Gyökerek, avagy egy közösségi ház keresi identitását

Vasárnap este sétáltam a Révay utcában, amikor megláttam egy hosszú, kígyózó sort. Amikor kö­zelebb értem, alig mertem elhinni, hogy az emberek nem a Vidám Színpadhoz és nem is fagyi­ért, hanem a Bálint-házhoz állnak sorba” – mesélte Israel Sela, az amerikai Joint magyarországi igazgatója az idén máso­dik születésnapját ünneplő zsidó közösségi házról.

Az amerikai Joint, a Londonban élő Bálint család – a Cent­ral British Foundon keresztül – és a Hitközség 1994 őszén hozta létre a Bálint Zsidó Közösségi Házat. Addigra működött már a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, több iskola, óvoda, idősklub, amely megkísérelt a magyarországi – főleg a buda­pesti – zsidóság számára a tanulás, a szórakozás, a beszélge­tés színhelye lenni. A Bálint-ház volt azonban Közép-Kelet- Európában az első olyan közösségi ház, amely már nem kor­osztályok alapján vonzotta az embereket, hanem egyszerre több nemzedék érintkezését teremtette meg.

„A cél az volt – mondta Fischer Miklós, a ház igazgatója -, hogy ez ne egy egyszerű művelődési vagy kultúrház legyen, ne máshol is megtalálható programok utánjátszó helye, hanem valami speciális, valami más.” A modellek az Észak- és Dél-Amerikában, Nyugat-Európában, illetve Izraelben műkö­dő közösségi házak lettek volna. De ezeket csak Israel Sela ismerte. Sem Fischer Miklósnak, sem a ház többi – összesen négy – alkalmazottjának nem volt fogalma arról, milyen egy zsidó közösségi ház. Csak művelődési házakat ismertek. Olyat pedig nem akartak.

„Akik a házat építették, azok sem tudták, hogy melyik ter­met mire fogják majd használni. Úttörő idők voltak azok” – emlékezett vissza Fritz Zsuzsa, a házban működő ifjúsági központ vezetője. Létrehoztak egy tanácsadó testületet a magyarországi zsidó közélet résztvevőiből, összegyűjtöttek egy csomó programot, és elsődleges céljuk az volt, hogy megtöltsék a házat emberekkel. „Eleinte nagyon nem jöttek az emberek, legfeljebb csak az esti előadásokra – mondta Fritz Zsuzsa. – Napközben kongott az épület. És akkor egyszerre csak kezdtek beindulni a tanfolyamok, szakkörök, és lassan-lassan tele lett a ház, de azért még most is van ’hova telnie’.”

„Ez zsidó intézmény, tehát tudatosan igyekszünk olyan elő­adókat meghívni, olyan műsorokat szervezni, akiknek vagy amiknek van valami közük a zsidósághoz – mondta az igaz­gató, aki egy koordinátor segítségével állítja össze a progra­mokat. – De nemcsak erről van szó. Azért, mert mi zsidók va­gyunk, attól még ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Ugyanúgy szórakozunk, ugyanúgy élünk, ugyanazokat a dol­gokat szeretjük” – tette hozzá. Ha megnézzük a műsorfüze­tet, valóban találhatunk „nem zsidó” rendezvényeket, a disz­kótól a sajtóbeszélgetéseken keresztül a pszichoterápiás elő­adásokig. Vannak állandó programok – gyerek játszóház, táncház, filmklub, nyugdíjasklub sorozatok – pszichoterá­piás előadások, filmek -, tanfolyamok – nyelvek, bridzs, komputer -, működnek műhelyek – patchwork, kerámia -, és persze vannak alkalmi rendezvények – vallási ünnepek, kon­ferenciák, előadások, kiállítások. Működik a könyvtár is, ahol egyelőre a legfőbb érték az izraeli követség videotára.

Fischer Miklós utalt rá, hogy a legnagyobb figyelmet a fia­talok, aktív korú felnőttek, gyerekek megnyerésére helyezik, de nagy szeretettel látják az idősebbeket is. Popper Péter pszichológiai előadás-sorozata mellett – ennek a sorozatnak az egyik előadására várakozó tömeget látta azon a vasárnap estén Sela úr a Bálint-ház előtt – a Salom-klub, a nyugdíjasok klubja a legnépszerűbb az összes program közül. Az óvodá­sok, kisiskolás korúak el-eljárogatnak a játszóházakba, de a náluk idősebbek közül nagyon kevesen keresik fel a házat. „Ha valami tanulós, zsidó oktatási programot szervezünk, ke­vesen jönnek el. Az egyszeri eseményekre inkább eljönnek – bulikra, diszkóra, de a 10-14 éves korosztály nagyon hiány­zik a házból… – mondta Fritz Zsuzsa. – Óriási apátia van az ifjúság körében. Nagyon nehéz elérni a fiatalokat, és nehéz bevonni őket a programokba” – tette hozzá.

