul az Ajvé-t még le se lehet tenni – ahogy Jancsó Miklós mondja róla a belsõ borítón).
A háború után született zsidó témájú regények túlnyomórészt, a Holocaust traumáját próbálják feldolgozni, nyilvánvaló, hogy miért. Jóval kevesebb történet vállalja fel a vallásvesztés, az asszimilálódás, a cionizmus vagy az antiszemitizmus problémaköreit – érdekes módon már Komlós Aladár is emiatt panaszolkodott a háború elõtt – , mindez „...nem vált számukra az önmeghatározás és önkifejezés problémájává”. A kivételt a „második generációsok” könyvei jelentik: Nádas Péter: Egy családregény vége; Kornis Mihály: Végre élsz és Napkönyv; valamint Dalos György: A körülmetélés címû regényeit említeném. (Világirodalmi párhuzam: Émile Ajar: Elõttem az élet, vagy a magyarra teljesen még nem lefordított, izraeli David Grossman regénye: Lásd: Szerelem). Ezekben a regényekben a fõhõs (vagy narrátor) gyerekkoráról szól a történet, ami a szerzõk valóságos gyerekkorának idején, az 1950-es ’60-as években játszódik. Kézenfekvõ poétikai megoldás tehát, hogy amit a szülõk zsidóságáról, és a hogyan élhetünk (vagy nem élhetünk) itt zsidó módon problematikáról megtudhat az olvasó, azt a gyerektõl tudja meg. Jobban mondva a gyerekszereplõ szemével látja. Ezeknek a gyerek-narrációknak a nõi változata a Lugosi-regény.
Jó írói megoldás a gyerekszemû – a mindentudó helyett inkább korlátozott látószögû, szubjektív – elbeszélés, mert a gyerek nem köteles megérteni az összefüggéseket, a miérteket. Sõt, éppen akkor hiteles, ha nem érti és félreérti: a gyerekszemû narrátornak – az alulnézeti optika folytán – joga van mozaikosan összerakni a történetet, az egyes epizódokat idõtlenségbe merevíteni, és a figurákat is kedvére torzíthatja. Mivel az visszaemlékezés konvencionális formái nem használhatók a gyerek történetmesélésében, az elbeszélés érdekesen ingadozik kontinuitás és a diszkontinuitás között.
Lugosi gyerekhõse- és narrátora egyben nõnemû is. Másmilyen lesz attól az elbeszélés? Kicsit igen. A nõnemû narrátornak más az érdeklõdése, a történésfolyamból mást keretez be. Lugosi kislány-narrátora például igen fogékony a nõi szerepekre és a nõ-férfi viszonyok megértésére. Éppen emiatt olvassák talán szívesebben a nõi olvasók a nõk elbeszéléseit.
Az Ajvé figurái közül a nagymamáé a központi szerep. Talán élettelibb és összetettebb személyiség, mint a többiek. A nagymama/nagyapa hasonlóképpen centrális figura egyes, már említett férfi írótársaknál is. Lehet, hogy azért ennyire fontos alak a nagyszülõ, mert valamiféleképpen õ közvetíti az unokának a hagyományt? Õ a legegyértelmûbben zsidó? Az õ múltja a leghomályosabb? Vagy, mert éppen az õ élettapasztalata nyújtja a gyerek fõhõsnek a bizonyosságot és egyben a biztonságot?
Érdekes hasonlóságot mutat az említett regényekben a gyerek fõhõs ábrázolása — mely áttételesen az elbeszélõ énképe – is. A gyerek-fõhõs egyik narratívában se szép vagy okos vagy sikeres – azaz hõsszerû – , éppen ellenkezõleg. Lugosi Ajvéjában a kislányt minduntalan figyelmeztetik is rá a családtagjai, hogy milyen esetlen, csúnyácska és hasznavehetetlen. Érdekes elemzési téma lehetne, hogy vajon a zsidó családokban tipikus-e – a túlféltés mellett – a gyerek szárnyainak tudatos nyesegetése, tépkedése, vagy inkább írói attitûdrõl lenne szó, amely nem idillikusan, mintaadó, avagy hõsi pózba merevedve kívánja ábrázolni a magáról mintázott irodalmi hõst, hanem inkább több-kevesebb iróniával? Ez a hozzáállás közösnek látszik az utóbbi idõben sajátos irodalmi mûfajjá összeállt „szingli-irodaloméval”. Bridget Jones-tól Rácz Zsuzsa Terézanyu-jáig az jellemzi e regények fõhõsnõit, hogy lehetnek ugyan bármilyen szépek és okosak a lelkük mélyén, mégis kacagnunk kell a folytonos csetlés-botlásaikon. Amibe a fõhõsnõ belevág, az csak kudarccal végzõdhet. Elképzelhetõ, hogy az önkritikus/önironikus/groteszk önábrázolás a zsidó és a nõi érzékenységbõl fakadó, közös poétikai sajátosság lenne?
Töprengéseimbe merülve, majdnem elfelejtettem elárulni a leglényegesebbet: ez a regény tényleg egy slukkra olvastatja el magát! Mert mi más vonzana minket ellenállhatatlanul egy történethez, ha nem az, hogy minden részletében magunkra ismerünk?
|
