Szombat előfizetés 2017

A kollektív tagadás és a háború emlékezete*

Írta: Gretchen Schafft - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Gretchen Schafft

A kollektív tagadás és a háború emlékezete

Bevezetés

A pszichológia és pszichoanalízis alapvető fogalma a tagadás (Sigmund Freud, 1930).1 Minden egyén tagad va­lami olyan valóságos tényt, ami kínos, traumát okoz a számára, vagy valami­lyen más kellemetlen érzelmet, érzetet kelt benne. Ugyancsak előfordulhat bi­zonyos tényekkel kapcsolatosan egyes érzelmek beismerésének tagadása. Olyanok, akik tagadják a valóságot, el­fojtással, semmissé nyilvánítással, vagy a bűnösség és felelősség magukról másokra történő áthárításával kerülik a kellemetlen tényekkel és információk­kal történő szembesülést.

Ugyanakkor minden pszichiáter tud­ja, hogy bár a tagadás időszakosan megkönnyebbülést jelent a kellemet­len érzéseket tekintve, hosszú távon diszfunkcionális beilleszkedést okoz­hat, ami lehetetlenné teszi a valóságon alapuló helytállást, és egyben irreális és egészségtelen reagálást vonhat ma­ga után a konfliktushelyzetekben (An­na Freud és J. Sandler, 1985, Michael A. Milburn és Sheree D. Conrad, 1996). A tagadást egyre növekvő mér­tékben nem csak a pszichiáterek és pszichológusok ismerik fel. Maga az elv már belépett az amerikai diskurzusok (sőt, a mindennapi élet) fő irányvonalá­ba is, ahogyan azt a mindennapos „talk show”-k mutatják, amelyekben a ház­igazda, a vendégek és a „szakemberek” szorosan összehangolják gondolatme­netüket, hogy felismerjék a jelenséget és szembeszálljanak azzal, aki „taga­dásban van”.

Ugyanakkor, amikor az amerikai nyil­vánosságban tudatosodott az egyének­nek a tagadáshoz való viszonya, teljesen vakok azzal a polgári konszenzussal szemben, amely tagadja a valóság szo­ciális komponenseit. Ebből következően a társadalmi csoportokon belül megha­tározhatunk egy tagadási formát, ami párhuzamos az egyén pszichológiai ta­gadásával: ez egyfajta társadalmi taga­dás. Amikor a társadalmi tagadást azok kezdeményezik, vagy azok vesznek részt ebben, akik közvetlenül vagy köz­vetve – mint helyi, állami vagy országos hatóságok – megjelenítik a múltat, kol­lektív tagadásnak nevezhetjük. A kollek­tív tagadást úgy határozhatjuk meg, mint a rossz hírnevet jelentő események té­ves újraformálását azok által, akik köz­vetlen vagy közvetett kormányzati hata­lommal rendelkeznek, annak érdeké­ben, hogy ezek az események kevésbé legyenek erkölcsileg terhelő jellegűek, ártalmatlanabbaknak látszódjanak, vagy elhárítsák a vádat azok elkövetéséért (Trouillot, 1995). Ahogyan a modem pszichiátria az egyén vonatkozásában ki­alakította a sémát a tagadás észlelésére és elemzésére, ugyanúgy a társadalomtudósok is kialakíthatják a paradigmát a polgári társadalomban fellépő kollektív tagadás észlelésére és elemzésére.

A kollektív tagadás elve

A védekező mechanizmus azért kezd hatni, mert az egyén nem szívesen vett érzéseket, indulatokat, magatartásokat vagy észleléseket tapasztal, amelyeket – ha fenn akarja tartani a saját pozitív önérzetét – el kell magában rendeznie. Például amikor a kellemetlen féltékeny­ség vagy gyűlölet tudatossá válik, átme­het félelembe vagy szorongásba. Az is előfordulhat, hogy valaki ahelyett, hogy szembenézne a kényelmetlen valóság­gal, egyszerűen tagadja annak létezését. A védekező mechanizmus révén a tudat egyfajta fiktív valóságot alakít ki, ami a világ olyan észlelését és azzal való köl­csönhatását alakítja ki, amely minden egyén számára más és más. Ez a védeke­zés (amely egyénenként egy bizonyos sablon szerint alakul ki) csökkenti az ész­lelt stresszt (Anna Freud, 1996). A pszi­choanalitikus feladata az, hogy a beteg­gel együttműködve áttörjön ezen a véde­kező „valóságon” az alatta lévő tudatalat­tiig, és tudatossá tegye a korábban meg­oldatlanul maradt konfliktus alapját, ami a neurotikus reagálást kiváltotta.

Nagyon fontos annak a felismerése, hogy a tudatalatti behatolása a tudatos valóságba nemcsak az egyén, hanem an­nak a csoportnak a tapasztalatából is ered, amellyel az egyén azonosítja magát.