A Salom-klub a legnépszerűbb, mégis ezzel vannak a leg­nagyobb problémák. A ház építésekor – mint már e cikk ele­jén szó volt róla – nem volt tiszta elképzelés arról, melyik teremben milyen foglalkozás lesz. A kétszintes közösségi ház alsó szintjén a büfén kívül még két termet építettek. A kiseb­bik terem lett a Salom-klubé. Ez azonban állandó konfliktusok forrása. A klub ugyanis túlnőtte a várakozásokat – napon­ta közel száz ember fordul meg itt és vannak napszakok, amikor nem fémek be a maximum negyven főt befogadó kis­terembe. Az összetűzések száma még inkább növekszik ak­kor, ha a nyugdíjasok egyik része – mondjuk – kártyázni akar, a másik pedig a meghívott előadót szeretné hallgatni. Ilyen­kor nincs hová menniük, mert nagy részük képtelen a lép­csőkön felmenni a második emeleten levő kisebb termek­hez. Lift pedig nincs.

Még több problémát okoznak a sokféle program megszer­vezésében előforduló hibák. „Nincs egy vezérfonal, ami men­tén folynának itt a dolgok… Az események összekeverednek, összetorlódnak, egymás hegyén-hátán vagyunk; az embere­ket ide-oda ráncigáljuk; nem tudjuk teljesíteni azt, amit meg­hirdetünk, hogy történni fog. Ezek a keveredések elveszik az emberek kedvét és hangulatát attól, hogy részt vegyenek a ház életében. Hogy csak egy primitív dolgot mondjak, nincs itt a ruhatáros, de nyitva van a ruhatár, és senki nem tudja, hogy akkor most berakhatja-e a kabátját, kiveheti-e, vagy sem. Ez olyan káoszt okoz, hogy minden más eljelentéktelenedik mellette” – panaszkodott Kertész Erzsébet, a Salom-klub vezetője.

A ház egyik legfontosabb feladata Fischer Miklós szerint a sokszor magányos vagy gyermektelen holocaust-túlélők – vagyis a Salom-klub tagjai – és a harmadik generáció – azaz a gyerekek – közötti kapcsolat teremtése és erősítése. Ez ed­dig nem nagyon jött létre. Hiába vannak gyerekek és idősek egyszerre a házban, programjaik között nincs „átjárás”. Ker­tész Erzsébet sokszor és sokféle módon próbálta a „nagymama-unoka” kapcsolatokat létrehozni. Tárgyalt a zsidó iskolák­kal, hogy azok szervezzenek önkéntes csoportokat, amelyek tagjai valamiféle szociális munkát vállalnának az idősekkel. Intézményesen mégsem jött létre a kapcsolat. „Lehet, hogy rosszul tárgyaltunk az iskolákkal” – mondta a klub vezetője. A kapcsolat felvétele nehéz. „Ezek az idős emberek – rész­ben a holocaust, részben más, számomra sem nyilvánvaló okok miatt – nagyon rosszul kommunikálnak” – magyarázta Kertész Erzsébet.

A Bálint-ház „nyitott” intézmény. A látogatók nagy része zsi­dó, de bárki bemehet vallástól és a vallásosság fokától füg­getlenül. „Az biztos, hogy ide mindenki bejöhet, azoktól kezdve, akik semmit nem tudnak a vallásról, az ortodoxokig bezárólag… Tök mindegy, hogy ki az, csak legyen valaki, aki bejön” – mondja Fritz Zsuzsa. így férhet meg egymás mellett Oberländer Baruch rabbi előadás-sorozata és Gerendás Péter koncertje. A Bálint-ház ebben Különbözik a zsidó kö­zösség más intézményeitől. Israel Sela szerint azáltal, hogy ilyen sok korosztályt kiszolgál, egyedülálló a világon.

Ami a házat ezenkívül megkülönbözteti a nyugati modellektől, hogy azok nagy része – a dél-amerikaiak mindegyike – klubként működik. Míg oda elsősorban sportolni járnak, ad­dig itt a hétvégi pingpongozáson kívül nem nagyon van erre lehetőség. Egy fitness-center létrehozása azonban nagyon sokba kerülne.

