Szombat előfizetés 2017

Golda Meir: Életem

Írta: Golda Meir - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1948. szeptember 2-án, egy szürke esős délutánon, Prágán át érkeztünk Moszkvába. A szovjet külügyminisztéri­um hivatalnokai az üdvözlés után nyomban közölték velem a repülőté­ren, hogy a szállodával egy kis baj van, mert a városban jelenleg Andrej Zsdanovnak, Sztálin legközelebbi munkatár­sának temetése folyik. Első benyomá­somat a Szovjetunióról tehát a hosszú, ünnepélyes temetésen át szereztem, valamint azokról a százezrekről – vol­tak tán millióan is -, akiket a Hotel Metropolba menet az utcákon láttam. A ki­zárólag külföldieknek fenntartott szállo­da olyan volt, mintha egy másik kor­szakból maradt volna itt. A hatalmas szobákban terebélyes kristálycsillárok, hosszú bársonyfüggönyök, túltömött plüss karosszékek ékeskedtek, az egyik helyiségben még zongora is állt. Minden lépcsőfordulóban egy-egy zord öreg nő ült, és ha az ember elhagyta a hotelt, át kellett adnia a kulcsot, de a hölgy munkájához bizonyára az is hoz­zátartozott, hogy jelentést tegyen a KGB-nek a vendégekről. Persze valószí­nűtlen, hogy ez a kulcsos öregasszony volt a KGB egyetlen információforrása. Szobáinkban soha nem találtunk egyet­len mikrofont sem, pedig rendszeres kutatást folytattunk utánuk, és a moszkvai diplomáciai testület több ve­terán tagja is állította, hogy minden egyes szót lehallgatnak két hálószobás lakosztályomban, amelyet Sarah-val vagy Zecharjával váltok.

Már egy teljes hete a szállodában lak­tunk, amikor rájöttem, a lehető legha­marabb el kell kezdenünk kibucéletünket, mert kifutunk a pénzből. A napi ki­ adások elképesztően magasak voltak, és az első szállodai számla láttán meg­rendültem. – Egyetlen lehetőségünk van arra, hogy szerényebb összegből kijöjjünk – mondtam munkatársaimnak -, ha a szálloda éttermében mindnyá­jan csak egyszer eszünk naponta. Reg­geliről és vacsoráról majd gondosko­dom, a pénteki főétkezés pedig a va­csora lesz, amit este együtt fogyasz­tunk. – Lou Kaddar meg én már más­nap elmentünk, és villanyfőzőlapokat vásároltunk. Ezekből mindnyájunk szo­bájába jutott, tányérokat és evőeszközt meg a szállodától kértem kölcsön – mi­vel a háború utáni Moszkvában ilyesmi még egyetlen boltban sem volt kapha­tó. Ami az élelmezést illeti, Lou meg én hetenként egyszer-kétszer teleraktuk kosarainkat sajttal, kolbásszal, kenyér­rel, vajjal és tojással (mindezeket egy piacon vettük, ott valamivel olcsóbban adták, mint a városban), és berakosgat­tuk szobáink nagy dupla ablakai közé, nehogy megromoljanak. Szombaton afféle villásreggelit készítettem saját családtagjaimnak (és a személyzet „agglegényeinek”, beleértve Ejgát és Lout), amelyet a lakosztályomhoz tarto­zó ebédlő villanyplatniján főztem meg.

Azt hiszem, hogy a Szovjetunióban töltött hét hónapom alatt ezek a fagyos reggeleken tett piaci kirándulások vol­tak a legkellemesebb dolgok. Sem Lou, sem én nem beszéltünk oroszul, de a parasztok nagyon kedvesek voltak, és türelmesen, mosolyogva és gesztikulál­va adták tudtunkra, hogy nem kell siet­nünk, mialatt az áruk között keresgél­tünk, és meghánytuk-vetettük, mit vá­sároljunk. Mint a legtöbb embert, en­gem is elbűvölt az egyszerű oroszok udvariassága, nyíltsága és melegsége, habár szocialistaként állandóan meg­döbbentem attól, amit az állítólagos osztály nélküli szovjet társadalomban láttam, nem hittem a szememnek, ami­kor a moszkvai utcákon átkocsizva kö­zépkorú, árkot ásó, utcát söprő asszo­nyokat láttam csupán rongyokba bur­kolt lábbal a mínusz negyvenfokos hi­degben, míg más nők talpig szőrmé­ben, magas sarkú cipellőben léptek be ragyogó kocsijukba.

