Szombat előfizetés 2017

Szovjet zsidók Válaszúton – 1953 tavasza

Írta: Gereben Ágnes - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Gereben Ágnes

Szovjet zsidók válaszúton: 1953 tavasza

1953. március 5-én, amikor az agy­vérzését követően már két napja esz­méletlenül vergődő diktátor szíve meg­szűnt dobogni, a halottas ágyat körül­vevő utódok javában folytatták egymás ellen a harcot a hatalomért. Ennek a küzdelemnek a kimenetele élethalál kérdés volt a szovjet szidóság számára, amely „a fehér köpenyes gyilkosok” el­len hónapok óta tartó országos gyűlö­letkampány nyomán a kollektív depor­tálástól rettegett. Solem Eliasiv, Izrael moszkvai nagykövete egy 1953. febru­ár 10-én hazaküldött jelentésében táv­latos elemzést adott a robbanás előtti helyzetről: „Az orvosügy, a JOINT, a ci­onizmus (elleni sajtóhadjáratG. Á.) egy szélesebb kampány medrében zaj­lik, amelynek célja az éberség általá­nos növelése és támadó propaganda minden irányban.”1

A szovjet sajtóorgánumok a Sztálin halála előtti hetekben minden esetre egymást túllicitálva gerjesztették a zsi­dóellenes társadalmi közhangulatot. A hatalmas ország ezer és ezer városában a gyárak, a kórházak, iskolák és más munkahelyek párt-, valamint szakszervezeti gyűlésein a zsidókat kötelez­ték, hogy gyalázkodó kirohanások köz­epette maguk is ítéljék el az amerikai imperializmus lakájait kiszolgáló világcionizmus bűneit. A családjuk sorsáért és a maguk életéért aggódó emberek szinte mindenütt eleget tettek ennek a követelésnek. A félelem cementjével összetartott szovjet társadalom egyre újabb „tisztogatásokat” átélt tagjainak – alig néhány évvel a náci német holoka­uszt közel másfél millió szovjet zsidó életét követelő pusztítása után! – a zsigereikben volt a rettegés. Még halottaikról sem emlékezhettek meg anélkül, hogy fejükre ne idézték volna a zsidó nacionalizmus és a kivételezettség vád­ját. A családtagokért viselt gyászukat úgy tekintették, mint a többi szovjet nép háborús áldozatának a lebecsülését. A hatóságok ezzel az érvvel tüntet­ték el a náci német megsemmisítő láge­rek mellett felállított emlékművekről a héber vagy jiddis nyelvű szöveget, „az orosz, ukrán és más szovjet népek” halottairól szóló, cirill betűs felirattal he­lyettesítve azokat.

Sztálin halála után a szovjet zsidók remélték, hogy sorsuk jobbra fordul. És a Kreml első lépésként, már 1953. március 27-én, valóban amnesztiát hir­detett. A Vorosilov aláírásával kibocsá­tott dokumentum azonban közvetlenül alig érintette a zsidóságot. Nem az 1945 utáni antiszemita „hullámok” lá­gerekben sínylődő áldozatai szabadul­tak, hanem a maximum öt évre elítélt köztörvényesek, a kiskörnek és a tíz évesnél fiatalabb gyermekkel rendelke­ző női foglyok.

A történelem különös fintora, hogy az „olvadás” voltaképpen mégiscsak a Sztálin korszak időben legutolsó meg­torlása, a „fehér köpenyes gyilkosok” – kampány kiszemelt áldozataival, tehát a zsidókkal kezdődött. 1953. április 4-én a rádió Szovjetunió-szerte bemond­ta, a „Pravda” pedig közzétette az 1953 januárjában a szovjet vezetők meggyil­kolásának vádjával letartóztatott, csak­nem kizárólag zsidó származású orvo­sok szabadlábra helyezéséről szóló hírt. A Krakkóban született Joszif Berger, aki a palesztinai kommunista párt alapító tagjaként, titkáraként került Moszkvába, és ekkor már 18 éve a szovjet koncentrációs táborok rabja volt, memoárjában feljegyezte, hogy „a törvénytelen kihallgatási módsze­rekről” szóló hivatalos belügyminiszté­riumi kommüniké óriási hatást gyako­rolt a szovjet emberekre. Egy részük annak bizonyítékát látta ebben, hogy a zsidók megint jól jártak: a kolhozosítás ürügyén elpusztított muzsik milliókról, az előbb kifosztott, majd kivéreztetett pravoszláv egyház áldozatairól, az orosz értelmiség mártírjairól egyetlen szó sem esett, amikor a nem egészen két tucat zsidó orvosnak igazságot szol­gáltatott – a „Pravdádba küldött olvasói levelek tanúsága szerint ezzel „mega­lázkodott” – a hatalom „Sztálin nélkül a mi kormányunk meghajolt a zsidók előtt”, írta az egyik „egyszerű szovjet ember”. A másik reagálásában ponto­san tetten érhető a Sztálin-korszakban elhintett össztársadalmi paranoia, a mesterségesen keltett ellenségkép ha­tása, amikor azt jósolja, hogy „orosz emberek tömeges letartóztatása várha­tó a zsidók kicsinyes vádaskodásai mi­att.”2

