Szombat előfizetés 2017

Egy font hús – A Velencei kalmár a Tivoli színházban

Írta: Götz Eszter - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Shakespeare Velencei kalmárjának színreviteléhez a megírása óta nem kell különösebb apropót keresni, a téma folyamato­san műsoron van a történelem nagyszínpadán. Hálunk évtize­dekig tabu volt, hiszen a zsidó-nem zsidó megkülönböztetés már önmagában is társadalomellenes bűn volt. Ma már nem zárja efféle lakat, de értelmezése még mindig heves vitákat szít. Ráadásul a magyar színjátszásnak torkán akadt ez a nagy falat, gyakorlatilag 150 éve nem képes megbirkózni vele. Szü­lettek olyan előadások, amelyek Shylock figuráját a tőke ördö­gi követeként interpretálták, és olyanok – például a 80-as évek közepe táján Sík Ferenc rendezésében, Gábor Miklós legen­dás Shylock-alakításával -, amelyekben az ő alakja vitte a vál­lán az egész darabot. Felvillant néhány eredeti gondolat, de egészében egyik hazai előadásnak sem sikerült megbirkóznia azzal az ellentmondásos értékrendszerrel, a figurák szövevé­nyes viszonyaival, ami A velencei kalmárt Shakespeare egyik legtalányosabb, legösszetettebb művévé avatja.

A legtöbb színpadra állító ott bukik el, amikor a világot eb­ben a darabban is a bevált, leegyszerűsítő séma szerint próbál­ja jó és rossz félre osztani. A velencei kalmár nem a zsidó-ke­resztény konfliktusról szól. Nem is arról, hogy egy jó szándékú, nemes lélek (Antonio, a darab címszereplője) egy pénzéhes uzsorás (a zsidó Shylock) áldozata lesz. Sőt még arról sem, hogy miként állít falat a gazdag velencei köztársaság törvényes rendje polgár és polgár közé. Alföldi Róbert, a fiatal és kivéte­les tehetségű színész-rendező szerencsére egyik sablonnak sem dőlt be. Újrafordíttatta a darabot Szabó Stein Imrével, és az eredmény nyelvileg is, dramaturgiailag is zseniális lett. A ve­lencei kalmár nálunk ismert, Vas István-féle klasszikus szövege most kegyetlen és érzéki, a gondolat bravúrosan sokértelmű, nyers szavak mögött lapul. A Budapesti Kamaraszínházban ez a Velence legalább annyira romlott, mint amilyen pazarló, vi­dámsága üres, gyűlölete lapos, ahol a nagylelkűség nihilizmus­ból, a barátság testi kötelékből, a szerelem ágymelegből és pénz-éhből fakad. Keresztényei felületesek, zsidói gyűlölködők. Antoniója félresikerült hősszerelmes, Shylockja kényszer-áldozat. Értéket nem találunk benne, de még tudatos tagadást sem, csupán lézengő, arcot-kereső és ékes nyelven semmit sem mondó árnyék-figurákat. A néző senki mellett nem tud kiállni.

Ez a nyomasztó semmilyenség a kerete a címlapon feltünte­tett „audiovizuális színjátékénak. Antonio és barátai ugyanis videómonitorok szorításában élnek, kétdimenziós képekben érintkeznek a külvilággal és saját belső énjükkel (a díszlet Ken­taur munkája). A színpad két végén a kivetítőkön ordítva je­lennek meg a „félre” jelzésű belső monológok, intimitás kizár­va, igaz, minek is lenne, kinek melyik gondolata kívánna meg zárt, elmélyült magányt? A lélek hangjai videóklipekkel válta­koznak, ez a „zenei aláfestés”, a hangulatkeltő cicoma.

Hangulat bőven van, érzés annál kevesebb. Ebből a semmi­ből kitörni még a halál felé sem nagyon lehet. Ahol nincs tét, ott küszöb sincs. Portia (Egri Kati) is pusztán azért szeret bele a sok főúri kérő helyett a velencei Bassanióba (Bozsó Péter), mert az ugyanolyan, mint ő: üres. És a similis simili gaudet el­véből kiindulva védi meg álruhás bíróként, csalva a törvény nevében, Antoniót (László Zsolt). A velencei fiatalokat alakító színészek egy-egy ragyogó pillanattal ajándékozzák meg a kö­zönséget – Karácsony Zoltán Lanzelója csodálatosan egyesíti a mai utcakölyköt a reneszánsz szolgatípussal -, de nem kohe­rens figurák. Nem is kell annak lenniük, nem is lehetnek azok. Shylock viszont – akit Rátóti Zoltán olyan tökéletes eszközökkel formál meg, hogy talán évtizedekig etalon lesz a rákövetke­ző Shylockok számára – elzárkózásában nagyon is egységes alak. „Nem eszem veletek, nem imádkozom veletek” – mondja tehetetlen dühében. De a végső felindulásban mintegy enni akar Antonio testéből, a zsidónak tiltott disznóhúst szimboliku­san embertestből vágná ki. A törvények megszegésével Shylock magára vállalná, hogy megállítja a világ romlottságát. Embert ölne és „disznóhúst” enne. Megenni a támadót, ha már a törvény nem védi meg ellene, hát a legbarbárabb módon, mint a kannibálok: kitépni a szívét. Szóval, tettel nem győzheti meg őt, így csak ez marad, elpusztítani a szívét, hogy az értel­metlen kirekesztés, az én és a másik tragikus megkülönbözte­tése, a gyűlölet puszta emléke se maradjon fenn. Rátóti a má­sodik felvonásban, a bírósági tárgyaláson, tizenöt percig forgat­ja kezében a kést, iszonyú mozdulataitól a közönség szinte odafagy a székére. Csodálatos pillanatok ezek, a gyűlölet és a tehetetlenség, az erőszakra képtelen düh és a kiszolgáltatott ér­zés ősi erővel izzik fel bennük. Igazi, megrázó színházi csoda: a színész feje fölött rángatózó kés se leesni, se lesújtani nem tud, mint ahogyan a közönség sem tud senkit elítélni, sem föl­menteni. Ez a kérdés nem a törvény illetőségébe tartozik. Egy hosszan kitartott pillanatban csapdába kerül az emberi gyarló­ság, és semmilyen megváltásban nem reménykedhet.

A rendező sem kecsegtet ilyesmivel. Shylock kése nem sújt le, a kifejezéstelen röhögés lincshangulatba torkollik. Felmentett, barát, álbírónő és szolgák halálra rugdossa a „zsidót”. Shylock nem kivonult a színről, mint az eredeti da­rabban, csak halott testét lökik ki egy ajtón. A velencei úri társaság pedig katonabakancsban dobog, táncol, vadul vo­naglik a techno-zenére. A záróképben Jessica (Németh Bo­ri), Shylock megszökött, kereszténnyé lett lánya nem apját siratva lapul a falhoz az őrjöngők között, hanem őrült félel­mében. Most már mindig így fog élni.

Götz Eszter

Címkék:1998-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Harc az Istennel

Harc az Istennel (Allen Ginsberg: Halál van Gogh fülére!, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996) Három évtizeddel ezelőtt még megdöb­benve - vagy...

Múltidézés

Múltidézés (Mezei András: Eredet. Múlt és Jövő Könyvek, New York-Budapest-Jeruzsálem, 1996, 100 oldal, 328 Ft) Az elmúlt években Mezei András...

Close