Már a kezdet kezdetétől péntek estét jelöltem meg fogadónapnak. Remél­tem, hogy majd a helybeliek közül néhányan beugranak – ahogyan Izraelben szoktak – egy csésze teára és egy kis süteményre, de ez igen naiv remény volt, noha a péntek esti fogadóóra ha­gyományát még akkor is folytatták, amikor elmentem Moszkvából. Néhány újságíró jött, zsidók és nem zsidók a többi követségről, látogatóban lévő zsi­dó üzletemberek (például amerikai szőrmekereskedők), de soha egyetlen orosz nem jött, orosz zsidó pedig soha, soha, csupán jóval később.

Első hivatalos munkámként formális részvétnyilvánító levelet írtam Molotovnak, a szovjet külügyminiszternek Zsdanov halála miatt, majd átadtam megbízólevelemet. A Szovjetunió elnö­ke, Svernyik épp távol volt, így a szer­tartás az elnökhelyettes jelenlétében folyt. Nem tagadom, nagyon ideges vol­tam. Mi lesz, ha tegyük fel, valami hely­telen dolgot teszek vagy mondok? Izra­elre nézve ez kritikus lenne. Vagy ha mondjuk csalódást okozok az oroszok­nak? Még soha életemben nem csinál­tam ehhez hasonló dolgot, és tele vol­tam felelősségérzettel. Ejga azonban lecsillapított, rávett, hogy viseljem az ő gyöngysorát, és Namir, Arje Levavi (az első titkárunk) és Johanán Rattner (ka­tonai attasénk) kíséretében többé-kevésbé nyugodtan indultam el, hogy részt vegyek a rövid rituáléban, amely voltaképpen az izraeli követség hivata­los létezésének kezdetét jelentette a Szovjetunióban. Miután megbízólevele­met elolvasták, kis, héber nyelvű be­szédet tartottam (amelyet már koráb­ban elküldtünk a szovjet protokollfő­nöknek, így előkészíthette a fordítását), utána meg szerény, majdhogynem kel­lemes fogadást adtak tiszteletemre.

Most, hogy a legfőbb formalitás lezaj­lott, kétségbeesve kerestem a lehető­séget, hogy kapcsolatot teremthessek a zsidókkal. Vezérkarommal már közöl­tem, hogy amint átadom megbízóleve­lemet, mindnyájan ellátogatunk a zsi­nagógába. Ma másutt nem, itt egészen biztosan találkozhatunk orosz zsidók­kal, akiktől immár harminc éve – a for­radalom óta – elváltunk, és akikről jó­formán semmit nem tudtunk. Milyenek lehetnek? Mi maradhatott meg zsidósá­gukból, amikor már annyi éve élnek egy olyan rezsimben, amely nemcsak általában a vallás, hanem különösen a judaizmus ellen hirdetett hadat, és a ci­onizmust olyan bűnnek tekinti, amely­re az egyetlen megfelelő büntetés a kényszermunkatábor vagy a szovjet­-ázsiai száműzetés. Bár a héber nyelvet eltiltották, a jiddist még egy darabig tűr­ték, és Birobidzsánt, a kínai határ men­tén elterülő jiddis nyelvű autonóm terü­letet hivatalosan is szponzorálták. Ez a vállalkozás azonban nem fizetődött ki, és a II. világháború után (amelyben mil­liónyi orosz zsidó elpusztult) a szovjet vezetés úgy látta, hogy a legtöbb jiddis iskolát és újságot nem lehet újraindíta­ni. Mire mi a Szovjetunióba érkeztünk, nem csupán nyílt elfojtással, hanem ve­szedelmes, a kormány által irányított antiszemitizmussal találkoztunk, amely néhány éven belül teljesen „virágba bo­rult”; könyörtelenül üldözték a zsidó­kat, a zsidó entellektüelleket – színé­szeket, orvosokat, írókat – „kozmopolitizmus” és „cionista imperializmus” vádjával bebörtönözték. A helyzet már oly tragikussá vált, hogy követségünk azon tagjai, akiknek legközelebbi roko­nai – testvérei vagy szülei – Oroszor­szágban éltek, egész moszkvai ittlétem alatt majd megőrültek a kétségektől, találkozzanak-e vagy ne szeretteikkel; vágyódtak utánuk, de tudták, hogy ha izraeli kapcsolataik kiderülnek, azonnal deportálják őket.

