Gyűlöletbeszéd – Bezárult körök

Gyűlöletbeszéd

Az elmúlt hónapokban ismét sokat hallhattunk a gyűlölet­beszédet szankcionáló törvény módosításáról, amit kis túlzással újra- vagy megalkotásnak is nevezhetnénk. A kérdés természetesen nem először vetődik fel a rendszerváltás óta.

A legnagyobb problémát a gyűlöletbeszéd kifejezésnek a definiálása okozza. Míg az antiszemita könyvek, gyűlölet­keltő szónoklatok esetében evidens­nek tűnik a használata, addig egy poli­tikus kifütyülésekor (történjék az akár olyan gyalázatosán is, mint ez év októ­ber 23-án) már olyan érzékeny ponto­kat sérthet a törvény, mint az alkot­mányban lefektetett gyülekezési jog vagy szólásszabadság. Tamás Gáspár Miklós egy tévéműsorban leszögezte, hogy a gyűlöletbeszéd általánosan elfo­gadott meghatározása a vallási, faji és egyéb kisebbségek elleni uszítást jelen­ti, ám hazánkban minden „politikai go­rombaságot” annak minősítenek. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a megoldást nem az ilyen ügyekben kez­deményezett perek fogják jelenteni. (Egyébként Tamás Gáspár Miklóst is vá­dolták uszítással, amikor azt találta ír­ni, hogy fel kell borítani azokat az újsá­gosbódékat, ahol olyan lapokat árul­nak, melyekben Lovas István írásai szerepelnek). Azzal a véleménnyel, mi­szerint nem a törvényen, hanem a tár­sadalom és a közélet egészének kultu­ráltságán múlik a gyűlöletbeszéd meg­szűnése, több neves jogász is egyetért. Bárándy Péter igazságügyminiszter a közelmúltban tett, kijelentése nagy vi­hart kavart: szeretné – úgymond – ha Magyarországon nyugodtan lehetne árusítani a Mein Kampf-ot a könyves boltokban, és nem kéne annak gyűlö­letkeltő hatásától tartani. Ezzel együtt a törvény módosítását mára sokan elodázhatatlannak tartják.

Magyarországon nem tiltja külön tör­vény a holocaust-tagadást. Ennek bün­tethetősége érdekében legutóbb tavaly tett kísérletet három MSZP-s képviselő, Suchman Tamás, Szabó Zoltán és Kósáné Kovács Magdolna, javaslatukat azonban még a törvénytervezetek közé sem vették fel. Az angolszász or­szágokban ugyan sokkal többet enged­nek meg e tekintetben, amíg „nem uszító jellegű” (milyen lehet még?), Eu­rópa más országaiban azonban a nyil­vános holocaust-tagadás vagy akár az áldozatok számával való manipulálás több éves börtönbüntetést vonhat ma­ga után. Érthető okokból így van ez Né­metországban, de említhetnénk Fran­ciaországot, ahol az ilyen jellegű kiad­ványoknak nemcsak a szerzőit vagy ter­jesztőit, de még a könyveket előállító nyomdát is megbüntethetik. Összeha­sonlításként, a magyar törvények hiá­nyosságait érzékeltetendő, érdemes megtekinteni a Magyar Fórum utolsó oldalát, ahol a következő videokazetta hirdetést olvashatjuk: „Lásd, halljad és győződj meg magad! Milyen történelmi tények alapján tagadják a világ legkép­zettebb zsidó és nem zsidó történészei az auschwitzi gyilkos gázkamrák létét.” Mindez a beszédes „Hová tegyük a zsi­dókat?” és „A zsidó világszövetség ve­szedelme az emberiségre” című nem­zetvédelminek nevezett könyvek tár­saságában, de minden gond nélkül megrendelhetőek Bosnyák Zoltán művei vagy a „nemzettest biológiájáról” és „fajegészségéről” szó­ló, állítólag európai hírű tudósok tanulmányai is.

Noha Magyarországon is érvényben vannak olyan törvények, melyek tiltják a társadalom egyes csoport­jai elleni gyűlöletkeltést, ezeket még a rendszervál­tás előtti időkből örököl­tük, az annak megfelelő terminológiával és gyakor­lattal. Többen úgy vélik, hogy a jelenleg hatályos törvények, ha nem is a legjobbak, de eredménye­sen alkalmazhatóak – leg­alábbis az Igazságügyi Mi­nisztérium így válaszolt, amikor a Mazsihisz azért bírálta Dávid Ibolya minisztert, amiért az előző parlamenti ciklusban nem szigorították a törvényt. Kissé meglepő, hogy az ügyészség – nem tudni miért éppen az idén – vádat emelt a hírhedt Gede Test­vérek könyvkiadó ellen, amely az anti­szemitizmus és a fajvédelem „klasszi­kusainak” reprint kiadását tekinti fő fel­adatának. Korábban a Mazsihisz tett feljelentést a kiadó ellen Kolosváry-Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma című művének új ki­adása miatt. Az ügyészség úgy találta, hogy a mű sokakban ellenérzést válthat ki, de nem uszít gyűlöletre, ami pedig elengedhetetlen eleme a közösség elle­ni izgatás törvényben foglalt tényállásé­nak. Mindez az Alkotmánybíróság egy 1991-es határozatának köszönhető, ami jelentősen leszűkítette a közösség elleni izgatás büntetőjogi fogalmát. Bár a testvérpár itthon élő tagjánál tartottak házkutatást, ennek semmi következ­ménye nem lett. A jogi felelősséget ma­gára vállaló fivér ugyanis, a már emlí­tett okokból Ausztráliában él. Büntet­hetőségük így nemcsak a bürokrácia útvesztői, de az alapjaiban eltérő jog­rend miatt is hiú ábránd marad csupán. A nyomozást megtagadták.

