Új zsidó nemzedék a Szovjetunióban – Az 1950-es évek

Írta: Gereben Ágnes - Rovat: Archívum

Gereben Ágnes

A Sztálin utáni szovjet rendszer még mindig, valamennyi paramétere szerint diktatúra volt.* A mégoly könyörtelen megtorlások ellenére elpusztíthatatlannak bizonyult nemzeti érzés azonban ezekben az években a sorra megjelenő forráskiadványokból, politikai rendőrségi jelentésekből ítélve az egész birodalom­ban utat tört és jogokat követelt magá­nak, különösen az 1953 előtt üldözött et­nikumok életében. Ez a zsidóság eseté­ben is így volt. Az ekkoriban Ilja Ehrenburgnak írt levelekben feltűnő, mennyi­re mások ezek az emberek, mint szüleik és nagyszüleik nemzedéke volt. Apáik még többnyire a letelepedési övezet kis­városaiban születtek, jiddis nyelvű kö­zegben. Zsidó vallási és kulturális miliő­ben telt a gyermekkoruk, s kamaszként egy új, születő világba rajzottak ki, amely korábban soha nem ismert lehetőségeket biztosított számukra. így érthetően mindent megtettek, hogy azonosuljanak ezzel a társadalommal, elfogadják játékszabályaikat, és elfogadtassák magukat vele. Lázas sietséggel igyekeztek meg­szabadulni a múlttól, tudatosan maguk mögött hagyva a vallás és a kultúra attri­bútumain kívül a hétköznapi szokásokat, a mélyben munkáló értékeket, s persze az anyanyelvet. A Zsidó Antifasiszta Bi­zottság 1952 nyarán folyó perében, a zárt tárgyalásokon egyik-másik vádlott azzal dicsekedett (pontosabban úgy cá­folta a nacionalizmus vádját), hogy hang­súlyozta: már jó húsz éve meg se szólalt jiddis nyelven, s gyerekeit nem is tanítot­ta meg rá.1

Az 1920-30-as években felnőtt szov­jet zsidók számára megkérdőjelezhetet­len volt a hivatalos ideológia alapját je­lentő marxizmus-leninizmus, a maga messianisztikus jövőképével, a cári kor­szakban törvényekbe iktatott diszkrimi­náció sújtotta családokból származó em­berek számára érthetően vonzó egyenlő­ségelvével. Sőt, mint a Szovjetunióból ki­vándorolt zsidók első hullámával érke­zők között szociológiai felmérést végző Ludmilla Tsigelman az interjúk alapján megállapította, az idősebb nemzedék az antiszemitizmus megnyilvánulásait a szovjetellenesség jelének tartotta. Régi idők káros örökségének – ahogy a saját népe kultúrájáról, nem régi életéről is úgy hitte, hogy a meghaladni vélt és vágyott múlt része.2

A szovjethatalom első két évtizedé­ben a politikai és a társadalmi élet szá­mos fórumán még valóban szalonképte­lennek számított az antiszemitizmus. Vitalij Rubin – a Moszkvai Helsinki Cso­portot, az orosz demokratikus mozga­lom centrumát 1976 őszén létrehozó 11 ember egyike – így emlékezett a gyer­mekkorára: „Az általánosan elfogadott értelemben nem merült fel a zsidókér­dés. negatív, antiszemita értelemben sem volt jelen. Minden zsidó tudatában volt, hogy ő zsidó, de úgy vélték, hogy zsidóságuk valamennyi mozzanata a múlt része. Emlékszem apám történetei­re gyerekkoráról, a chéderről, a zsidó nevelés hagyományairól. Úgy hallgat­tam, mint valami mesét, amelynek már semmi köze nincs hozzám.”3