Gyötrelmes dilemma volt ez, gyakran napokat töltöttünk azzal, hogy megpró­báljuk eldönteni, találkozzék-e X a nő­vérével, vagy küldjön-e Y élelmet és pénzt öreg, beteg anyjának, de rend­szerint arra az elhatározásra jutottunk, hogy bármit teszünk is, azzal csak a ro­konok helyzetét rontanánk, így hát az ő érdekükben az a legjobb, ha semmit nem csinálunk. Voltak persze kivéte­lek, de egészen máig nem merek erről szabadon írni, mert ma is lehetnek még olyan helyen élő zsidók a Szovjet­unióban, akik borzasztó veszélyeknek vannak kitéve. Ma már az egész civili­zált világ tudja, mi történt azokkal a szovjet polgárokkal, akik semmibe vet­ték azokat a rendeleteket és reguláció­kat, amelyekkel vezetőik ellenőrzés alatt tartották őket. 1948 azonban még a „mézeshetek” éve volt, és nekünk ne­hezünkre esett mind megérteni, mind elfogadni egy olyan rendszert, amelyben államellenes bűncselekménynek szá­mít, ha egy öregasszony találkozik a fiá­val, akit harminc éve látott utoljára – kü­lönösen akkor, ha ez a fiú egy diploma­tatestület ismert tagja, akinek jelenléte feltehetően üdvös a Szovjetunióban.

Mindenesetre a megbízólevél átadá­sát követő szombaton elgyalogoltunk a Nagy Zsinagógába (Moszkva másik két zsinagógája csak kicsiny faépület volt); a követség férfitagjai magukkal hozták imasáljaikat és imakönyveiket. A zsina­gógában mindössze száz, legfeljebb százötven idősebb zsidót láttunk, akik­nek persze sejtelmük sem volt jövete­lünkről, noha ezt jelentettük már a rab­binak. Szokás szerint az istentisztelet vége felé jó egészséget kívánva áldást mondtak az államfőre, majd legna­gyobb meglepetésemre, rám. A nők ga­lériáján ültem (ortodox zsinagógákban férfiak és nők különválasztva ülnek), és amikor megemlítették a nevemet, az egész gyülekezet megfordult, és úgy meredt rám, mintha emlékezetébe akarta volna vésni az arcomat. Senki nem szólt egyetlen szót sem. Csak néz­tek és néztek.

Az istentisztelet után bemutatkoztam a rabbinak, és néhány percig beszélget­tünk. A követségi tagok eközben előre­mentek, én pedig ilyenformán egyedül indultam el a szálloda felé. Közben ál­landóan az istentiszteletre gondoltam, és azokra a nagyon megviselt, nagyon kopott ruhás öreg férfiakra és nőkre, akik még most is minden héten elmen­nek a moszkvai zsinagógába. Nem me­hettem túl messzire, amikor egy idő­sebb ember meglökött, de úgy, hogy éreztem, ez nem lehet véletlen. – Egy szót sem! – suttogta jiddisül. – Előre­megyek, maga meg kövessen. – A szál­loda közelében voltunk már, amikor a férfi hirtelen megállt, szemközt fordult velem, és ott, a szeles moszkvai utcán állva elmondta a sehechejónüt, a hála­adó imát, amelyet utoljára Fishman-Majmon rabbitól hallottam május 14-én, Tel-Avivban. Mielőtt bármit mond­hattam vagy tehettem volna, az öreg zsidó elillant; beléptem a szállodába, a szemem csupa könny volt, és azon töp­rengtem, vajon ez az egész dolog meg- történt-e, vagy csak álmodtam.

