Az elmúlt években – örvendetes módon – egyre több olyan könyv látott napvilágot, mely tudományos igénnyel mutatta be a magyar-zsidó történelem egy-egy eddig alig ismert fejezetét; így például se a magyar ortodoxia, se a cionizmus nem jelent meg a magyar zsidó történelmet feldolgozó munkákban, s ez nemcsak az elmúlt negyven év idõszakára igaz, hiszen a két világháború között, illetve az elsõ világháború elõtt sem esett szó e témákról. A „hallgatás” mögött rejlõ politikai okokra, szándékokra nem feladatunk kitérni, de ennek megemlítése jelzi, mekkora hiányt pótolnak a bemutatandó munkák.

A magyar vallásos zsidóság – ortodoxok és haszidok – történetének kutatása a Héber Egyetemen indult meg, s ennek köszönhetõen két kiváló munka is napvilágot látott. A kiváló történésznek, Jakov Katznak „Végzetes szakadás” címmel megjelent kötete a szakadáshoz vezetõ utat elemzi, tárgyilagosan és részletesen ábrázolva a vallásos életet megõrizni akarók politikáját, illetve politikájuk indokait. A magyar ultraortodoxia keletkezését, egyáltalában korai történetét vizsgálta Michael Silber – eddig sajnos csak angolul megjelent – tanulmánya . E két mû sorába illeszkedik és azokhoz tudatosan kapcsolódik Walter Pietsch: „Reform és Ortodoxia” címû tanulmánykötete.

Walter Pietsch munkájának elsõ öt tanulmánya – Jakov Katz nyomát követve – a magyarországi zsidó reformmozgalom, az egyenjogúságért, befogadásért küzdõk és az elzárkózó, hagyományõrzõ zsidóság közötti feszültségeket elemzi. Azonban a „mesterrel” ellentétben (a kötet végén található beszélgetésben Pietsch mesterének nevezi Katzot) a német zsidóság körébõl érkezett hatások vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. Ez az öt tanulmány leginkább a korabeli német zsidó lapokra (mint az Allgemeine Zeitung des Judenthums, Der Orient, stb.) támaszkodva igyekszik bemutatni a Pietsch által kifejezetten erõsnek ítélt német befolyást.

Mennyiben hatottak a német zsidóság kebelén belül lejátszódott események, mennyiben befolyásolták a magyar zsidóság 1868/69-es kongresszusát a német modern-ortodox mozgalom vezérének, Samson Raphael Hirsch rabbinak az eszméi?

Ezek a kérdések azért is vetõdhettek fel Pietsch számára, mert ahogyan a kötet bevezetõjében kifejti, a magyarországi zsidóság nagyobb része még mindig értette és beszélte a német nyelvet a XIX. század végén. A szerzõ megállapítja – és ez a megállapítása egyben vezérfonalként is szolgál – hogy a két közösség között a XIX. század folyamán „rendkívül szoros vallási és kulturális kapcsolatok áltak fenn”. Ez a szoros kapcsolat különösen két csoport esetén volt megfigyelhetõ, egyfelõl az ortodoxián belül, másfelõl a reformerek, asszimilációért síkra szállók esetében.

Pietsch kiemelkedõ fontosságúnak tartja a német hatás szempontjából Ezriel Hildesheimer kismartoni rabbi tevékenységét. Hildesheimer – aki Hirsch mellett a német modern-ortodoxia legkiválóbb képviselõjének számított s aki az elsõ egyetemi végzettségû rabbi volt Magyarországon – megpróbált ugyan az 1868-69-es kongresszuson saját elképzeléseinek támogatókat nyerni, de igen hamar elszigetelõdött. Hildesheimer nem ismerte igazán a magyar zsidó társadalom sajátos viszonyait: nem vett tudomást az Észak-Magyarországon élõ haszid közösségekrõl és azok nagy befolyással bíró rabbijairól, a Hátám Szófér szigorú talmudikus szellemében nevelõdött ortodox rabbik óvatosságáról, akiknek a szemében Hildesheimer (egyetemi végzettségével, modern jesivájával) nem sokban különbözött a reformerektõl. Így Pietsch túlzottan is általánosító megállapítása a német modern ortodoxia erõs befolyásáról korrigálásra szorul, azonban a szerzõ újszerû kérdésfeltevésének érdemeit ez sem csökkenti.