Egy odesszai férfi később hasonló em­lékeket idézett fel az 1930-as évekbeli zsidó életről: „Az én osztályomban a 35 tanuló közül legalább 30 zsidó volt. Egy­más közt oroszul beszéltünk, de a mon­datokat jiddis szavakkal és kifejezések­kel tűzdeltük tele. Iskolaéveim alatt soha semmilyen antiszemitizmust nem ta­pasztaltam. Nem éreztük, hogy mások lennénk, mint a többi szovjet ember. Az iskolában nem tanultunk zsidó történel­met, viszont rengeteg időt fordítottunk az orosz történelem és irodalom tanul­mányozására. Mi, zsidó gyerekek, ezt a saját történelmünknek, a saját irodal­munknak éreztük, és nem fogtuk fel, hogy mi idegenek vagyunk ebben az or­szágban. Paradox módon az oszthatatlan orosz nemzet részének tekintettük ma­gunkat, noha tudtuk, hogy zsidók va­gyunk.”4 A valójában egyáltalán nem paradox felfogás segített az 1930-as évek­ben felnőtt nemzedéknek a szovjet tár­sadalomba való beilleszkedésben, ami az esetek nagy részében az asszimilációt jelentette. Más kérdés, hogy amint ez ha­marosan nyilvánvalóvá vált, a másik ol­dalon általában nem teremtődött meg a befogadás gesztusa.

Az apák nemzedéke után a fiúk már egy egészen más Szovjetunióban csepe­redtek fel. A háború utáni évtizedben fel­nőtté vált fiatalok, az elődökhöz képest, bizonyos értelemben fordított utat jártak be. Ők már nem a chéderben, hanem szovjet iskolákban nevelkedtek. Oroszok között éltek, és oroszul többnyire akcen­tus, s a zsidók korábban oly jellegzetes, derültséget kiváltó nyelvtani hibái nélkül beszéltek. Öltözködésük, viselkedésük, szokásaik alapján a zsidó gyerekeket nemigen lehetett megkülönböztetni a „törzsökös nemzetiség” képviselőitől, s maguk sem érezték a másságot. A sztáli­ni korszak vége, a mégoly viszonylagos és átmeneti liberalizálás ennek a nemze­déknek, egyebek mellett, a zsidó identitás felismerését, robbanásszerű megélé­sét is jelentette. Azok számára, akik szen­vedő alanyai voltak a „kozmopolitizmus elleni kampánynak”, majd végigrettegték a „fehér köpenyes gyilkosok” ügyét, meg­tapasztalták a továbbtanulásnál érvénye­sülő numerus clausust, az apák nemze­déke által elhagyott zsidóság az élet egyik legfontosabb szervező elvévé vált.

Ez a folyamat persze sokféleképpen ment végbe, hiszen sokféle volt a két és fél milliós zsidóság is, amelyre hatott. Az a három társadalmi csoport, amely az 1960-70-es évek kivándorlási hullámá­nak magját alkotta, neveltetését, sőt jele­nét tekintve is teljesen eltért egymástól. Az egyiket a zsidó élet szokásait megőr­zött családok fiai adták. Mindenekelőtt az askenáziakkal szemben eleve lassab­ban asszimilálódó biharai, grúziai és a legutóbbi időkig több évszázados hagyo­mányaik szerint élő hegyi zsidó közössé­gek tagjai. Az 1989-90-ben szerzett személyes benyomásaim szerint az emigrációt követően számukra az izraeli élet lényegesen kisebb megrázkódtatást jelentett. Közülük sokan egyáltalán nem érzékelték az askenázi bevándorlóknak oly súlyos kulturális sokkot. A tel-avivi pi­acon ráérősen üldögélő buharai zsidó asszonyok, saját bevallásuk szerint, min­den gond nélkül beilleszkedtek a szá­mukra nem is olyan új világba. Termé­szetesnek vették a moszkvai, leningrádi zsidók számára elviselhetetlenül kínzó éghajlati viszonyokat és az óhazában megszokott „keleti” mentalitást.

A háború után felnőtt és zsidó öntu­datára talált szovjet polgárok második csoportját a háború után újra Moszkva fennhatósága alá került, nyugati terüle­teken élő, vagy onnan a nagyvárosokba költözött fiatalok nemzedéke jelentette. Ők őrizték meg a legjobban vallási ha­gyományaikat, nemzeti gyökereiket. Az 1945 utáni szovjet társadalomban álta­lános csoportszerveződések sorában az elsők között hoztak létre néhány fős illegális köröket, amelyek között voltak kifejezetten cionista társaságok, vallási csoportok és kulturális közösségek is. Ebben a kö­zegben jöttek létre a ké­sőbbi évtizedek zsidó nemzeti mozgalmának el­ső alapsejtjei. Az ő tevé­kenységük a súlyos büntetés veszélye ellenére nagyon gyorsan kiteljesedett. Nem véletlen, hogy 1954 és 1957 között ebből a körből kerültek legtöbben a gulágra.