Néhány hét múlva beköszöntött ros hásónó, a zsidó újév. Nagy ünnepeken, mondták, jóval többen szoktak elmenni a zsinagógába, mint szombaton, és újból elhatároztam, hogy az egész követ­ség kivonul a ros hásónói istentisztelet­re. Ünnep előtt egy-két nappal hosszú cikk jelent meg a Pravdában, amelyet Ilja Ehrenburg, a jól ismert szovjet újság­író és apologéta írt, aki maga is zsidó volt. Ha Sztálin nem lett volna, írta ájtatosan Ehrenburg, akkor zsidó állam sem lett volna. „Csupán egy hiba akad a dologban – magyarázta – Izrael állam­nak semmi köze sincsen azokhoz a zsi­dókhoz, akik a Szovjetunióban élnek, ahol nincsen zsidókérdés, ennél fogva Izraelre sincs szükségük. Izrael a kap­italista országoknak kell, amelyekben elkerülhetetlen az antiszemitizmus vi­rágzása. Egyébként pedig olyan, hogy zsidó nép, nem létezik. Ez épp olyan ne­vetséges dolog, mintha valaki kijelente­né, hogy a vörös haj és egy bizonyos orrforma miatt valaki egy másik néphez tartozik.” A cikket nem csupán én olvas­tam el, hanem az összes moszkvai zsi­dó is. És mivel hozzászoktak már ah­hoz, hogy olvasni a sorok között kell, ők is megértették, akárcsak én, hogy ezek a sorok arra figyelmeztetnek, tartsuk tá­vol magunkat tőlük! Ezer meg ezer zsi­dó olyan választ adott megfontolt szán­dékkal, bátran erre a baljós figyelmezte­tésre, amely mélyen megrázkódtatott és meghatott akkor, amikor tanúja voltam, és azóta is fellelkesít. Egyetlen kis rész­lete sincsen ennek az újévnek, amelyre megindultam élénken ne emlékeznék, úgy, mintha csupán néhány órával ez­előtt történt volna.

Ros hásónó ünnepén terveink szerint elmentünk a zsinagógába. A követség összes tagja, férfiak, nők, gyerekek, a legjobb ruhájukat viselték, ahogyan az illik is egy zsidóhoz zsidó ünnepen. A zsinagóga utcájának képe azonban megváltozott. Zsúfolásig telt emberek­kel, olyan szorosan álltak egymás mel­lett, akár a szardíniák, százak és szá­zak, mindenféle korúak, köztük a Vö­rös Hadsereg tisztjei, katonák, tiné­dzserek és kisbabák, akiket a szüleik vittek karjukon. Hagy ünnepeken álta­lában kétezer-valahányszázan szoktak zsinagógába menni, most azonban kö­zel ötvenezres tömeg várakozott ránk. Egy pillanatig fel sem fogtam, mi történ­hetett – vagy hogy kik ezek a várako­zók. Azután minden megvilágosodott. Ezek a bátor, jó zsidók eljöttek, hogy velünk legyenek, hogy demonstrálják rokoni érzéseiket, és hogy megünne­peljék Izrael állam megalapítását. Má­sodpercek alatt körém gyűltek, szinte a magasba emeltek, majd’ összelapítot­tak, és újra meg újra a nevemet ismé­telgették. Végül felsorakoztak, és hagy­ták, hogy bemenjek a zsinagógába; odabent azonban tovább folyt a tünte­tés. A nők galériájáról hol az egyik, hol a másik asszony lépett hozzám, meg­érintették a kezemet, megsimogatták, sőt némelyik megcsókolta a ruhámat. Nem hangzott el egyetlen szó sem, nem volt ott semmilyen díszfelvonulás, de a moszkvai zsidók e nélkül is bebizo­nyították mélységes vágyukat és igé­nyüket arra, hogy részt kérjenek Izrael állam létrejöttének csodájából, és a szemükben én testesítettem meg az ál­lamot.