A századfordulóra a magyar zsidóság nagyobb része asszimilálódott. Ez azonban újabb problémák forrását jelentette. Walter Pietsch utolsó két tanulmánya az asszimiláció nehézségeit elemzi: Jászi Oszkár személyén és a Huszadik Század-ban megfogalmazott válaszán keresztül, illetve a trianoni döntés prizmáján át foglalkozik a zsidókérdéssel.

Míg a XIX. század utolsó harmadában a magyar politikai elit elvárta és erõsítette az asszimilációt, addig a századfordulóra – egy generációval késõbb – egyre több kritikus hang vonta kétségbe az asszimilálódott zsidóság magyarságát, mivel a nemzeten belül „idegen testnek” tartották õket. A „zsidókérdés” nyílt tárgyalására a Huszadik Század 1917-es körkérdésén került sor. A Huszadik Század fõszerkesztõjének, Jászi Oszkárnak a lap hasábjain megjelent hozzászólásában a zsidókérdést a magyar társadalom és gazdaság egészének kritikus elemzésébe beillesztve tárgyalta. Véleménye szerint a zsidókérdésben manifesztálódtak Magyarország egyéb problémái, nevezetesen a kapitalizmus, az ipar fejlõdése, az etnikai kisebbségek ügye és a középréteg hiányának kérdése. Ezek a jelenségek egymással szoros kölcsönhatásban állnak, kihatnak a társadalomra, így a zsidókérdésre is.

Pietsch – Hanák Péter, Litván György és Baruh Jaron izraeli történész munkái alapján megrajzolt Jászi-portréjának középpontjában, Jászinak a magyar zsidó asszimilációval foglalkozó gondolatai állnak. Jászi súlyos hibaként, sõt, fatális tévedésként értékelte a feltörekvõ zsidó gazdasági elitnek az idejétmúlt dzsentrivel való szövetségét. A magyar zsidó elit a klasszikus liberalizmus gondolatainak megvalósítása illetve megvalósításuk elõsegítése helyett, hozzáidomult a vezetõ „feudális” magyar nemesi réteghez, megerõsítve ezzel a feudális struktúrákat. Sajnos Pietsch Jászi véleményének részletesebb elemzésével, a szellemi környezetben való elhelyezésével adós marad, így csak mozaikszerû képet kaphatunk Jászi Oszkár nézeteirõl.

Hasonlóképpen nem teljesíti a tanulmány elején megfogalmazott ígéretét – Jászi tevékenységének beillesztését a magyar zsidóság fejlõdéstörténetébe. A téma önmagában olyan összetett, hogy az igen csak elnagyolt vázlat hiányérzetet kelt. Pietsch Jászinak és a polgári radikálisok tevékenységét a zsidó társadalom egészen sajátos – harmadik útként megítélt – csoportjába sorolja. Ez a csoport abból a teljesen asszimilálódott generációból került ki, mely már semmiféle zsidóság-tudattal, ismerettel nem rendelkezett, azonban – Pietsch szerint jobbító, újító elképzelései a zsidóság egyik legõsibb eszméjének – a messianizmusnak – öntudatlanul is megõrzött érzésében gyökereztek.

A kötet utolsó tanulmánya – „Trianon és a magyar zsidók” – átível a sikeres asszimiláció illúzióját véglegesen szétromboló idõszakba, az elsõ világháborút követõ változások éveibe. A „Huszadik Század” hasábjain tárgyalt zsidókérdésre az antiszemitizmus adott egyértelmû választ a Tanácsköztársaság bukását követõen. Ez azonban a magyar külpolitikában a béketárgyalások ideje alatt semmiféle formában nem jelentkezett. Sõt, meglehetõs cinizmussal, a magyar békeküldöttség a párizsi békekonferencián a magyar zsidóság magyarságát, asszimilálódásának magas fokát dicsérte. Ugyanakkor a helyzet paradox voltát fokozta az a tény, hogy az antiszemita kilengések idején a békeküldöttség anyagainak elõkészítésében a magyar zsidó gazdasági elit több tagja, így Chorin Ferenc, Hatvany Károly és többen is részt vettek.. Pietsch a béketárgyalások jegyzõkönyveit alapul véve megállapítja, hogy a kormányzat tudatosan tett egyenlõségjelet a „magyar” és a „zsidó” közé, mely egyrészrõl a magyarság toleranciáját volt hivatva bizonyítani. Másfelõl a megszállt területeken élõ magyar lakosság száma, a belefoglalt kb. 460 000 fõs zsidó népességgel tetemesen megnõtt, ami a magyar részrõl szorgalmazott népszavazás esetén bírt volna stratégiai jelentõséggel.