Mások számára a „fehér köpenyes gyilkosok” kiszabadulása ezzel szem­ben azt jelezte, hogy a Kreml urai sza­kítanak a sztálini múlttal. Sőt, a beis­meréssel mintegy bocsánatot kérnek az ország lakóitól. Ez persze túlzás. De a gulágon elpusztított, éhínségben, há­borúkban meghalt, agyonlőtt, elnémí­tott nemzedékek nyomtalansága után számos 1953-ban született vallomás tanúsítja, hogy a Sztálin utáni Szovjet­unió hétköznapjaiban milyen sokat je­lentett ez a kommüniké a kortársak számára. Az egyik leghíresebb memo­árból, Ilja Ehrenburg agyoncenzúrázott Emberek, évek, életem című em­lékezéséből 1966-ban a magyar olvasó is megismerhette a „Pravda”-kommüniké szövegét. Abból nyilvánvaló, hogy a hatalom nem a leszámolást eltervelő politikai, illetve a belügyi-rendőri veze­tést, hanem a végrehajtót, Mihail Rjumin alezredest, a vizsgálat vezetőjét tette felelőssé a történtekért. „A Rjumin-féle gyűlölt kalandorok az általuk kiagyalt vizsgálati üggyel akarták felszí­tani a proletár internacionalizmus esz­méi által erkölcsi-politikai egységbe összeforrott szovjet társadalomban a szocialista ideológiától mélységesen idegen nemzeti gyűlölködés érzését”, olvashatták milliók. „E provokációs célkitűzéseikben nem rettentek vissza szovjet emberek aljas megrágalmazásától sem.”3

A ma embere számára nyilvánvaló, hogy a Sztálin halála után hatalomra került Malenkov-Berija-Molotov truimvirátust felváltó Malenkov-Berija-Hruscsov trojka a saját felelősségétől igyekezett szabadulni a kétségtelenül rendkívül szadista főnyomozó, Mihail Rjumin gyalázásával. Hiszen a belügyi (és nem a párt Központi Bizottsága ál­tal kiadott!) közlemény megfogalmazói pontosan tudták, hogy a „nemzeti gyű­lölködés érzését” 1953-ban – a faji megkülönböztetést már jó ideje hiva­talos kultúrpolitikává emelő Központi Bizottság mellett – éppen a közleményt kiadó intézmény egyik elődszerve, az állam biztonság szította. Rjumint pedig Sztálin többször, személyesen instruál­ta. Tőle és Ignatyjev belügyminisz­tertől ordítva követelve a letartóztatott zsidó orvosok elleni fizikai kínzás leg­keményebb módszereinek alkalmazá­sát. Ahogyan Berija és társai azt is tud­ták, hogy 1948 januárjában a diktátor személyesen rendelte el a Szovjetunió náci német lerohanása után megalakí­tott Zsidó Antifasiszta Bizottság ve­zetője, Szolomon Mihoelsz színész likvidálását. Az 1953. április 4-i kom­müniké azonban név nélkül ezt a teátrálisan szadista gyilkosságot is a kész­séges végrehajtók nyakába varrja. „Gondos vizsgálat során megállapítást nyert például, hogy ilyen módon rágal­mazták meg Mihoelszt, a Szovjetunió népművészét, a becsületes közéleti személyiséget (…) Csupán olyanok me­hetnek el szovjet állampolgároknak, a szovjet orvostudomány kiválóságainak törvénytelen letartóztatásáig, a nyomozás közvetlen meghamisításáig, állampolgári kötelességük bűnös megsérté­séig, akik elvesztették szovjet mivoltu­kat és emberi méltóságukat”, idézi Ilja Ehrenburg a Pravdá-t. Még hozzátette: „Az első gondolatom ez volt: elké­pesztő – Berija kiadja a saját embere­it!.. Megértettem, hogy a történelem kezdi szétbogozni a gombolyagot, ahol tiszta és piszkos szálak összegabalyod­tak, s a dolog nem állhat meg Rjuminnál. Mindössze egy hónap telt el Sztá­lin halála óta, de valami megváltozott a világban.”4

Mihail Rjumint július elején bíróság elé állították és agyonlőtték. Berija se sokkal élte túl. A csúcson folyó véres, viszolyogtató hatalmi küzdelem köz­epette pedig megindult az általános er­jedés. A szovjet társadalom mégoly vi­szonylagos felszabadulása, a félelem gyengülése alapvetően megváltoztatta a zsidóság helyzetét a Sztálin halála utáni Szovjetunióban. Az Ilja Ehrenburgnak írt – a zsidóság helyzetét, ön­azonosságát mindig pontosan jelző – levelekből feltűnő, mennyire mások ezek az emberek, mint szüleik és nagyszüleik nemzedéke volt. 1953 táján egy olyan generáció került aktív korba, amely az elődökhöz képest bizonyos értelemben fordított utat járt be. Apáik még többnyire a letelepedési övezet kisvárosaiban születtek.