Úgy is mondhatnánk, hogy társada­lom, ország, város vagy polgári közösség gyáva, erőszakos, gonosz vagy gyűlöle­tes tettei képesek arra, hogy hatást gya­koroljanak polgárai pszichéjére és identi­tására, mintha ők követték volna el a bű­nöket, vagy szerették volna, hogy maguk kövessék el azokat. Ezek a személyiség­re kívülről érkező hatások a félelmen, szégyenen, depresszión és a lelkiismeret-furdaláson keresztül hasonló módon jelennek meg, mint a személyiségen be­lüli hatások, és védekező mechanizmust alakítanak ki, hogy az ugyanúgy kezelje a kellemetlen érzelmeket, ahogyan a sze­mélyiségen belüli hatást kezeli. „Erkölcsi magányt” hoznak létre, ami éppen olyan elviselhetetlen, mint a pszichikai magány (McLaughlin. 1966: 249.; idézi Frommot (1941) 1969: 154.).2

A kollektív kényelmetlenségi érzés az egyéni érzéstől eltérő módon alakul ki. A társadalom maga alakít ki olyan rendsze­reket, amelyek révén nem csak a kollek­tív, de az egyéni tevékenységeket is érté­kelik vagy elítélik (Linenthal, 1995: 7; Gillis, 1994). Ez az erkölcsi világkép vagy szellemiség be van ágyazva külön­féle kulturális üzenetekbe, amelyek tár­salgás, testbeszéd, kulturális termékek, mint például könyvek, zene útján kerül­nek át a köztudatba, illetve különféle for­mák segítségével, mint amilyenek a múl­tat megörökítő emlékművek és múzeu­mok formája és tartalma. A társadalom vagy a csoport tagja „idomul” a ki nem mondott, de megértett identitáshoz.

Fromm (1962) ezt úgy írja le, mint a „tár­sadalmi tudatalatti” termékét. Elmélete szerint minden társadalom egyfajta „szo­ciálisan beidegzett szűrő” alapján tevé­kenykedik, amely a tapasztalatokat ért­hető kategóriákba szervezi. A szűrő ma­gába foglalja a nyelvet, amely lehetővé teszi a gondolatok és érzések megneve­zését, a logikai rendszert, amelynek ré­vén a gondolatok rendszerbe foglalha­tók, valamint a gondolatok, érzelmek és viselkedés tartalmát, amely egy társadal­mon belül megengedett (Fromm, 1960).

A kulturális „alapelemek” nem egy­formák az egyes csoportokra nézve. A társadalmi feszültségek egy része a he­lyes társadalmi beállítottságra törekvő különféle elképzelések közti versen­gésben keresendő. Egyes esetekben ez az ellentét a generációk, más esetek­ben etnikai csoportok, időnként pedig egy gazdasági vagy politikai érdekcso­porton belül a többség és a kisebbség jövőképe között alakul ki. Ugyanakkor a szellemiséget vagy erkölcsi világké­pet a társadalmi intézmények, iskolák, családok, vallási közösségek és nyilvá­nosságnak szánt alkotások továbbítják.

A múltat ábrázoló, a közösségnek szánt alkotásoknak, mint a szobrok és a múzeumok kiállítási tárgyai, amennyiben társadalmi jóváhagyást és támogatást akarnak elérni, összhangban kell lenniük a bennük foglalt logikai, nyelvi, tartalmi, érzelmi, kulturális és társadalmi elképze­lésekkel. Ezek a nyilvánosságnak szánt alkotások erősítik és támogatják a közös­ségi tudat érzetét, ami a múlt fiktív létre­hozásának terméke. Ha a megjelenítés a múltat úgy ábrázolja, hogy ellentétes a közösség szellemiségével, úgy a nyugta­lanságot, szégyent és egyéb kellemetlen érzelmeket kelt. Nem felel meg a „társa­dalmi szűrő” szerepének, ami védené fiktív realitásunkat, és lehetővé tenné a pszichológiailag kellemes tartományon belül maradást. Sőt, a szellemiség rend­szerén vagy egy más szellemiséget képvi­selő kisebbségi érdekcsoporton belüli értékrend ösztönzést ad egy olyan törté­nelmi múlt megjelenítésére, amely a mi hajlamainkat másnak állítja be, mint amilyeneknek gondoljuk.

A mélyen szégyenteljes események közösségi megjelenítése

Közülünk, akik fogyasztjuk a kulturális üzeneteket, kevesen vonják kétségbe azokat az elképzeléseket, és nyilvános megjelenítésüket, amelyek elérnek ben­nünket. Amit elfogadunk, az egyrészt azon a bizonyosságon alapszik, hogy „szakértőket” alkalmaztak az ilyen elképzelések létrehozására, és ennek megfele­lően az ő történelmi és pedagógiai ítéle­tüknek helyesnek kell lenniük. Egyidejű­leg annyira hozzászoktunk saját társadal­mi szűrőinkhez, hogy megérezzük egy adott megjelenítés „helyes” vagy „helyte­len” voltát. Belenyugszunk abba a mód­ba, ahogyan megjelenítjük a múltunkat. A turizmus mint iparág azon alapszik, hogy a misztikus múltból valóságot csi­nál az átmenő vendégek számára, akik azt akarják érezni, hogy néhány nap alatt átélték az adott hely történelmi múltjá­nak lényegét. Amikor meglátogatunk egy várost vagy egy történelmi helyet, keve­sen gondolnak arra, hogy részt vesznek a mítoszformálásban. Még azok az értelmi­ségiek sem gondolnak erre, akik elfo­gadják, hogy a posztmodem valóság az értelmezésen múlik, és az egyik értelme­zés éppen úgy érvényes lehet, mint a másik, amikor múzeumba vagy más ha­sonló helyre látogatnak. Ehelyett rend­szerint azzal a feltételezéssel élnek, hogy amit látnak, az a valóság hű ábrázolása, ám a valóságban ez a megjelenítés a sa­ját, társadalmilag kialakított szűrőjüket teszi még hitelesebbé.