A magyar zsidóság – az antiszemita politika ellenére – újabb és újabb hûségnyilatkozatokat fogalmazott meg. Ezekben a nyilatkozatokban magyar zsidók, a neológok, az ortodoxok, de a cionisták közül is sokan, ugyanúgy tragédiaként élték meg a trianoni döntést, mint a nem zsidó társadalom. Mégis, a trianoni döntés meghozatala után, a Pietsch által részletesen ábrázolt magyar-zsidó fáradozások ellenére, a kiábrándult, Európában csalódott magyar vezetõ rétegek gondolkodásában a minden idegentõl, nem-magyartól való elfordulás vált dominánssá. Ez a folyamat természetszerûleg vezetett a zsidóságtól való belsõ elhatárolódáshoz, a liberalizmus és internacionalizmus megbélyegzéséhez. Mindez azonban nem hagyta a magyar zsidóságot sem érintetlenül. A zsidó identitástudat s ezzel együtt a cionizmus megerõsödése jelezték a megindult disszimilációs folyamatot.

A politikai cionizmus „születése“ pillanatától heves vitákat, félreértelmezéseket, ellenségességet váltott ki. Nemcsak a zsidóságot osztotta meg, de a „befogadó“ társadalomban is szélsõséges indulatokat gerjesztett, s a cionizmusnak az adott politikai érdekek szerinti megítélése igen hamar a politikai eszköztár szerves részévé vált. Hol támogatandónak, hol leküzdendõ, fenyegetõ ellenséges ideológiának bizonyult; hol a – törvényileg ugyan tiltott – antiszemitizmus használta álarcként az anticionizmust, hol pedig a közel-keleti hatalmi érdekek rejtõztek a cionizmus támogatása mögött.

Ez a jelenség a Soá után, a Szovjetunióban és a szovjet érdekszférába tartozó közép-kelet európai országokban teljesedett ki. A cionizmus 1948 után már nem csak az Izrael iránti elkötelezettséget jelentette, hanem a zsidóság öntudatos vállalását is. A cionizmus vádja nem csak bármikor felhasználható, kényelmes politikai eszköznek bizonyult, hanem segített abban is, hogy a hatalom a zsidó identitásnak bármiféle megnyilvánulását csírájában elfojtsa. Az „anticionista kampány“ során a pártvezetés cinikusan kihasználta az adott társadalomban meglévõ antiszemitizmust, melynek eredményeképpen az anticionizmust sokszor egyfajta állami antiszemitizmusként is fel lehetett fogni.

Ez a kerete Novák Attila tanulmányának, amelyben a második világháborút követõ évek magyar cionista mozgalmának eseményeit és a mozgalom felszámolását állítja középpontba. A kézikönyvként forgatható kötet, számos eddig feltáratlan forrás segítségével rajzolja meg a cionista mozgalmon belüli csoportokat, azok tevékenységét 1945 és 48 között.

Hiánypótló ez a könyv, hiszen errõl az idõszakról, e témában, szinte semmilyen összefoglaló mû nem áll rendelkezésünkre. Magáról a politikai cionizmusról, alapítójáról, Theodor Herzlrõl, a mozgalom történetérõl számtalan mû látott már napvilágot. Azonban a mozgalom magyar eseményei és vonatkozásai, egy-két tanulmánytól eltekintve alig ismertek.

A könyv gerincét a magyarországi cionizmus 1945-48 közti szakaszának igen részletes eseménytörténete és a különféle csoportosulások bemutatása képezi. Ez megfelel a szerzõ szándékának, hiszen – ahogy a „Cionizmus mint kerettörténet” c. fejezetében írja – célja a cionista pártok „belsõ” történetének feltárása, a korszak történelmébe ágyazva.

Külön figyelmet érdemel a baloldalon és a jobboldalon elhelyezkedõ csoportok, pártok felvázolása, mely ilyen részletességgel a hazai irodalomban még nem történt meg.