A közösségi ház bevételei a következő elemelvből állnak: a legnagyobb összeget az amerikai Joint adja, ezenkívül pénz folyik be a programok belépőiből, a törzstagkártyából, szponzorok kisebb-nagyobb hozzájárulásából és a helyiség bérbeadásából rendezvények céljára. Az épület a Budapesti Zsidó Hitközségé, a Joint a fenntartáshoz szükséges pénzt állja. A költségekről azonban nem adnak információt. Israel Sela annyit volt hajlandó elárulni, hogy csak a takarítás meg­közelítőleg havi 150 ezer forintba kerül. Mivel azonban a programbevételek körülbelül arra elegendőek, hogy fenntart­sák magukat a programokat, a ház a Joint nélkül semmiképp sem tudna működni.

„A Joint nem szeret birtokolni, csak kezdeményez, támo­gat és végül a közösségre hagyományoz” – mondta Israel Se­la. A világon mindenütt – így Magyarországon is – azt a politi­kát folytatja, hogy miután kinevel egy szakembergárdát, élet­re hívja az intézményrendszert, és ezáltal megadja a kezdő lökést, kivonul az adott országból. Ezért a Joint 1994-ben két évre vállalta a ház finanszírozását. Látva azonban, hogy a szakemberek és a Hitközség a közeljövőben nem tudják át­venni az irányítást, még egy jó pár évig nem hagyják magára az intézményt.

Mindezek ellenére már megkezdődött a Jointról való lesza­kadás. Tervek készülnek a tanácsadó testület önálló alapít­vánnyá átalakításáról. „A zsidó élet neves személyiségei mellett olyan embereket vonnánk be, akik gazdasági helyzetük és kapcsolataik révén adományoznának, pénzt gyűjtenének a háznak, és akiknek rendkívül fontos az, hogy gyerekeik, szü­leik és ők maguk is elfoglaltságot, jó programokat találjanak” – magyarázta Fischer Miklós. „Ennek a közösségnek meg kell tanulnia finanszírozni önmagát… A zsidó közösségnek a jóté­konyság az egyik alapköve” – tette hozzá Fritz Zsuzsa.

A ház egyik programja, a Gyökerek, László Klára szocioló­gus vezetésével az identitással, az azonosságtudattal és az önmegvalósítással foglalkozik. A Bálint-ház első két éve is ezekről szólt. Ötezer ember merte leadni a címét a portán. (Hokik küldenek programfüzetet.) „A közösségi ház lehetővé tette az embereknek, hogy anélkül legyenek zsidók, hogy zsi­nagógába járnának” – mondta Israel Sela.

Ez az identitáskeresés még nem fejeződött be. Kérdés, hogy az ünnep csak távoli szimbólum legyen vagy az élet szerves része. „Minden ünnep dilemma. Elég-e egy zsidó kö­zösségi háznak Hannuka ünnepélyén meggyújtani a gyertyát, vagy legyen mindennap gyertyagyújtás?” – mondta Fritz Zsu­zsa. Az új közönség meghódításához vezető utak megtalálá­sa is még a házra vár. Fritz Zsuzsa: „Az, hogy előadások van­nak, nagyon jó, de minél több szűk körű dolgot csinálunk – olyat, mint például a pszichodráma -, annál jobban meglen­dül az élet. Megnő a lehetőség arra, hogy az emberek ne csak passzívan, hanem aktívan is részt vegyenek a ház életé­ben. Ez teszi otthonossá a Bálint-házat, és szerintem a közös­ségi ház legfőbb feladata az, hogy otthont adjon.”

*

A Bálint közösségi ház tanácsadó testületének működésé­ről megkérdeztük a testület néhány tagját.

Frőhlich Róbert főrabbi két alkalommal kapott meghívót a ház megnyitása utáni kezdeti időszakban. Ezekre nem tu­dott elmenni. Azóta nem hívták, s bár elviekben még tagja a kuratóriumnak, a gyakorlatban nem az.

Szeszler Anna, a Lauder Javne Iskola igazgatója nem tud­ta pondosan megmondani, mikor vannak a gyűlések. Talán kétszer, háromszor évente. Ebben a tanévben formális ülés még nem volt. Neki mint az iskola igazgatójának sokkal szo­rosabb a kapcsolata a Bálint-házzal, mintha csak egy kurató­riumi tag lenne. Szerinte különben sem a kuratóriumi ülések, hanem az ülések közötti időszak a fontos.

Simonyi Péter, a Mazsike vezetője saját bevallása szerint csak névlegesen tagja a testületnek. A két év alatt összesen egyszer hívták meg és akkor sem volt szó semmi érdemle­gesről, csak a Bálint-ház dicsőítése folyt.