1993-ban Berlinben, a város szívé­ben felavatták a „Neue Wache” hábo­rús emlékművet. Ez az emlékmű szá­mos kritikát váltott ki, elsősorban erő­teljesen koncepcionális jellege miatt (Halbach, 1995). Ahelyett, hogy szim­pátiát ébresztett volna, a háború min­den résztvevőjét áldozatként azonosí­totta, egyformán beleértve azokat, akik elszenvedték, és azokat, akik aktívan közreműködtek benne. Az emlékmű lé­nyegében a Käthe Kollwitz által alko­tott „Pieta” négyszeresen megnagyobbí­tott változata, amely az emlékmű köz­ponti alakja, és amit eredetileg saját fiának mint német katonának az emlé­kére készített, aki az I. világháborúban belga földön esett el.

Ugyanebben az időben Budapesten a Soros Alapítvány is létrehozott egy kiál­lítást, amely a magyar holokauszt törté­netét mutatta be. A kiállítás tervezője egy interjúban elmondta, hogy a meg­rendezés egyetlen oka az volt, hogy olyan külső támogatást kapott, amit nem le­hetett visszautasítani.3 Érdekes módon ezen a kiállításon bemutatták a Lánc­híd egy 1944-ben készített, felnagyított képét, amelynek egy sötét sarkában az látszott, hogyan lőnek a Dunába több száz zsidót. Azon a helyszínen, ahol mindez történt, alig egy kilométerre a kiállítástól, semmiféle jelzés vagy em­léktábla nem található.

Németországban komoly nézeteltéré­sek vannak azzal kapcsolatban, hogyan emlékezzenek vissza, illetve hogyan emlékezzenek meg a Harmadik Biroda­lomról és a holokausztról. Míg a koráb­bi koncentrációs táborok területén az emléktáblák vagy kiállítások figyelemreméltóan részletesek és emlékeztetőek, addig egyes múzeumokban a kiál­lítások félrevezetőek vagy semmilyen tájékoztatást sem adnak a múlt esemé­nyeiről. Az egyik legnagyobb nehézsé­get az jelenti, hogy teljesen őszintén nyilatkoznak-e arról az erőszakról, amelyet az állam gyakorolt saját állam­polgáraival szemben.

Stuttgartban a városi törvényszék épületében guillotine-nal végezték ki a Hitler-ellenes antifasiszta embereket, mégsem emlékezteti egyetlen felirat sem az ott elhaladókat arra, hogy azon a helyen saját polgártársaikat fejezték le (Baden-württembergi Igazságügyi Minisztérium, 1994; Endelmann. 1991). A körbefutó alacsony falon található felirat csak „kivégzést” említ.

A város központjában egy másik em­lékmű is emlékeztet azokra, akik szem­beszálltak a fasizmussal. Az emlékmű hatalmas blokkokból áll, belső oldalán felirattal. Ez a meglehetősen félreeső hely nemcsak elmélkedési célokat szol­gál, hanem spontán módon illemhely­nek is használják a járókelők.

A náci uralommal szembenállók kö­zül számos túlélőt nem hívtak meg a városban különböző alkalmakkor tar­tott megemlékezésekre.4 Ezeket az em­bereket, politikai hitvallásuk miatt, gyakran kívülállóknak tekintik, mivel a körülmények ellenére és pacifizmusuk következtében hajlamosak szembehe­lyezkedni az állammal.

A guillotine használatának kérdése ismét felmerült a berlini Karlhorst Mú­zeum egy kiállítása kapcsán. A szerve­zők be akarták venni az „ellenségkép­pel”, illetve a negatív sztereotípiákkal kapcsolatos kiállításba a Herbert Baum­ra való hivatkozást, aki fiatal zsidó kom­munistákból álló csoportjával 1935-ben felgyújtott egy olyan szabadtéri ki­állítást, amelyen az oroszokat gyakorla­tilag állatoknak ábrázolták. A berlini Karlhorst Múzeum igazgatója a negatív sztereotípiák fontosságát, azok kialaku­lását kívánta hangsúlyozni; hogy ezek hogyan alakítottak ki egy olyan légkört, amelyben könnyebben kerül sor atroci­tásokra. Úgy találta, hogy erre elegendő a Herbert Baumra történő hivatkozás.5 A fiatalok lefejezéséről szóló hír infor­mációtartalmát nem találta elegendő­nek ahhoz, hogy a kiállításon szerepel­jen, ezért azt a szöveget választotta, hogy Herbert Baumot és társait elfogták és börtönbe vetették. A kiállítás kiadvá­nyában Herbert Baumot egyáltalán meg sem említik (Museum Berlin-Karlhorst, 1997).