Vilniusban több csoport alakult, amelynek tagjai titokban összejöttek a vallási ünnepeken. A zsidó újév alkalmá­ból képeslapokat készítettek, sőt ké­sőbb, a Sínai-félszigeti háború alatt még pénzt is gyűjtöttek Izrael „védelmi szük­ségleteire”.5 Rigában Joszif Snaider, az ottani cionista mozgalom egyik majdani vezetője sokszorosította és szűk körben terjeszteni kezdte az Izraelben élő nagy­bátyjától kapott katonai dalok szövegét. 1955-ben a város központjában találha­tó fényképészboltja kirakatában Lenin portréja helyére kitette az első izraeli el­nök, Chájim Weizmann fényképét. A következő évben már odáig merészke­dett, hogy a zsidó újév alkalmából ötszáz példányban izraeli egyenruhás fiatalokat ábrázoló képeslapot sokszorosított. Eze­ket egy barátja segítségével becsem­pészte a rigai zsinagógában lévő imakönyvekbe. A hatás olyan nagy volt, hogy e képeslapok némelyikét a KGB nyomo­zói később Moszkvában, Leningrádban és Minszkben találták meg.

Snaider háromfős csoportoknak héber nyelvleckéket adott. Rendszeresen hall­gatta az izraeli rádió adásait, s két újság­író ismerősével Iton címen szamizdat fo­lyóiratot állított össze. Mivel a fiataloknak csak orosz klaviatúrájú írógépük volt, a héber nyelvű szöveget cirill karakterekkel írták le többször is, indigóval. Az eredmény összesen húsz példány lett, s ez a korabeli viszonyok között bősége­sen kimerítette a szovjetellenes propa­ganda és a szervezkedés vádját. Mindehhez még a hadseregből 1952-ben lesze­relt fiatalember rendszeres edzéseket tartott „kommandónak” nevezett cso­portjával, amely a nagy zsidó ünnepek napjaiban a helyi zsinagóga körül járőrözve védte a hívőket az antiszemita provokációktól. Ez egészen 1957-ig tar­tott – akkor a hatóságok Snaidert letar­tóztatták, és koncentrációs tábori kény­szermunkára küldték.6

A „fiúk” nemzedékének harmadik, legnépesebb csoportját a szovjet nagy­városokban, asszimilált családokban élő fiatalok alkották. Közülük sokan tizen­éves korukban, a háború utáni titkos reformmozgalmakban kezdték a társadal­mi aktivitást. Ha különböző mértékben is – gyakran csak latens módon – de még élt bennük az apák felfogása, miszerint az antiszemitizmus az in­ternacionalista rend­szerrel szembeni szov­jetellenes megnyilvánu­lás, amelyet a rendszer belső fejlődése, tisztu­lása, az őseredeti lenini elvekhez való visszaté­rése segíthet felszámol­ni. A Ludmilla Tsigelman által „szovjet pat­riótáknak” nevezett fia­talok között olyanok is voltak, mint a zsidó ki- vándorlási mozgalom egyik későbbi nagy alakja, Alekszandr Voronyel, a Zsidók a Szovjetunióban című 25 köte­tes dokumentumgyűjtemény majdani összeállítója. Ő 1946-ben, 14 évesen csoportot alakított, amelynek tagjai röp­lapokat készítettek a marxista tan és a szovjet törvények megsértésének esetei­ről. Számos ilyen eset előfordult, s mint láttuk, távolról sem csupán a zsidóság körében. A „belső disszidenseknek” ne­vezett orosz demokraták világszerte mindmáig nagy tisztelettel övezett küz­delme is akkor vált mozgalommá, ami­kor Alekszandr Jeszenyin-Volpin – a költő Jeszenyin fia – két börtönbüntetés és egy szadista pszichiátriai kényszer­gyógykezelés elszenvedése után meghirdette a látszólag egyszerű, támadhatat­lan jelszót: „Tartsátok be a saját törvényeiteket!”7