Nem beszéltem, nem mosolyogtam, nem intettem a kezemmel. Úgy ültem a galérián, mint egy kőszobor, meg se mozdultam, mialatt ezernyi szempár szegeződött rám. Hogy is írta Ehrenburg? Zsidó nép nem létezik, Izrael ál­lam pedig semmit nem jelent a Szovjet­unióban élő zsidóknak! Figyelmezteté­se azonban süket fülekre talált. Har­minc éve annak, hogy mi és ők elvál­tunk egymástól. Most újra együtt vol­tunk, és ahogyan néztem őket, tudtam, nincs az a rettentő fenyegetés, amely ezt a zsinagógában látott, elragadtatott embertömeget megállíthatta volna ab­ban, hogy a maga módján elmondja, mit jelent számára Izrael. Az istentiszte­letnek vége lett; felálltam, hogy kimen­jek, de lépni is alig bírtam. Úgy érez­tem, hogy a szeretetmegnyilvánulás zuhatagától a szó szoros értelmében el­állt a lélegzetem, és lelassult a szívve­résem. Azt hiszem, félig-meddig elájul­hattam. A tömeg azonban szorosan kö­rülvett, az emberek a kezüket nyújto­gatták és azt mondogatták: „nasa Golda” (a mi Goldánk), meg azt, hogy salom, salom, és sírtak.

Az emberóceánból két arcot ma is tisztán magam előtt látok. Egy alacsony férfit, aki elibém toppant. – Goldele, le­ben zolst du. Sáná Tóvá! – mondta, ami annyit jelent: Goldele, hosszú életet és boldog újévet kívánok neked. És egy asszonyt is tisztán látok, aki folyvást ezt ismételgette: „Goldele, Goldele”, és mosolygott, és csókokat dobált felém.

Gyalog lehetetlen volt visszamennem a szállodába, és bár sábeszkor vagy nagy zsidó ünnepen tilos járműben utazni, valaki mégis belökött egy kocsi­ba. Ám a kocsi meg sem bírt moccan­ni, mert töméntelen ujjongó, nevető, könnyező zsidó vette körül. Szerettem volna megszólalni, mondani valamit ezeknek az embereknek, amiből meg­tudják, bocsánatot kérek tőlük, amiért nem akartam Moszkvába jönni, és ami­ért nem tudtam, milyen erősen kötőd­nek hozzánk. Voltaképpen azt sem tud­tam, van-e még egyetlen szál, amely hozzánk köti őket. De nem találtam szavakat. Mindössze ügyetlenül és olyan hangon, ami mintha nem is a sa­ját hangom lett volna, egyetlen jiddis mondatot tudtam kinyögni, kidugva a fejem a taxi ablakából: E dank eich vas ihr seit geblieben jidden. (Köszönöm, hogy zsidók maradtatok.) Azután hallottam, hogy ez a szerencsétlen, nem ideillő mondat úgy ment szájról szájra a tömegben, mint valamilyen csodálatos, profetikus kinyilatkoztatás.

Végül, néhány perc múlva a tömeg elengedte a taxit, és elindulhattam. A szállodában mindenki a szobámba gyűlt. Mélységes megrendülést érez­tünk. Senki nem beszélt. Csak ott ül­tünk. Túl nagy volt a reveláció ahhoz, hogy beszélgessünk róla, arra azonban nagy szükségünk volt, hogy együtt le­gyünk. Ejga, Lou és Sarah szívszakadva zokogott, és néhány férfi is arca elé tett kézzel ült. Én nem tudtam sírni. Csak ültem, sápadtan, magam elé meredve, így maradtunk órák hosszán át; olyan hatalmas érzelmi hullámok csapkodtak bennünk, amelyről még egymás között sem tudtunk beszélni. Nem akarok most úgy tenni, mintha akkor biztosan tudtam volna, hogy húsz éven belül sok zsidót viszontlátok majd ezek kö­zül Izraelben. Egyet azonban tudtam: azt, hogy a Szovjetuniónak nem sike­rült lélekben megtörni őket; hogy az oroszok bármily erősek is, kudarcot vallottak. A zsidók zsidók maradtak.