A Harmadik Birodalomban széles körben alkalmazott kényszermunka kö­vetkeztében elszenvedett halál a náci korszakra történő emlékezés egyik leg­nehezebb tétele. Ez részben azért is olyan kényes kérdés, mert számos vál­lalat, amely hasznot húzott a megszállt országok lakosainak rabszolgaként tör­tént dolgoztatásából, ma is létezik és működik. Így például a Siemens több ezer ilyen munkást foglalkoztatott, és több tucat munkahelyet alakított ki kü­lönböző táborokban vagy azok közelé­ben, mint például Ravensbrückben, hogy javítsa a hatékonyságot (Weinmann, 1990). A Siemens cég münche­ni saját múzeumában, ahol évente mintegy százezer látogató fordul meg, bemutatják a cég figyelemreméltóan haladó szociális politikáját a huszadik század elején, ugyanakkor igen kevés helyet szántak a II. világháború alatt folytatott tevékenységük ismertetésére. Azt állítják, hogy a Siemens 1941 és 1945 között rendelkezett a legnagyobb munkaerőforrással, de néhány kivételé­vel – a szövetségesek bombatámadásai következtében – valamennyit elvesztet­te. Ez a példa azt is magában foglalja, hogy csak igen nagy erőfeszítéssel le­hetett elvégezni az újjáépítést, és ismét azzá a nagyvállalattá válni, amilyen egy­kor volt.

Azt a tényt, hogy a „legnagyobb dol­gozói létszám” a kényszermunkásokat is magában foglalta, nem említi a fel­irat, sőt azt sem, hogy a Siemens is részt vett a koncentrációs táborok munka­erőinek kihasználásában, és egyes gyá­rait a táborokba vagy azok közelébe te­lepítette. A kiállítás a Siemens veszte­ségeit emeli ki, és ezzel az elkövetőből áldozatot csinál.

A kényszermunkásokra való emléke­zés egy másik formája látható egyes né­met temetőkben. Feltehetően a néme­tek által megszállt országok állampol­gárainak ezrei fekszenek azonosítatlan sírkertekben. Rudolstadtban az itt elte­metett mintegy száz kényszermunkás sírja között található egy jeltelen sírkert több tucat gyermeksírral. A város veze­tősége ismeri a sírokban eltemetettek neveit, de nem tudja, vagy nem akarja feltárni, hogyan történt, hogy ezeket az embereket ebben a temetőben temet­ték el. A tanúk felkutatása során előke­rült egy személy, aki a Szovjetunióból idehurcolt kényszermunkások mellett dolgozott egy gyárban, akiket a város­hoz közeli táborban szállásoltak el. A nőket a német hadsereg a hazájuk el­len végrehajtott támadása során hur­colta el. Amikor teherautókra rakták őket, sokan magukkal vitték gyerekei­ket, mert nem akarták háború sújtotta hazájukban sorsukra hagyni őket. Németországba érkezve kiderült, hogy semmiféle intézkedés nem történt a gye­rekek elhelyezésére, akikről nem gon­doskodtak, és nagy részük meghalt.6

Egy müncheni múzeumban és képtár­ban számos kép, festmény mutatja be a város történelmét. Ezen a kiállításon két templom, a Mátyás-templom (nem azonos a budapestivel – a szerk.) és a zsinagóga sorsát egyformának mutatja; mindkettőt „a II. világháború előtt” rombolták le. Viszont: a Mátyás-templomot azért bontották le, hogy helyet csinálja­nak egy útnak, a zsinagógát pedig 1944 nyarán azért rombolták le, mert nem tudták elviselni egy olyan épület látvá­nyát, ami a zsidók életére emlékeztetett abban a városban, amely „Hitler mozgalmának fővárosa volt” (Müncheni Vá­rosi Múzeum, 1990; Frost, 1987).

A kollektív tagadás formái

Leszögeztük, hogy a közösségnek igénye van arra, hogy megvédje magát minden olyan beállítással szemben, amely csökkenti hősiességét, illetve an­nak nyilvános megnyilvánulási formá­ját. Amilyen mértékben az egyes egyé­nek azonosítják magukat helyi vagy or­szágos vezetésükkel, olyan mértékben származtatják abból azonosságukat. Megbízott képviselőik olyan elképze­lést alakítanak ki, amely nem állítja őket agresszív módon szembe azzal a valósággal, amelyet inkább védekező módon kezelnének. Egy német mú­zeumigazgató a következőket mondta: „A nemzet olyan emberek közössége, akik egyetértenek abban, mire akarnak emlékezni és mit kell elfelejteniük an­nak érdekében, hogy fennmaradjanak.” (Jäschke, 1995, 119.). Ugyanakkor az is biztos, hogy – mint az az Enola Gay-jel kapcsolatos vitában nyilvánvalóvá vált – különböző csoportok eltérő mó­don szemlélik érdekeiket a történelem megjelenítésének kialakításában.7