Az asszimiláns családok „balról” láza­dó fiai és lányai közül 1945 után sokan börtönbe, majd a gulágra kerültek. Maja Uljanovszkaja, vagy a Borisz Paszter­nak műveiről írt dolgozatáért öteszten­dei koncentrációs tábori kényszermun­kára ítélt Dora Sturman és a többiek Sztálin halála után kiszabadulva fokoza­tosan közeledtek a zsidó mozgalomhoz. Ők, amint lehetett, kivándoroltak a Szov­jetunióból. Mások, mint a moszkvai egyetem természettudományi karán Lev Levityin vezetésével 1953-ban alakult csoport tagjai, megőrizték szociális érzé­kenységre alapuló világnézetük magját. Izraelben egy olyan államot láttak, amely „úgy volt szocialista, hogy demokratikus maradt”.

Érdekes, később milyen messzire ke­rült egymástól e csoport tíz tagja, néhá­nyan elfordultak a társadalmi problémák­tól, és komoly szakmai pályát futottak be. Egyikük ortodox hitre tért, szerzetes lett, majd Nyugatra emigrált. Ketten azonban, Anatolij (Alik) Feldman és Anatolij Partasnyikon (Naftali Pratt) 1956-ban lágerbe kerültek, mert demok­ratikus szabadságjogokat követeltek. „A szabad gondolat és minden alkotó kez­deményezés elnyomása pangáshoz ve­zet a tudomány, a kultúra és a művészet valamennyi területén”, írták proklamációjukban. „Ártatlan emberek millióit ha­lálra gyötörték a sztálini politikai rendőr­ség fasiszta börtöneiben. Nekik semmi­lyen ’rehabilitáció’ nem adja vissza az életet. (…) Még mindig működnek a kon­centrációs táborok. Még mindig ösztön­zik a nemzeti gyűlölködést.”8 Szabadulá­sa után, 1961-ben azonban a két férfi út­ja fordulatot vet: csatlakoztak a szovjet zsidók mozgalmához. Az 1970-es leningrádi „repülőgépügyet” követő első na­gyobb emigrációs hullámmal pedig ki­vándoroltak, és Izraelben mindketten ko­moly társadalomtudósok lettek. (A soka­dik kivándorlási kérelem elutasítása után másfél tucatnyi rigai zsidó elhatározta, hogy erőszakkal elmenekül a Szovjetuni­óból. 1970 nyarán a gulágot járt Eduard Kuznyecov és Mark Dimsic pilóta veze­tésével megvették egy Leningrádból Priozjorszkba tartó kis repülőgép összes je­gyét, hogy a felszállás után Svédországba térítsék. A repülőtérre vezető úton elfog­ták őket – a KGB moszkvai és leningrádi rohamosztagai összeverekedtek egymás­sal, hogy megszerezzék ezt a dicsőséget. 1970 decemberében Kuznyecovot és Dimsicet halálra, a többieket hosszú bör­tönbüntetésre ítélték. A nemzetközi köz­vélemény óriási felháborodása nyomán Brezsnyev pártfőtitkár enyhített az ítéle­ten, de még évek teltek el, mire az ügy keltette visszhang nyomán elindulhatott a zsidó emigráció a Szovjetunióból. Kuz­nyecov csupán 17 év gulágfogság után jutott ki „a vörös fáraó fogságából”.) Naftali Prattal jómagam az 1980-as évek­ben nemzetközi történészkonferenciá­kon találkoztam.

Megint más csoportot alkotnak azok, akik gyermekkoruktól a szovjet rendszer bírálatát hallották a szülőktől és a nagy­szülőktől. Ezeket a fiatalokat az antikommunista nevelés általában minden „re­formkommunista” kitérő nélkül elvezette a zsidó mozgalmakhoz. Az őket ért anti­szemita atrocitások csak megerősítették bennük a szovjet rendszer kritikáját. Ez volt a legnépesebb csoport, amely az 1970-es évek első nagy emigrációs hullá­mát adta.