Valaki lefényképezte ezt a ros hásónói tömeget, és a felvételről valószínű­leg számtalan másolat készült, mert a későbbiekben a mellettem elhaladó emberek oda-odasúgták nekem az ut­cán, amit eleinte nem is értettem, hogy „nekünk is megvan a fotó!” Természe­tesen tudtam, hogy ugyanilyen szeretetet és büszkeséget mutatnának egy seprűnyél iránt is, ha történetesen sep­rűnyelet küldtek volna ide Izrael képvi­seletében. De hiába, nagyon megha­tódtam, amikor évek múltán az Izrael­be érkező orosz bevándorlók megmu­tatták nekem ezt a húsz évvel ezelőtti, megsárgult fényképet vagy azt a mási­kat, amely az 1948-i Kremlbeli megbízólevelem átadásakor megjelent az ak­kori szovjet napilapokban, és ezt az új­ságkivágást is szeretettel őrizték két év­tizeden át.

Jom kippurkor, a bűnbánat napján, amely tíz nappal újév után következik, újból több ezer zsidó gyülekezett a zsi­nagógában, és ezúttal egész napon át velük maradtam. Emlékszem, amint a rabbi az istentisztelet zárószavait reci­tálta, „lesónó hábó birüsolájim” (jövőre Jeruzsálemben), az egész zsinagógán valami remegés futott át, és magamban én is elmondtam egy rövid imát. „Iste­nem, add, hogy igaz legyen. Ha nem is jövőre, de engedd, hogy az orosz zsi­dók hamarosan eljöhessenek hoz­zánk.” Akkoriban azonban nem számí­tottam arra, hogy ez még az én életem folyamán bekövetkezik.

Nem sokkal később abban a kivált­ságban részesültem, hogy találkozhat­tam Ehrenburggal. Az egyik Moszkvá­ban tartózkodó külföldi tudósító, egy angol, aki péntek esténként be szokott ugrani hozzánk, egy alkalommal meg­kérdezte, szeretnék-e találkozni Ehren­burggal. – Ami azt illeti, nagyon is sze­retnék – feleltem. – Van egy-két dolog, amiről jó lenne elbeszélgetni vele. – El­intézem, ígérte az angol, de soha nem intézte el. Aztán néhány hét múlva a cseh nagykövetség fogadást adott a Függetlenség napjának ünnepére, ahol ugyanez az angol újságíró odajött hoz­zám. – Ehrenburg van itt. Idehozzam önhöz? – Ehrenburg tökrészeg volt – ami, mint mondták, nem volt szokatlan dolog nála -, és az első pillanattól kezd­ve igen agresszívan viselkedett. Először oroszul kezdett beszélni hozzám. – Saj­nálom, nem beszélek oroszul. Ön be­szél angolul? – válaszoltam. – nagyon görbe tekintetet vetett rám. – Gyűlölöm azokat az orosz születésű zsidókat, akik angolul beszélnek – közölte. – Én pedig nagyon sajnálom azokat a zsidó­kat, akik nem beszélnek héberül vagy legalábbis jiddisül – vágtam rá. Monda­nom sem kell, egész rakás körülöttünk kavargó ember volt fültanúja ennek a kis szóváltásnak, amely, azt hiszem, senkinek a szemében nem emelte az Ehrenburg iránti tiszteletet.

Ennél jóval érdekesebb és érdeme­sebb találkozásom volt egy másik szov­jet polgárral azon a fogadáson, amelyet Molotov adott az orosz forradalom év­fordulóján, amire évente az összes dip­lomatát meghívták. A követségek veze­tőit a külügyminiszter külön szobában fogadta. Miután kezet fogtam Molotovval, a felesége, Ivy Molotov odalépett hozzám. – Nagyon örülök, hogy végre találkozhatom önnel – mondta valóban meleg hangon, némi izgatottsággal. – Beszélek jiddisül, tudja? – tette hozzá.

Ön zsidó? – kérdeztem meglepődve.