Az állam vagy a helyi önkormányzat érdekelt lehet abban, hogy tagadjon szégyenteljes történelmi eseményeket akár azért, mert tartanak polgáraik is­mereteitől, akár mert bizonyos politikai érdekeket kívánnak követni. Általános­ságban egy kormánynak, képviselői út­ján pozitív állásfoglalást kell mutatnia annak érdekében, hogy kinyilvánítsa er­kölcsi hatalmát a polgárok felett és más államok partnereként részt vegyen vi­lágméretű eseményeken. Nyilvános he­lyeken, múzeumokban, kiállításokon a katonai erő alkalmazásának beismeré­se nagyfokú rémületet válthat ki a pol­gárokból, gyanút és vegyes érzelmeket kelthet a kormánnyal szemben, és ellen­állást válthat ki az egyénekben a jövő­beli katonai szolgálat iránt. A polgárok kétségbe vonhatják a jövőbeli háborúk jogosságát, vagy kérdésessé tehetik a nemzet részvételét jövőbeli, más né­pekkel közös katonai fellépésekben. Másrészt, ahogy Németország az elmúlt tíz évben az Ellenállási Múzeum révén megpróbálta bemutatni, hogy a Hitlerrel szembeni ellenállás jelentős és tiszte­letreméltó volt, azt a benyomást kelti, hogy a német hadseregben meg lehet bízni. Egy nemrég rendezett kiállítás, amely a német hadsereg, illetve a Wehrmacht kegyetlenkedéseit mutatta be a II. világháború alatt a keleti fronton, nemcsak vitát és ellenkezést, hanem erőszakot váltott ki a látogatókból.8

Milyen körülmények között lehet fel­használni közpénzeket arra, hogy az eseményeket oly módon mutassák be, ami nem növeli az állam vagy a kor­mány imázsát? Ez gyakran akkor törté­nik meg, amikor egyes áldozati csopor­tok kikövetelik, hogy történelmüket nyil­vánosan ismerjék el. Ezek a helyszínek az áldozatok gyászának és tiszteleté­nek kifejezésére szolgáló emlékhelyek­ké válnak. Előfordulhatnak olyan hely­színek is, ahol a történelmi események értelmezése vitatható (Gable és Handler, 1997). A körülményekhez képest a legjobb példát egyes európai koncent­rációs táborok és haláltáborok emlék­művei adják. Hasonló az eset Williamsburg (Virginia) egyes részein a gyarmati élet megjelenítésével, különösen a Carter liget ültetvénynél. Itt a látogatók az egykori ültetvényeknek megfelelően rabszolgáknak öltözött személyekkel létesíthetnek kapcsolatot, és történetü­ket a spontán kérdések és válaszok alapján ismerhetik meg.

A kollektív tagadás mechanizmusa

Ezek után a tagadás kultúrákon átha­tó mechanizmusait a polgári környe­zetben beazonosíthatjuk. Azzal, hogy magyarázzuk azokat, a megfigyelő könnyebben meg tud ítélni egy kiál­lítást vagy emlékművet, mivel vagy hűek maradunk az eseményekhez és érzésekhez, vagy tagadjuk őket. A tár­sadalmi elemzők számára az a fontos, hogy az egy bizonyos kultúrán belül fennálló konfliktusok a mögöttük lévő indítékok és azok világos bemutatása révén nyilvánvalóvá váljanak. Íme, né­hány példa a történelem szégyenfolt­jainak tagadására.

A jelentés megváltoztatása. Ami­kor azt mutatják be, hogyan töri le bi­lincseit a rabszolga az amerikai partra éréskor, ezzel megkímélik a nézőt at­tól, hogy felidézze a történelemnek azt a szégyenteljes időszakát, amikor nem minden bevándorló érkezett oda saját akaratából. A bevándorlás mítosza ma­kulátlanul tiszta marad és a nézőt nem terhelik az elmúlt időszakra, sőt nap­jainkra vonatkozó, feszültséget okozó következtetések. Az afrikai amerikaiak­nál és a sok gyereknél, akik az emlék­mű előtt haladnak el, amikor hajókirán­dulásra mennek, zavarodottságot vagy mély megbántódást eredményezhet, ha eltűnődnek ezen a képen.

A tettek téves tulajdonítása. Ami­kor egy fiktív áldozatnak vagy áldoza­tok nem megfelelő csoportjának emlé­két örökítik meg, ez lehetővé teszi a néző számára, hogy figyelmen kívül hagyja a történelmi nyilvánvalóság tel­jes súlyát és az abból eredő bűntuda­tot. Amikor ahelyett a rabszolgapiac he­lyett, amely Annapolis piacterén műkö­dött, „Kunta Kinté”-ről, egy történelmi regény szereplőjéről emlékeznek meg a város hivatalnokai, akkor tulajdon­képpen arra ösztönzik a polgárokat, hogy szándékosan ne vegyék figyelem­be azt a módot, ahogyan a város és a nemzet létrejött. Nincs szükség arra, hogy kétszáz év elteltével vizsgálják a felelősség kérdését. A város továbbra is hangsúlyozni tudja a Dél romanti­káját, hagyományos szépségét és kel­lemes környezetét anélkül, hogy felem­legetné a jogtalanságok zavaró képét. A látogatók egyetlen hősi képpel azo­nosulhatnak, nem számtalan szörnyű­séggel.

