Szombat előfizetés 2017

„Gerillaharcos vagyok…”

Írta: Csáki Márton - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Új arcok – új gondolatok 3.

Gerillaharcos vagyok…”

Lányi Eszter harminckét éves, vég­zettsége szerint judaisztika szakos tanár, noha sok egyébbel is foglal­kozott: volt kortárs művészeti kollé­gium hallgatója, rádiózott, néha montázsokat készít, a beszélgeté­sünk előtti napon pedig épp Szar­vasról érkezett, ahol izraeli gyere­kek táboroztatásában segédkezett. Jelenleg a Joint és a Komen Alapít­vány közös mellrák-felvilágosítással foglalkozó projektjének hazai ve­zetője. Ugyan a hivatalos zsidó vi­lágnál jobban kedveli az önálló, al­ternatív kezdeményezéseket, mégis többen úgy ismerhették meg, mint a Mazsihisz két korábbi elnökének – Tordai Péternek, majd Heisler Andrásnak – közeli munkatársát. Szabadidejében az informális okta­tást végző Haver Alapítvány kura­tóriumának elnöke – eddigi tapasz­talatairól, terveiről kérdeztük.

Minek a hatására kezdett elmé­lyültebben foglalkozni a zsidóság­gal?

– Első meghatározó emlékem, ami­kor kisiskolás koromban két osztály­társam nekem szegezte a kérdést: Lá­nyi Eszter, te zsidó vagy? Nem tudtam mit válaszolni, bár tudtam, hogy van valami közünk ehhez a szóhoz. Mind­egy is, mondták, mert az anyukád úgyis azt mondta a mi anyukánknak. Egyikük ma rabbi… Második találko­zásom a zsidósággal Izrael volt, ahol tizenöt évesen jártam és szerencsés­nek érzem, hogy az én identitásom in­kább ehhez az országhoz és annak po­zitív, sokszínű szellemiséghez kötődik.

Hosszú ideig a Mazsihisznél dolgozott. Korábban is kötődött a hivatalos zsidósághoz?

– Semmilyen intézmény, szervezet nem vonzott, inkább amolyan „geril­laharcos” vagyok és nem „bársony­széken ülő”. A tanulmányaim után nyakamba vettem a világot: jártam Iránban, évekig éltem külföldön, de bárhol jártam, mindig kapcsolatba ke­rültem a zsidó közösséggel. Ez nem csak azt jelentette, hogy elmentem a helyi zsinagógába, inkább belsőleg volt fontos, például amikor Iránban kézről kézre adtak a zsidó családok. Miután hazajöttem, egy régi barátnőm által a Mazsihiszhez kerültem. Most is úgy gondolom: akár érdekes is lehetett volna. Nem volt az. Egy idő után nem jelentett kihívást, a munkakörömet sem tisztázták – hol külügyes, hol tit­kárnő voltam. Heisler András munká­ját – még ha nem is mindig értettünk egyet – sokra tartottam, neki ugyanis voltak elképzelései arról, miként kel­lene működnie egy közösségnek, és milyen szerepet tölthetne be abban a Mazsihisz.

Miért, ön szerint milyen szerep várhatna rá? Miért érezte felesle­gesnek a munkáját?

Nem dolgozhattam a saját tem­pómban, a jó kezdeményezéseket ügyesen kellett csomagolni, hogy „át­menjenek”, ami hosszútávon rendkí­vül fárasztó volt. Kevesen tesznek fel fontos kérdéseket, és a kísérletező szellemiség nem is talál támogatásra. Számomra csak akkor válhat valami igazi értékké, ha a saját módomon kö­zelíthetem meg, alakíthatok rajta, do­gozhatok vele. Elég nehéz, ha az em­ber tisztában van azzal, milyen témák uralják a zsidó közéletet a világban, itthon meg azt hallja, hogy a zsidóság a zsinagógával vagy a Mazsihisszel egyenlő. Ez részben igaz, de 2006-ban nem elegendő. Mintha másik korban élnénk. Jelenlegi formájában – bár olykor beleütközöm – a Mazsihisz nem játszik szerepet az életemben.

Erre a korszerűtlenségre a kül­földi tapasztalatok ébresztették rá?

– A hitelességről van inkább szó. Nem beszélünk eleget a zsidó identitá­sok sokféleségéről, hogy milyen em­berekből áll a közösség, milyen háttér­rel rendelkeznek, mit hoznak maguk­kal, és főleg, hogy mire lenne szüksé­gük a tanulásban. Nagyon sok év telt el, amíg nem foglalkoztunk a zsidósá­gunkkal, sem személyes, sem közös­ségi szinten. A Mazsihisz pedig renge­teg lehetőséget enged ki a kezéből. Miért várjuk, hogy vonzó legyen a zsi­nagóga vagy a közösség, ha nem va­gyunk maximálisan igényesek önma­gunkkal szemben? Természetesen nem lehet mindent áthárítani, hiszen mindenkinek a saját felelőssége is, mennyit és hogyan törődik a gyökere­ivel.