Közismert az a tény, hogy 1945 után a baloldali eszmék komoly vonzerõvel bírtak a magyar zsidóságra. Az MKP által hirdetett „egyenlõség”, az elõítéletek elleni küzdelem, az ellenállás mítosza és a Vörös Hadsereg a felszabadító szerepe mind komoly szimpátiát váltott ki a zsidóság soraiban. Így – érthetõ módon – a baloldali cionista csoportok ázsiója is megnõtt. Bizonyos elemek: a kollektíva meghatározó szerepe, az elképzelt társadalom felépítésének hasonlósága (széles munkásság és parasztság mint a társadalom „alapzata” ) mindkét mozgalomban fontos szerepet játszottak. Így nem véletlen, hogy például a Hasomer Hacair, a legbaloldalibb cionista szervezet propagandájának retorikai elemei nem sokban különböztek az MKP szóhasználatától.

A baloldali cionista csoportok egyhangúlag elkötelezték magukat a Szovjetunió és a szocialista rend mellett, s ennek megfelelõen élénken részt vettek a belpolitikai életben, bár a fõ cél továbbra is Palesztina építése maradt. A kommunisták és a baloldali cionisták viszonyának állomásait a szerzõ részletesen ismerteti a kötet cionizmus és a magyar belpolitika kapcsolatát tárgyaló fejezetében. Ezt követõen vázolja fel a „jobboldali” cionista csoportok helyzetét a „baloldali” politikai légkörben.

A jobboldali vallásos, illetve egyéb cionista csoportok helyzete a magyar belpolitikai élet, illetve a cionista mozgalom balratolódásával gyengült. Míg 1945-ben a cionista közéletben a csoportok támogatottsága 2/3-os volt, addig az 1948 márciusi cionista közgyûlést követõen már alig tudták érdekeiket képviselni. Két, a Magyar Cionista Szövetségbe nem tartozó „jobboldali” szervezettel a revizionisták és az Agudat Jiszrael csoportjával külön fejezetben foglalkozik a szerzõ. Ez utóbbi ismertetése azért is fontos, mivel a vallásos zsidóságnak a cionizmushoz fûzõdõ viszonya, ennek problémái alig ismertek. Az ortodox Agudat Jiszrael, – melyet 1912-ben alapított néhány német zsidó – célja az volt, hogy a Tóra szellemének megfelelõ megoldásokat kínáljon a zsidóság egészét érintõ kérdésekre. Így tett a szervezet kísérletet az egymástól eltávolodott keleti és a nyugati vallásos zsidók közötti kapcsolat kiépítésére, de támogatta a vallásos iskolákat, szociális létesítményeket is. Ugyan az Agudat Jiszrael nem fogadta el a zsidó nemzeti otthon gondolatát, (ez ellenkezett a rabbinikus hagyomány több tételével, illetve tartottak attól, hogy egy szekuláris állam alakulna meg), de a zsidó kolonizációval olyannyira egyetértettek, hogy a földvásárláson túlmenõen, különbözõ intézményeket is mûködtettek Palesztinában. A szervezet legnagyobb ellenfelének nem a baloldali cionistákat, hanem a vallásos cionistákat tekintette. Ez az ellenérzés abból fakadt, hogy a vallásos cionisták, az Agudával azonos alapon (hagyomány) állva – e hagyományt épp egy vele ellentétes eszmével együttmûködve vallásos emberként igyekeztek közös nevezõre hozni, vallástalanokkal. Ám a vallásos cionisták és az Agudat közti villongások csak erõsítették a baloldali cionisták pozícióit.

A cionista mozgalom feltérképezése mellett a cionista intézményrendszert, annak felépítését is részletesen ismerteti a szerzõ. Az intézményrendszeren keresztül hatottak leginkább a cionista eszmék, egy közösségbe kovácsolva, alternatívát kínálva a megtizedelt, elkeseredett magyar zsidóságnak. E kereteken belül folyt a palesztinai életre való felkészítés, a mezõgazdasági, ipari munkára nevelés.

Ám amikorra ez az intézményrendszer megszilárdulhatott volna, már megindult a cionista szervezetek felszámolása, ami beilleszkedik abba a folyamatba, amelynek során a központi hatalom minden egyéb önálló szervezetet könyörtelenül megsemmisített.

Mind Walter Pietsch, mind Novák Attila munkája igényesen, eddig feltáratlan forrásokra támaszkodva vázolta fel a magyar-zsidó múlt egy-egy eddig ismeretlen epizódját. A két könyv nemcsak kiegészíti, hanem színesíti is az eddig többnyire fekete-fehérben gondolkodó magyar-zsidó történetírást.