Szombat előfizetés 2017

Gutman újabb “kavicsához”

Írta: P. K - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Gutman újabb „kavicsához”

Claude Gutman véletlenül került a kezembe néhány évvel ezelőtt, és első olva­sásra elbűvölt. Erősen önironikus, mégis érzelmes kis írásaiból magamra ismer­tem: persze ő is túlélők gyereke, no meg „Juif imaginaire”, azaz képzeletbeli zsidó – ahogy jeles filozófus generációs és honfitársa, Alain Finkelkraut igen találóan elnevezte a zsidó hagyományból és kultúrából már kiszorult, ám a holocaust kö­vetkeztében érzelmileg mégis erősen odakötődő „második generációsokat”.

A kötet két novelláját három évvel ezelőtt már lefordítottam egy antológia szá­mára, megjelentek a Múlt és Jövőben is. E két írásban az író groteszk láttatásmódja ellenére is az érzelmeké a főszerep. Az újonnan lefordított és most közreadott elbeszélésben ezzel szemben a már-már maró gúnyba forduló irónia dominál. Úgy nevetünk a magát „professzionális zsidóvá” fejlesztő főhősön, hogy közben borsó­zik a hátunk: igen, ismerjük mi is jól ezt a Frédéricet… A történet persze a szándé­kos túlkarikírozás ellenére is véresen valóságos: a „második generációsok” törté­nelem adta gyökértelenségéről és kétségbeesett gyökérkereséséről szól.

A háború után született Gutman-figurák a zsidónak lenni vagy nem lenni dilem­ma két véglete között lebegnek. Van közöttük olyan, aki szabadulni szeretne a jiddiskájttól, mert a szülők háború előttről átmentett életformája csakis az emigráns­lét megaláztatását jelenti számára. Van, aki liberális értelmiségiként nem érti, mi­ért kötnék bármilyen szálak a zsidósághoz. Az itt olvasható történet hőse felnőtt­korában fedezi fel a maga számára a judaizmust, és szinte megrészegül a frissen szerzett bizonyosságokra építhető, magasra ívelő „tudományos” karrierjétől.

„Ha az ember nem képes mindent elfeledni, már csak a humor marad” – vallja Claude Gutman. Így aztán mi sem természetesebb, hogy az elbeszélő akkor érzi magát igazán elemében, ha olvasóját egyszerre készteti csendes könnyezésre és harsány röhögésre; ha a groteszkben mutathatja fel mindazt, ami számára szent.

Hogy miért adta a szerző írásainak a „kavicsok” címet? Csak találgathatunk. Tisz­teletlenül megparittyázza kavicsaival atyái hagyományát? Vagy éppen ellenkezőleg: tisztelettel és meghatódva helyezi tizennégy novellakavicsát az elpusztított zsidó közösség sírjára? A Gyökéremberben mindenesetre ezt mondja: „…hogy mind­azok, akik nem kaptak szót, lerakhassák a maguk kavicsát a Történelem útjára.”

P. K.

Címkék:1999-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Dán Págisz versei

    Jövők Az a nagy hal, aki Jónást partra köpte, azóta Semmit se nyelt már le. Próféták híján beleiben,...

Béke veled, drága Micó bácsi

Béke veled, drága Micó bácsi! Macskatalpon jött most is. Alatto­mosan. Nem lehetett fölkészülni rá. Egy darabig még marad a nap­pal...

Close