És mi a helyzet a többi közös­séggel? Egyáltalán, lát olyan kez­deményezést, ami átvállalhatná ezeket a feladatokat?

Ezekre a feladatokra szakmailag felkészült személyek, szervezetek tud­nának megoldást ajánlani. Ismerek pár jó csapatot, akik színvonalas dolgokat tesznek le az asztalra, és keményen úsznak az árral szemben. Nem létezik olyan szuperszervezet, amely minden­hez értene, és nincs is rá szükség. Alapvetőnek tartanám, hogy az új szervezetek új szellemiséget hozza­nak, értékekről beszéljenek, és ne a források elosztása körül legyen a leg­hevesebb vita. Reménykedem abban, hogy a ma születő kezdeményezések túlélik a kezdeti nehézségeket, és né­hány év múlva már egészen másról beszélgetünk. Könnyebb lenne persze a kis szervezeteknek, ha a nagyok tá­mogatnák őket – és itt elsősorban nem az anyagiakra gondolok

Egészen pontosan miért jött létre a Haver Alapítvány?

Röviden: informális zsidó oktatás nem zsidóknak. Hat barátommal ala­pítottuk 2001-ben. Abban az évben tették kötelezővé a középiskolákban a holokauszt-emléknapot, ami a gyakor­latban gyakran nyűg volt a tanárok­nak, akiknek sok esetben a megfelelő felkészültsége is hiányzott. Mi – lé­nyegében ez az újításunk – fontosnak tartjuk, hogy a diákok élő zsidókkal találkozzanak, és megismerkedjenek a 21. század sokféle zsidó identitásával; kérdéseket teszünk fel, játszunk, be­szélgetünk, együtt gondolkodunk. Ad­dig felesleges a holokausztról beszél­ni, amíg elképzelésük sincs arról, kik­kel is történt mindaz, illetve amíg azt hiszik, hogy csak a zsidók ügye. Mára számos önkéntes csatlakozott hoz­zánk, híre ment az alapítványnak az interneten és a tanárok körében. Éven­te körülbelül ezerötszáz diákkal talál­kozunk, de nemrégiben csak a Köl­csey Gimnáziumban nyolcszáz fővel foglalkoztunk egy teljes napon át.

Mennyit tudnak a diákok, men­nyit a tanárok?

A diákok jóformán semmit, bár az egyházi iskolákban valamivel jobb a helyzet. Tanároknak a HDKE jóvoltá­ból szoktunk továbbképzéseken sze­mináriumokat tartani, de ott azokkal találkozunk, akikben már él valamifé­le érdeklődés.

Mindannyian a szabadidejüket áldozzák a Haver Alapítványra, ho­lott – ha jól tudom – alig akad ha­sonló. Nem érkezett felkérés, hogy vállalják magukra a középiskolai holokauszt-emléknapok megtartá­sát?

– Nem, és ez rendben is van. Most kell eldöntenünk, hogy vagy mester­ségesen visszanyomjuk az alapít­ványt, és eredeti formájához híven, to­vábbra is baráti közösségként funkcio­nálunk, vagy megerősítjük a szerveze­ti kereteket, felveszünk egy állandó igazgatót, és megpróbálunk professzi­onálissá válni. Emellett szól, hogy sok segítőnk akad, akikért immár fe­lelősséggel tartozunk, illetve az utóbbi időben viszonylag nagy összegeket si­került nyernünk különböző pályázatokon. Itthon nem ismerek hasonló in­tézményt, de egy nemzetközi fórumon lengyel és svéd fiatalok is érdeklődtek a munkánk iránt, velük a jövőben pró­bálunk együttműködni.

Minden szervezet a függőségi viszony miatt panaszkodik, ugyan­akkor – mint állítják – arra sincs elegendő anyagi forrásuk, hogy profi pályázatírókkal dolgozhassanak. A Havert ki támogatja?

Feldühít, amikor ezt hallom: en­nek csupán a megszokás az oka. Ké­nyelmesebb, ha azért kap pénzt egy szervezet, mert van. Saját tapasztala­tom, hogy létezik más út. Pályázataink többségét magunk írjuk, kilencvenöt százalékban külföldi támogatásokból tartjuk fenn az alapítványt. Nem az számít, ott van-e a logónk egy plaká­ton, hanem hogy fontosnak tartjuk a mondandónkat, felelősségünket a vi­lág élhetőbbé tételében.

Csáki Márton

Címkék:2006-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Rabul ejtett a munkám”

„Rabul ejtett a munkám” A pécsi születésű, harmincadik évé­ben járó Kürti Csaba, mint mondja, „diplomahalmozó”. Közgazdász és informatikus mérnöki diplomája...

Gender és Jewish

Gender és Jewish Diversities: eltérések, „külön­bözőségek” - ezzel a címmel ren­dezte meg negyedik konferenciáját Budapesten, az EszterTáska Ala­pítvány közreműködésével a...

Close