A hithű szovjet bűnügyi nyomozóból az egyik legelső zsidó másként gondol­kodóvá vált Gilel Butman az „asszimilánsok” jellegzetes útját járta be. Már Izraelben megjelent memoárjában így vallott az ő köztes nemzedéke létáll­apotáról: „Mi az 1930-as években szü­lettünk, amikor felrobbantották a temp­lomokat, amikor egész társadalmi cso­portokat éppúgy agyonlőttek, mint egyes embereket. Azokban az évek­ben, amikor puszta kézzel felépítették a dnyeperi vízi erőművet, és kopott ne­mezcsizmában kiszálltak az Északi-sar­kon. Folyt a Nagy Kísérlet, a nemzeti kultúrák, a szokások, a hagyomány fel­számolása. Az iparosítás. A kollektivizá­lás. Az igazolványosítás.”9 Az orosz nyelvben valójában nem létező „paszportizacija” kifejezéssel Butman az 1934-ben bevezetett ún. belső útleve­lekre utal. Ezek ötödik pontjában jelent meg először az etnikai megkülönbözte­tés a nemzetköziséget és a népek-nemzetek egyenjogúságát hirdető szovjet államban. A hírhedt „ötödik pont” az 1930-as évek végétől egyre nyíltabban a munkahelyi, iskolai diszkrimináció adminisztratív eszköze lett. A Szovjet­unió náci német lerohanása után a megszállók is felhasználták a zsidók azonosítására a gettókba terelésnél és a megsemmisítéseknél.

De térjünk vissza Butman visszaemlé­kezéséhez. „Amikor mi születtünk, még nem szégyelltek elhunyt nagyapáink és nagyanyáink nevén anyakönyveztetni bennünket, de úgy szólítottak, mint a többi gyereket a környezetünkben. Volt is kacagás, amikor mi, három jó barát, 1948-ban elmentünk, hogy megkapjuk az első személyi igazolványunkat! Hirte­len kiderült, hogy Griska Butman Gilja Izrailevics! Szjomka Drejzner Szolomon Girsevics, Miska Smujlovics meg – jaj, most esek össze – egyenesen Meir-Jankel Iszaakovics! Fimka, az öccse pedig Chaim-Lezer…”10

Az Ilja Ehrenbung hagyatékában talál­ható több száz olvasói levélből látszik, hogy a szovjet zsidók korábban gyakran primitív életszemlélete, szegényes nyel­vezete, provinciális felfogása 1953 után teljesen megváltozott. Írói a szovjet értel­miségi lét értékartikulációja szerint gon­dolkodtak. Szófűzésük, logikájuk sokkal inkább emlékeztet a 19. század közepén az orosz írásbeliség etalonjává vált Visszarion Belinszkij stílusára, mint a zsidó kultúra nyelvezetére. „Az utóbbi években az irodalomban szinte egyálta­lán nincsenek pozitív zsidó alakok, noha a polgárháború kori irodalom bővelkedik a zsidó hősökben”, írta például egy Mirra Sifrina nevű intelligens szverdlovszki asszony, aki 1955-től több levelet váltott az íróval, sőt forrásanyagot is küldött Ilja Ehrenburg írói munkájához.11

Számos más jele is van annak, hogy az „olvadás”-korszakban a szovjet zsidóság a szellemi-kulturális életben igyekezett megtalálni egykori önazonossága új ter­rénumát. Méghozzá korábban ismeretlen önérzettel és méltósággal. Egy Nyezsinszkij nevű íróönjelölt a kézirataihoz mellékelt levélben kifogásolta például, hogy míg a Solem Alechem korabeli zsidóság élete megismerhető az akkor ke­letkezett szépirodalomból, addig a szov­jet korszak új viszonyai közepette a ko­rábbi, kényszerű területi elkülönültség nélkül, igen gyakran vegyes házasságban élő zsidókról hallgatnak az írók. „Miért nem tükröződnek ezek az új viszonyok irodalmunkban? Miért nem írnak az antiszemitizmusról olyan szenvedélyes gyű­lölettel, mint a forradalom előtti írók?”12