Igen – felelte jiddisül. – Ich bin a Jiddische tochter (zsidó emberek lánya vagyok). Hosszan beszélgettünk egy­mással. Az asszony mindent tudott a zsinagógában történtekről, és azt mondta, milyen nagyszerű, hogy oda­mentünk. – A zsidók már annyira sze­rették volna önt látni – mondta. Azután megemlítettük a Negev kérdését, amely felett az ENSZ-ben még mindig vitatkoztak. Valami olyan megjegyzést tettem, hogy már csak azért sem tud­nám feladni a Negevet, mert a lányom ott él, majd közöltem, hogy Sarah itt van velem Moszkvában. – Okvetlenül találkoznom kell vele – mondta erre Molotov asszony. Így azután bemutat­tam neki Sarah-t és Jael Namirt. Molo­tov felesége Izraelről beszélgetett ve­lük, és tucatnyi kérdést tett fel Sarah-nak a kibucokról, arról, hogy kik élnek ott, és hogyan vezetik. Jiddisül beszél­getett a lányokkal, és el volt ragadtat­va, amikor Sarah ugyanezen a nyelven válaszolt neki. Amikor Sarah elmagya­rázta, hogy Revivimben minden közös, és senkinek nincsen magántulajdona, Molotov felesége aggódó arcot vágott. – Ez nem jó ötlet – csóválta a fejét. – Az emberek nem szeretnek mindenben osztozni egymással. Ezt még Sztálin is ellenzi. Meg kellene ismerned Sztálin gondolatait és írásait erről a témáról. – Mielőtt Molotov asszony más vendég­hez fordult volna, átölelte Sarah-t, és könnyes szemmel így szólt hozzá: – Légy jól. Ha veled minden rendben lesz, akkor az összes zsidóval is min­den rendben lesz.

Soha többé nem láttam őt, nem is hallottam róla. Sok év telt el, amikor New Yorkban Henry Shapiro, a United Press veterán moszkvai tudósítója el­mesélte, hogy Ivy Molotovot a velünk folytatott beszélgetés után letartóztat­ták. Eszembe jutott az akkori ünnep­ség, és hogy ugyanazon a napon vala­mivel korábban végignéztük a Vörös té­ri katonai díszszemlét. Szörnyen irigyel­tem az oroszok fegyvereit és bemutató­ját – amelynek persze csak kis töredékét tették közszemlére; Molotov később, mintha a gondolataimban olvasott vol­na, felém emelt egy pohár vodkát. – Ne higgye, hogy mindezt egy nap alatt sze­reztük meg. Eljön majd az idő, amikor önöknek is meglesz mindez a felszerelé­sük. És akkor minden rendbe jön.

1949 januárjában azonban az orosz zsidóknak igen nagy árat kellett fizetni­ük azért, hogy olyan szeretettel üdvö­zöltek bennünket. Az „árulásban”, amelyet a kommunista eszmék szerint elkövettek a szovjet kormány szemé­ben, az az öröm is benne foglaltatott, amellyel minket fogadtak. A moszkvai jiddis színházat bezárták. Az Enigkeit című jiddis újságot beszüntették. Az Emest, a jiddis kiadót bezárták. Az sem számított, hogy mindezek az intézmé­nyek hűen követték a kommunista vo­nalat. Mindebből csak azt a tényt szűr­ték le, hogy az orosz zsidók túl nagy ér­deklődést mutatnak Izrael iránt, és ör­vendeznek, hogy a Kreml elfogadta Iz­raelt. Öt hónap elég volt ahhoz, hogy gyakorlatilag egyetlen zsidó szervezet se maradjon Oroszországban, és a zsi­dókat eltávolították a közelünkből.

Kiss Mariann fordítása

*Golda Meir: Életem című könyve, melyből a fenti részletet közöljük, a Filum Kiadó gondozásában a könyvhétre jelenik meg.

Címkék:2000-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A pohár

Vasagyi Mária A pohár* Ábrahám Jésua bejegyzése 1813-ban nyomtatott krakkói imakönyvé­ben (jiddisből fordította anyai nagy­anyám édeshúga, néhai Steiner Ró­zsa 1951...

A szembenézés kudarca – Fábri Zoltán: Utószezon

Erős Ferenc A szembenézés kudarca*Fábri Zoltán: Utószezon Fábri Zoltán Utószezon című film­je 1966-ban készült, Rónay György Esti gyors című regénye...

Close