Egy történelmi rémtett magyará­zata időben korlátozott és földrajzi­lag körülhatárolt megjelenítésben.

A Budapesten a magyaroknak a holokauszttal kapcsolatos élményeiről meg­rendezett jelentős és kitűnő kiállításon annak a hídnak a bemutatása, amely alatt magyar zsidókat lőttek a Dunába, a szemlélőben azt az érzetet keltette, hogy a város résztvevője volt ennek a történelmi korszaknak. Ugyanakkor né­hány háztömbnyire a kiállítástól ennek az eseménynek semmi jele vagy nyoma sincs. A múzeum kiállítása csak néhány hétig tartott, és sok ember, aki nem lát­ta a kiállítást, sohasem fog tudomást szerezni a Duna-parton lezajlott eseményekről, ugyanakkor a város hivatalos szervei mindig bizonyítani tudják majd, hogy bemutatták a tényeket.

Jelentős információk elhallgatá­sa. Az olyan kiállítások, amelyek nem adnak megfelelő információt, mint a rudolstadti temető esetében, elkerülik a helyszín jelentőségének tárgyalását, va­lamint azokat az eseményeket, ame­lyek miatt létrehozták őket. Ugyanak­kor viszont az ilyen megjelenítések sza­badságot adnak a szemlélőnek, hogy ha úgy dönt, akkor egyéni összefüggé­seket állapítson meg. Egyúttal elkerülik mind a vitát, mind a felvilágosítást. A Siemens-múzeum esetében a kiállítás kerüli a több ezer munkás rossz szán­dékú felhasználásával és halálával kap­csolatos büntethetőségre történő uta­lást, és megóvja a nézőt attól, hogy vizsgálat tárgyává tegye saját viszonyát a múlthoz, mivel közülük sokan a je­lenben is kötődnek a Siemenshez.

A jelentőség csökkentése. A németországi városok elutasító magatartása, amely nem ismeri el polgárai guillotine-nal történt lefejezését, csökkenti azt az árat, amit az antifasiszták fizettek Hitler-ellenes tevékenységükért. Azáltal, hogy kizárják az ezt ellenzőket a nyilvános ceremóniákról, az önkormányzatok nem adnak lehetőséget a polgáraiknak, hogy azonosítsák magukat azokkal, akik mer­tek szembeszállni saját kormányukkal. Ugyanakkor lehetővé teszi a nézők szá­mára, hogy csodálják azokat, akik általá­ban kiálltak az igazság mellett, ami vi­szont szabadon értelmezhető.

Az események összefüggésének megmásítása. Ahogyan a müncheni múzeumban, illetve kiállításon két nem egyforma jelentőségű eseményt egyen­lővé tesznek, az arra ösztönzi a nézőt, hogy ne legyenek kétségei, illetve hogy ne zavarják meg a tények. Az erőszakot és a normál fejlődést egyazon össze­függésbe hozzák, bár minden néző bi­zonyossággal tudja, hogy a zsinagógá­kat Németországban szándékosan és előre megfontolt módon rombolták le. Megkérdőjelezni sem kell egy ilyen kiál­lítást, mivel nem történelmi levéltár­ban, hanem egy művészi galériában ke­rült megrendezésre. A nézőt nem za­varják erőszakos tények, és szabadon szerezhet esztétikai élvezeteket.

Az elkövető szenvedése jóváteszi az áldozat szenvedését. Mind a Sie­mens, mind a müncheni Városi Múzeum kiállítása hangsúlyozza mindazokat a szenvedéseket, amelyet a németek vi­seltek el városaik és termelő ipari léte­sítményeik bombázása során. A berlini „Neue Wache” kapcsolatba hozza a II. vi­lágháború áldozatainak szenvedéseit az elkövetők és a tétlen szemlélők szenve­déseivel. Az emlékmű mindössze annyit mond, hogy egy háborúban mindenki szenved. Ez a szemlélet napjainkban Németországban számos különböző helyzetben figyelhető meg, olyan min­dent felülbíráló elv lett, amely eltereli a figyelmet az áldozatok tragédiájáról, és sokkal nagyobb számú embert bátorít fel arra, hogy ebbe a kategóriába tarto­zónak érezze magát. Ez azt a benyomást kelti, hogy minden szenvedés egyforma, és az elkövető szenvedése elegendő ah­hoz, hogy jóvátegye, amit a tulajdonkép­peni áldozattal szemben tett.

