Apu amilyen jó orvos volt, olyan pocsék üzletember. Bár új olé korunkban jó munkahelyet kapott a „Kupat Cholim”-ban (az izraeli SZTK), elfogadta a „vatik” (aki már régóta él Izraelben) nagybátyám tanácsát, vállaljon csak háromnegyed állást, hogy lehessen privát praxisa is. Jöttek is a páciensek: a szomszédos, szegény jemenita zsidók negyedébõl, a jeruzsálemi jesivákból a szegény bóherek, egyszer meg a rendõrség vitte ki éjszaka a sugárútra, hogy igazolja egy elgázolt ember halálát. Apu egyiktõl sem fogadott el honoráriumot.

1959-ben, tizenhárom éves koromban „már” három éve éltünk Izraelben. Egy forró nyári délután, úgy kettõ felé, épp, hogy hazaértem az iskolából, mikor kopogtak az ajtón. Egy tizenhat-tizenhét éves jesiva-bóher állt az ajtóban. A gõzölgõ hõségtõl felhevülve, zsíros, kopott kalapját zavartan forgatta izzadó kezei között. Az eredetileg fehér, most már szürkésbarna inge alig látszott ki a nyakig gombolt kaftán és a mellig érõ pajesza alól. Aput kereste, fájt a füle.

– Nincsenek itthon a szüleim – mondtam. – Apám csak kedden és csütörtökön rendel.

– Mikor jönnek haza? – tekintett el a bóher a közlésem második felétõl.

– Csak késõ este. Netanjára utaztak, rokonokhoz.

– Nem baj, megvárom – álldogált továbbra is az ajtóban.

Nem volt szívem elküldeni. Na, meg a kíváncsiság is csiklandozott: még soha nem beszéltem személyesen egy igazi ortodox zsidóval, bár amikor Pesten megtudtam, hogy Izraelbe megyünk, azt hittem, ott mindenki pajeszos, és nagyot bámultam, amikor kiderült, hogy csupa normális ember mászkál a haifai kikötõben.

A srác leült a kanapéra, és maga elé bámult. Megpróbáltam beszélgetni.

– Honnan jöttél?

– Jeruzsálembõl – mondta, és a szõnyegre szegezte a tekintetét.

Tanácstalanul átmentem a saját szobámba. Hallgatóztam, próbáltam kitalálni, mit is csinálhat. Nem mozdult.

Négy óra felé már nagyon sajnáltam: szegény, még meghal unalmában! Besomfordáltam a nagyszobába, és bekapcsoltam a rádiót. Éppen a napi Bibliaolvasás volt mûsoron, kommentárral. Aggódva néztem rá a vendégemre, mit szól hozza, hogy ilyen nem ortodox értelmezést fûznek a Szentíráshoz. A fiú szemmel láthatóan érdeklõdéssel hallgatta, majd maga elé mormolt:

– Mesügesz, mesügesz…

Megijedtem.

– Zárjam el? – kérdeztem.

– Nem, dehogy, nálunk nincs rádió! Érdekes.

Szóval, náluk rádiózni sem szabad, nem csak lányra nézni, értettem meg. De õt azért érdekli. Talán mind a kettõ. De a beszélgetés azért csak nem ment. Visszamentem a szobámba, de azért folyton a nagyszoba fele füleltem. Semmi, csak a rádió. Aztán rájöttem, hogy nem csak a kíváncsiság gyötör, hanem az éhség is. Ja persze, hiszen el is felejtettem ebédelni! De hát most mit csörögjek a konyhában az edényekkel, hátha zavarja? Rágódásaim közben jutott eszembe, hogy hiszen ez a fiú sem evett már jó ideje, hátha õ is éhes, pláne meg milyen éhes lesz még estig, míg Apu meg Anyu hazajönnek! De most már nem kockáztattam meg a beszélgetést. Egyenesen a konyhába mentem, és készítettem két óriási szendvicset, paradicsomot is vágtam mellé. Egy nagy tálcán vittem be a nagyszobába az uzsonnát.

– Ne félj, kóser, nálunk minden kóser – tettem elé a tányért. Végre rám nézett.

– És vettek belõle maaszert? – bökött a paradicsomra.

– Hogyne, persze! – hazudtam, és iszkoltam vissza a konyhába. Tudtam, mi az a maaszer, tanultuk az iskolában: minden gyümölcs, zöldség és gabona termésébõl tizedet kell leadni a szegények javára, vagy otthagyni a termõföldön, hogy akárki leszedhesse.

Gyorsan kikaptam a jégszekrénybõl egy gyönyörû, érett, nagy paradicsomot, és bedobtam a szemétbe. Közben megpróbáltam elintézni a dolgot Istennel: „Ne haragudj rá, õ nem követett el semmi bûnt, ha ez mégis bûn, akkor én vagyok a bûnös. De azért rám se haragudj, csak jót akartam!”

Mire visszamentem a nagyszobába, egy morzsa sem maradt a tálcán. Mindketten meg voltunk elégedve.

A szüleim este nyolckor értek haza, és elképedve hallották, hogy a fülfájós páciens már hat órája vár Apura.

– Semmi komoly – mondta Apu, mikor a pajeszos fiú elment. Egy-két nap alatt meggyógyul.

Egy hétre rá, újra szerdán, újra kettõkor, megint kopogott a bóher az ajtón. Én nyitottam ki:

– Most itthon van az apám – invitáltam be.

Apu behívta a rendelõbe, majd pár perc múlva máris búcsúzott tõle:

– Nem látok semmi problémát, nem tudom, hogy miért fáj még mindig a füled, fiam. Biztos, hogy rövidesen elmúlik.

A következõ héten Anyu nyitott neki ajtót. Én a szobámból hallottam, mikor azt mondta neki, hogy Apu itthon van, de ma nem rendel.

– És a lánya nincs itthon? – szaladt ki a száján.

Anyu szólt Apunak, õ meg ismét megvizsgálta a bóher makkegészséges fülét. Én a fürdõszobába menekülve, a kulcslyukon keresztül kukucskálva néztem és hallgattam, amint Apu kedvesen megveregette a búcsúzkodó fiú vállát:

– De most már igazán nem szükséges újra eljönnöd, fiam. Ha lógni akarsz a jesivából, találj ki már valami újabbat! Isten veled.