Ehrenburg egy moszkvai híve csúfondáros levelében azt kifogásolta, hogy az 1936-os moszkvai Rembrandt-kiállításon szereplő zsidó tárgyú képek aláírásá­ból „eltűntek” a zsidók.13 A dnyepropetrovszki egyetem hallgatói többek között Solem Alechem legalább orosz nyelvű ki­adását reklamálták. A vilniusi egyetem di­ákjai – akik dnyepropetrovszki társaikhoz hasonlóan az Ehrenburgnak szóló levél végén a teljes nevüket közölték! – 1957 májusában még élesebben fogalmaztak: „Önnek tudnia kell, hogy a hitleri pogro­mok után életben maradt zsidók nagy ré­sze éppúgy érdekelt anyanyelve és kultú­rája megőrzésében, mint bármely más nép. Ha Ön nem lenne zsidó, már régen felvetette volna ezt a kérdést, olyan mé­lyen és egyértelműen, ahogyan azt csak Ehrenburg tudja. Miért hallgat éppen most, amikor sokkal könnyebbé vált az igazság elmondása és az igazságosság követelése? Miért kényszerítik asszimilá­cióra az ország többi népével azonos ál­lampolgári jogokkal rendelkező zsidókat? Nem azokról van szó, akik asszimilálódni akarnak. De Önt nem zavarja, hogy a varsói Állami Zsidó Színházat Londonba, Pá­rizsba és Lipcsébe hívják vendégszere­pelni, miközben nálunk nincsenek zsidó színházak, és senki nem beszél arról, hogy valaha voltak ilyenek a Szovjetunió­ban?”14 Látszólag egyszerű kérdések ezek. Azoknak azonban, akik feltették, forradalmian újak voltak. Az emigráció­hoz vezető rögös út első mérföldkövei.

* Részlet a szerző Engedd el népemet! Zsidók a háború utáni Szovjetunióban című, a közeljövőben megjelenő könyvéből.

Jegyzetek

V. Naumov (szerk.): Nyepravednij szud. Poszlednyij sztalinszkij rassztrel. Nauka, Moszkva, 1994. 199-200.

Ludmilla Tsigelman: The impact of Ideological Changes in the USSR on Different Generations of the Soviet Jewish Intelligentsia, in: Yaacov Ro’i és Avi Beker: Jewish Culture and Identityin the Soviet Union. New York University Press, New York-London, 1991.43-46.

Vitalij Rubin: Dnyevnyiki. Bibliotyeka Alija, Jeruzsálem, 1988. 44.

Ludmilla Tsigelman: The impact of Ideological Changes in the USSR on Different Generations of the Soviet Jewish Intelligentsia, i. m., 45.

Yaacov Ro’i: The Struggle for Soviet Jewish Emigration 1948-1967. Cambridge University Press, Cambridge, 1993. 78.

Uo., 78-79.

Ludmila Alekszejeva: Isztorija inokomiszlija. Vermont, 1994. 251., Andrej Amalrik: Zapiszki Gyisszigyenta. Ardis, Ann Arbor, 1982. 42.

Alekszandr Jakovlev (szerk.): 58-10. Nadzornije proizvodsztva Prokuraturi SZSZSZR po gyelam ob antyiszovjetszkoj agitacii i propagangye. Gyemokratyija, Moszkva, 1999. 255-256.

Gilel Butman: Leningrad-Jeruszalim sz dolgoj pereszadkoj. Bibliotyeka Alija. Tel-Aviv, 1981.38-39. A templomrobbantások, a kolos­torok és az egyházi földek elkobzásával, a szentek sírhelyének meggyalázásával, az iko­nok nyilvános elégetésével együtt valójában az 1920-as évek legelejétől folytak Szovjet-Oroszországban, az ateista propaganda egyik módszereként. L. erről magyar nyelven Egy­ház az ateista államban c. könyvemet, Polg-Art, Budapest, 2001.

Uo.

Mordechai Altshuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943-1966. Yad vaSem, Jeruzsálem, 1993. 363.

Uo., 374.

Uo., 377.

14 Uo., 384-385.

Címkék:2003-12

[popup][/popup]