A kollektív tagadás és a közösség szellemi egészsége

Szellemi egészsége védelme érdeké­ben mindenkinek szüksége van véde­kező mechanizmusra. Neurotikus alkal­mazkodás az, amikor a védekező me­chanizmus beavatkozik a szellemi egészségbe és jó közérzetbe. Ennek megfelelően a kollektív tagadás tarto­mányában kell vizsgálódni. Talán nem tudunk minden változáskor szembesül­ni őseink bűneivel. Ugyanakkor annak állandó és kitartó tagadása, hogy önző, erőszakos és lebecsült ösztöneink a múltban hatással voltak magánéletünk­re, azt a folyamatos hiányt eredménye­zi, hogy az emberi közösségek termé­szetét nem értjük meg. Azok számára, akik azonosítják magukat az áldozatok­kal vagy maguk voltak az ilyen korsza­kok áldozatai, a kollektív tagadás kétségbeejtő lehet. Lerombolhatja a reali­tások iránti érzéket, élményeik értékét és ügyük jogosságát.

Sehol sem olyan fontos a kollektív tagadás, mint a háború vonatkozásá­ban. Ahogyan Elie Wiesel emlékeztet minket (1990, 225.):

A háborúbár időben korlátozott – úgy tűnik, örökké tart. A halál szolgála­tában kigúnyolja az élőt. Lehetővé te­szi, hogy az emberek olyan dolgokat kövessenek el, amihez a normál életben nem lenne joguk: hogy rászokja­nak a kegyetlenkedésre. A tudatalatti ösztönök közösségi, illetve egyéni ki­elégülése révén a háború túlságosan is az emberi természet része ahhoz, hogy ki lehessen küszöbölni – bármikor is az emberiség történelme folyamán.”

Ha egy a társadalom tagadja múltbeli részvételét a harcokban és erőszak­ban, ha lealjasítja vagy becsmérli azo­kat, akik hallgattak lelkiismeretükre, ha dicsőíti azt, ami jogtalanság vagy em­bertelenség volt, vagy csupán megta­gadja, hogy szembenézzen a történe­lemmel, akkor utat nyit afelé, hogy ezek az elkövetett tettek a jövőben megismétlődhessenek. Azok a polgá­rok, akik átlátnak ezen a tagadáson, ki­sebbségbe kerülnek, és kívül maradnak a társadalom fő áramlatán. A társadal­mi szűrő továbbra is meghatározza a polgároknak, mit élhetnek vagy nem él­hetnek át könnyen, és megnehezíti a következő generáció számára, hogy ér­tékelje az öntudat kérdéseit.

Egy globális közösségben, ahol a tö­megkommunikáció új formái kötik össze az embereket, az információk­hoz való hozzáférés egyre növekvő mértékben cenzúrázatlan, és hallatlan mértékben változtatható. A polgárok az interneten keresztül bármilyen tárgy­körben közvetlenül megoszthatják egy­mással információikat. Azok, akik nem félnek attól, hogy szembekerüljenek azokkal a kellemetlen érzelmekkel, amelyeket a múlt szégyenteljes eseményeinek vizsgálata hozott napvilágra, képesek lesznek arra, hogy szembe­nézzenek mind a nemes, mind az aljas emberi tapasztalatokkal, és a tagadás kollektív formáit mindinkább kritikus szemmel nézzék.

Márkus János fordítása

IRODALOMJEGYZÉK

Broucek, Francis J. Shame and the Self. New York: The Guilford Press, 1991.

Endemann, Fritz. „Nationalsozialistische Strafjustiz in Stuttgart.” Swäbische Heimat Heft 4, 1991.

Freud, Anna. The Ego and the Mechanisms of Defense. Madison: International Universities Press, 1966.

Freud, Anna and Sandler, J. The Analysis of Defense: The Ego and the Mechanisms of Defense Revisited. New York: International Uni­versities Press, 1985.

Freud, Sigmond. Civilizations and its Discontents. New York: W.W. Norton & Company, 1961.

Fromm, Erich. The Sane Society. Greenwich, Connecticut: Fawcett Publications, Inc., 1955. May Mán Prevail. Garden City, New York: Doubleday & Company, 1961 „Psychoanalysis and Zen Buddhism” in Erich Fromm, D. T. Suzuki, and Richard De Martino. Zen Buddhism and Psychoanalysis. New York: Harper and Row, 1960.

Frost, Sál. Hauptsynagoge München 1887-1937. München: Aries Verlag, 1987.

Gabié, Eric, Richard Handler, and Anna Lawson. On the Uses of Relativism: Fact, Conjecture, and Black and White Histories at Colonial Williamsburg. American Ethnologist 19:791-805.

Gabié, Eric and Richard Handler. „After Authenticity at an American Heritage Site.” American Anthropologist. 98(3):568-578.

Gillis, John R., Editor. Commemorations. Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 1994.

Goffman, Erving. Stigma. Englewood Cliffs, New Jersey: Prentice-Hall, 1963.

Jäschke, Bárbel. Die Piéta der Käthe Kollwitz als Sinngebung des Sinnlosen. IN Totenkult, Robert Halbach, Editor. Berlin: Karin Kramer Verlag, 1995.

Justiz-Ministerium Baden Württemberg. „Mahnmal für die Opfer der NS-Justiz. Stutt­gart, 1994.

Lewis, Michael. Shame: The Exposed Self. New York: Free Press, 1992.

Linenthal, Edward T. Preserving Memory. New York: Viking, 1995.