A Mazsihisz azonban – ekkor már más okból – követelte ennek lefolytatá­sát. A könyvben ugyanis a zsidó írók névsorát régi neveikkel együtt közöl­ték, ami a törvények értelmében sérti a még élő hozzátartozók személyiségi jo­gait. Schweitzer Gábor, az Antiszemi­ta közbeszéd Magyarországon című ki­adványban, amiben a fenti ügy „kórraj­zát” részletesen elemzi, megemlíti a Magyar Fórum egyik cikkét, melynek szerzője arra hivatkozik, hogy az emlí­tett régi-új nevek több zsidó kiadvány­ban, de még a tankönyvekben is meg­találhatóak. Így van. Ez azonban csu­pán annyit jelent, hogy az ügyészség és a bíróságok keze is meg van kötve, amíg nincs egy pontos definíciókat és szankciókat tartalmazó törvény, hiszen így olyan szubjektív elemek alapján kell dönteniük, még az oly egyértelmű esetekben is, mint a megjelenés helye, a szövegkörnyezet vagy a kontextus még tágabb köre. Hasonló a helyzet két betiltott könyv: a Cion bölcseinek jegy­zőkönyvei és a Mein Kampf kiadásával is. Míg a megfelelő jegyzetekkel és ta­nulmányokkal ellátva az egyetemi hall­gatóknak, kutatóknak forrásanyagként szolgálhatnak, addig a puszta szöveg közreadása, vagy annak bőséges idézé­se már kétes indítékú lehet.

Az Összeesküvés: a nietzschei biro­dalom című művéről elhíresült Mónus Áron, akit saját bevallása szerint évti­zedek óta üldöznek a szabadkőműve­sek, könyvében a zsidó burzsoázia és a nácik összejátszásának teóriáit fejte­gette, a véleménynyilvánítás szabadsá­gának nevében. Mikor közösség elleni izgatás címén perbe fogták, a bíróság neki adott igazat. Sőt, 1994-ben, ami­kor egy nyilvános szereplése után a Ma­zsihisz azt állította egy közleményében, hogy az elhangzottak kimerítették a kö­zösség elleni izgatást, a Fővárosi Bíró­ság Zoltai Gusztávot, a Mazsihisz ügy­vezető igazgatóját részesítette megro­vásban rágalmazás miatt, mivel az idé­zett állítás nem bizonyítható. Fontos megjegyezni, hogy a véleménynyilvání­tás bizonyos mértékben korlátozható az emberi méltóság védelmében.

Sajnos több ilyen műveket közreadó kiadó tevékenykedhet zavartalanul, ter­mékeik pedig mindenki számára könnyűszerrel beszerezhetők az aluljá­rókban, az állami elismerésben része­sült Püski Könyvesházban, de olykor még az ünnepi könyvhéten is. Közve­tett tettesként az árusokat és terjesztő­ket is felelősségre lehetne vonni. Eh­hez azt kell bizonyítani, hogy a mű tar­talmával tisztában voltak és azt tudato­san terjesztették. Az erre szakosodott könyvesboltok esetében ez nem is két­séges. Ám ha a könyvet egyszer kiad­ták, és nem tiltották be, miért ne árul­nák őket? A törvény végrehajtásához elsőként szükséges lenne tisztázni, hogy kinek is a feladata az. Az illegális mobil árusítás kiszorítása az önkor­mányzatokra tartozik, tekintet nélkül arra, hogy paprikát vagy Mussolini könyvet árulnak-e, bár nem hivatalos közlés szerint ezen változtatni kíván­nak. A könyvek elkobzása a rendőrség­re hárulna, ami kivitelezhetetlennek bi­zonyult. A törvény kijátszására alkal­mas kiskapuk és hiányosságok ismere­tében ezen nem is lehet csodálkozni.

A feljelentéseket szinte minden eset­ben a Mazsihisz, vagy felháborodott ma­gánszemélyek tették meg. Tény hogy történtek vádemelések, a könyvkiadás területén mégsem sikerült még érdem­leges ítéleteket hozni. Nemrégiben a Legfőbb Ügyészség főosztályvezető ügyésze egy jogi szaklapban hívta fel a figyelmet arra, hogy a Btk. még mindig nem minősítette bűncselekménnyé az ilyen eseteket. Ez annál is inkább prob­léma, mert Magyarország több nemzet­közi szerződésben, így az 1993-as bécsi nyilatkozatban is kötelezettséget vállalt arra, hogy szigorítja jogrendjét az anti­szemitizmussal és rasszizmussal szem­ben. Jó ideje indokolt tehát egy olyan európai normákhoz igazodó törvény, ami nem csak papíron létezik, és amelynek érvényesítéséről felkészült, ponto­san körülhatárolt jogkörrel felruházott szakapparátus gondoskodik.

Csáki Márton