Mesehõsnõ helyett Tautou egy alig húszéves ízig-vérig párizsi diáklányt alakít, akinek, úgy tûnik, épp most siklott ki az élete. Persze nem vészesen – noha õ azt írja naplójába, hogy „húsz éves vagyok és elrontottam az életem” – , hanem csak éppen annyira, mint bármelyik kamaszlány, aki éppen egy szakításon van túl, valamint nem nagyon tudja, mit kezdjen jövõjével. Bár ez sem teljesen igaz, hiszen Michèle (Audrey Tautou) látszólag folyamatosan modellkedik, és éli a párizsi ifjak aranyéletét.

Mindez azonban történetünk szempontjából nem túlságosan lényeges. Michèle-nek inkább lelki életét, vagy ha úgy tetszik – nagy, már-már közhelyes szavakat használva – identitását kell rendbe tennie. Szakítása után rögtön egy katolikus templomba ugrik be, gyertyát gyújt, adakozik az eklézsiának és talán egy kiegyensúlyozottabb jövõért imádkozik. Nem sokkal ezután a buddhizmus kezdi izgatni, majd François, a harmincas éveiben járó zsidó állatorvos meghódítása kedvéért a judaizmussal kezd barátkozni. Itt már úgy is gondolhatjuk, hogy csitri fõhõsnõnk révbe is ér. Ám túl is lõ a célon.

Hiszen Michèle szerelmét a zsidóságon keresztül nyilvánítja ki, kedvességek gyanánt mezúzával, egyéb vallási vonatkozású tárgyakkal próbálja meglepni szíve választottját, aki éppen ellenkezõen gondolkodik a kérdésrõl. Õ fix identitással, vallási háttérrel rendelkezik: szülei Izraelbe átköltözött mélyen elkötelezett, vallásos zsidók, idõben gondosan neveltették fiúkat is. Mindemellett François-t a visszaemlékezés és a felejtés jellemzi. Visszagondolva a család múltjára, megpróbálva megérteni, apja mit élt át, õ maga próbál elszakadni ettõl az identitástól. Mindennapi életébõl számûzi a vallást, s talán azzal is távolodni kíván, hogy Párizsban marad és saját életet kezd.

Ekkor toppan be életébe neurotikus szerelmével az alig húszéves Michèle, aki – talán mert nehezen talál fogódzót François-n – a vallás felõl kezdi megközelíteni. Kapcsolatuk csendesen, de pozitívan épül, ám mivel Michèle nem tud építeni saját családi hátterére, kaotikus múltjára, a férfihez próbál minél erõsebben kötõdni. Azt gondolja, ha õ próbál beépülni a férfi kulturális milliõjébe megnyugvást talál. Ám éppen ellenkezõleg: amit Michèle megtanulva erõsíteni kíván, attól próbál távolodni François.

Az is igaz, hogy eleinte Michèle csak a külsõségekkel törõdik és kissé butuska esztétikai és folklorisztikus látásmódot képvisel. Számára a zsidók mind olyan „intelligensek”, a rabbi olyan „aranyos”. Mindemellett Michèle mégis megváltozik. Eleinte azt látjuk, oly mélyen ragaszkodik François-hoz, hogy még az õ kisebb-nagyobb szóbeli kegyetlenkedéseit, hullámokban rátörõ szakításvágyát is elviseli. Majd, amikor úgy tûnik, hogy útjuk valóban kettéválik, Michèle mégis megtartja kvázi zsidóságát, tovább megy a már megkezdett úton.

A lány, aki úgy tûnik, véresen komolyan igyekszik identitás-deficitjét behozni, minden erõvel azon van, hogy sikeresen felvegye a zsidó vallást. Egyik pillanatról a másikra elkezd sábbátot tartani, héberül tanulni, oktatásban részt venni. Az sem riasztja vissza, egyben ügybuzgóságát is mutatja, hogy mindezek a „próbatételek” akár éveket is igénybe vehetnek életébõl. A tanulásban õ jár az élen, minden létezõ irodalmat kikölcsönöz a könyvtárból, minden hagyományt be kíván vezetni életébe, háztartásába.

Úgy tûnik, Michèle valódi azonosságtudatra lel a zsidóságban, talán ez az elsõ dolog az életében, amihez permanensen tud kötõdni. Ehhez François csak a kiindulás volt, aki – akaratán kívül – megadta az elsõ löketet.

A film remek jelenetekkel példázza Michéle átváltozását, aki azonban nagy igyekezetében sorra követ el kisebb-nagyobb baklövéseket. Amikor végre találkozik Françis szüleivel, az „igazi zsidókkal”, nagyon iparkodik kimûveltnek mutatkozni. Beszélgetéseikbe mindenáron beépíteni igyekszik a frissen tanultakat. Majd amikor cigarettára készül gyújtani, más tüzet nem találván, a menóra gyertyalángját veszi igénybe. François mély rosszallására, a lány õszintén megijedve és sajnálkozva, zavartan azzal reagál, hogy annyi mindent tanult meg a menóráról, használatáról, szerepérõl (amiket szép sorjában el is hadar), de sohasem látta még élõben és hirtelen nem ismerte meg.

Audrey Tautou-t fiatalon, de jó pár film kisebb szerepe után nemrégiben robbant be a francia nézõk szívébe, óriási sikert aratva a már említett Amélie csodálatos életének címszerepével. Ezzel egy idõben készült az Isten nagy, én kicsi vagyok is, amirõl azt nyilatkozta, inkább magáénak érzi. Bár nálánál pár évvel fiatalabb karaktert alakít, talán ez az a film, ami végigjárja a kamaszból a kvázi felnõtté válás lépcsõit és ebben a folyamatban magára talált. Olyan lányt mutat be, akit finom félénkség jellemez az ismeretlen emberekkel szemben, de az intimebb szituációkban keménység mutatkozik meg személyiségében.

A film stiláris felépítése is ugyanolyan kaotikus jelleget mutat, mint Michèle lelkiállapota: a kép sosem nyugszik meg, villámszerû bevágások hol a közelmúltat, hol az emlékeket, hol csak egyszerûen az érzelmi állapotokat tükrözik. És mindezek mellett megmarad kellemesen tipikus párizsi filmnek. Az utcák, a szövegek, a beszédstílus, a látvány érzékletesen idézik napjaink Párizsának vibráló hangulatát.

Isten nagy én kicsi vagyok (Dieu est grand, je suis toute petite), 2001. Feliratos francia filmkomédia, 100 perc, fogalmazza a Budapest Film. Rendezte: Pascale Bailly, operatõr: Antoine Roch, zene: Stéphanie Malca, szereplõk: Audrey Tautou, Edouard Baer, Julie Dépardieu, Catherine Jacob