McLaughlin, Neil. „Nazism, Nationalism, and the Sociology of Emotions: Escape from Freedom Revisited”. Sociological Theory 14(3): 241-261.

Milburn, Michael A. and Sheree D. Conrad. The Politics of Denial. Cambridge, Massachu- setts: The MIT Press, 1996.

Mitscherlich, Alexander und Margarete. Die Unfáhigkeit zu Trauern. München: Piper, 1977.

Morrison, Andrew P. Shame: The Underside of Narcissism. Hillsdaale New Jersey: The Analytic Press, 1989.

Ochsner, Jeffrey Karl. „A Space of Loss: The Vietnam Veterans Memorial” Journal of Architectural Education 50(3) 156-171.

Schafft, Gretchen E. „Redefinitions of Heroes, Victims, and Perpetrators in the Concentration Camp Memorials of Eastern Germany.” Pa­per presented at the American Anthropologi- cal Association Annual Meeting, Washington, D.C. November 16, 1995.

Schafft, Gretchen and Gerhard Zeidler. KZ Mahn- und Gedenkstätten in Deutschland. Berlin: Dietz Verlag, 1996.

Sichrovsky, Peter. Born Guilty: Children of Nazi Families. New York: Basic Books, 1988. Trouillot, Michel-Rolph. Silencing the Pást. Boston: Beacon Press, 1995.

Volkan, Vamik. Linking Objects and Linking Phenomena: A Study of the Forms, Symptoms, Metapsychology, and Therapy of Complicated Mourning. New York: International Universities Press, 1981.

Weinmann, Martin. Das nationalsozialistische Lagersystem. Frankfurt/Main: Zweitausendeins, 1990.

Wiesel, Elie. From the Kingdom of Memory. New York: Schocken Books. 1990 Young, James. The Texture of Memory. New Haven:1993.

Jegyzetek

  1. Köszönetemet fejezem ki dr. Ronald Turcónak, aki javasolta a jelen cikk megírását, dr. Mauricio Cortinának és dr. Barbara Lenkrendnek a kézirat gondos átolvasásáért és meg­jegyzéseikért, valamint Flans Gasparitschnak, aki bepillantást engedett egy túlélő szem­pontjaiba. A szerző ugyancsak köszönetét fe­jezi ki dr. William Kincade-nek a témában ve­le folytatott alapos vitákért. A képekért az ér­dem Hans Gasparitschot, Gerhard Ziedlert, Carl és Ellen Echtlert, valamint Norbert Kämpgent illeti.

  2. McLaughlin emlékezteti olvasóit, hogy a tárgy elméleti kutatói szerint a fontosabb az a törekvés, ami a kapcsolatfelvételre irányul, mint ami a dicsőségre. Ez azt mutatja, hogy azok az emlékművek, amelyek nemzetiségek­kel, fajokkal vagy más szimbolikus mércével azonosítják és kapcsolják össze az elkövetők utódait, további pszichikai károkat okoznak a közösség szellemi egészségének. Ezt érdemes megfontolni az emlékművek tervezésénél, de ugyanígy kényszerítő erőt képvisel a túlélők és azok leszármazottainak állásfoglalása, akik azt kívánják, hogy ismerjék el mindazokat a borzalmas viszonyokat, amiket elviseltek.

  3. Interjú Horn Emillel, Budapest (Magyaror­szág), 1994.

  4. Személyes beszélgetés a túlélővel, Hans Gasparitschcsal, 1995 és 1997.

  5. Személyes beszélgetés Peter Jahnnal, a Karlhorst Múzeum igazgatójával, 1997. május 29.

  6. Interjú Karl-Heinz Sommerrel, Rudolstadt (Németország), 1997. július 1.

  7. 1995 nyarán az újságok egész Amerikában számtalan cikket közöltek arról a vitáról, amelyben a Smithsonian Országos Légügyi és Űrkutatási Múzeum kurátorai háborús vete­ránok csoportjának kemény ellenállásába üt­köztek az Enola Gay – a II. világháborúban az atombombát Japánra ledobó híres-hírhedt repülőgép – javasolt kiállítása kérdésében. A vita következményei igen mélyek és hosszan hatóak voltak.

8 Az újságok az 1998. január 20-ával kezdődő héten Németországban és az Egyesült Államok­ban beszámoltak arról, hogy a kiállítás megnyi­tásakor Drezdában, a kiállítás helyszínén és környékén erőszakos megmozdulások voltak.

Megjelent a Journal of the American of Psychoanalysisben: 26(2):255-272., 1998. A Szombatban megjelent szöveg az eredeti rö­vidített változata.

Címkék:2003-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nyomok, nemcsak füst és hamu

Konrád György Nyomok, nemcsak füst és hamu Láttunk képeket, emlékezünk jelenetek­re, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert hihetetlen, mert...

Sohasem járhatunk egészen jól – Konrád Györggyel beszélget Várnai Pál

Sohasem járhatunk egészen jólKonrád Györggyel beszélget Várnai Pál A most 70 éves regény­es esszéíró az egyetemen - ahonnan kizárták -...

Close