A Zsidó Antifasiszta Bizottság 1952 nyarán folyó perében, a zárt tárgyaláso­kon egyik-másik vádlott azzal dicseke­dett – pontosabban úgy cáfolta a nacio­nalizmus vádját -, hogy hangsúlyozta: már jó húsz éve meg se szólalt jiddis nyelven s gyerekeit nem is tanította meg rá.5

A „fiúk” nemzedéke szovjet iskolá­ban nevelkedett, oroszul természete­sen minden akcentus, s a zsidók ko­rábban oly jellegzetes, derültséget ki­váltó nyelvtani hibái nélkül beszélt. Öl­tözködésük, viselkedésük, szokásaik alapján a zsidó gyerekeket nemigen le­hetett megkülönböztetni a „törzsököz nemzetiség” képviselőitől, s maguk sem érezték a másságot. A sztálini kor­szak vége, a mégoly viszonylagos és át­meneti liberalizálás ennek a nemze­déknek egyebek mellett a zsidó identi­tás felismerését, robbanásszerű meg­élését is jelentette. A világháború utá­ni évek állami antiszemitizmusát kö­vetően a dac, sőt a szembenállás mozzanatával elegy érzés volt ez. A hithű szovjet bűnügyi nyomozóból az egyik legelső zsidó „disszidenssé” – másként-gondolkodóvá – vált Gilel Butman, a kivándorlási mozgalom egyik vezéralakja már Izraelben megjelent memoárjában vallott az ő köztes nem­zedéke létállapotáról. „Mi az 1930-as években születtünk, amikor felrobban­tották a templomokat, amikor egész társadalmi csoportokat éppúgy agyon­lőttek, mint egyes embereket. Azok­ban az években, amikor puszta kézzel felépítették a dnyeperi vízierőművet, és kopott nemezcsizmában kiszálltak az Északi Sarkon. Folyt a Nagy Kísérlet, a nemzeti kultúrák, a szokások, a ha­gyomány felszámolása. Az iparosítás. A kollektivizálás. Az igazolványosítás.”6 (Az orosz nyelvben valójában nem létező „paszportizacija” kifejezés­sel Butman az 1934-ben bevezetett és az etnikai megkülönböztetést törvé­nyerőre emelő ún. belső útlevelekre utal, amelyeket a Szovjetunió náci né­met lerohanása után a megszállók is felhasználtak a gettókba terelésnél és a megsemmisítéseknél.)

De térjünk vissza Butman visszaem­lékezéséhez. „Amikor mi születtünk, még nem szégyelltek elhunyt nagyapá­ink és nagyanyáink nevén anyakönyveztetni bennünket, de úgy szólítottak, mint a többi gyereket a környezetünk­ben. Volt is kacagás, amikor mi, három jó barát, 1948-ban elmentünk, hogy Griska Butman nem más, mint Gilja Izrailevics! Szjomka Drejzner egyene­sen Szolomon Girsevics, Miska Smujlovics meg – jaj, most esek össze – egyenesen Meir-Jankel Iszaakovics. Fimka, az öccse pedig Chaim-Lezer…”7

Számos más jele is van annak, hogy a szovjet zsidóság az – éppen Ilja Ehrenburg egyik korabeli regényének cí­mével jelzett – „olvadás”-korszakban a szellemi-kulturális életben igyekezett megtalálni egykori önazonossága új ter­rénumát. Méghozzá korábban ismeret­len önérzettel és méltósággal. Egy Nyezsinszkij nevű író-önjelölt a kéziratai­hoz mellékelt levélben kifogásolta pél­dául, hogy míg a Solem Alechem kora­beli zsidóság élete megismerhető az akkor keletkezett szépirodalomból, ad­dig a szovjet korszak új viszonyai köz­epette, a korábbi, kényszerű területi el­különültség nélkül, igen gyakran ve­gyes házasságban élő zsidókról hallgat­nak az írók. „Miért nem tükröződnek ezek az új viszonyok irodalmunkban? Miért nem írnak az antiszemitizmusról olyan szenvedélyes gyűlölettel, mint a forradalom előtti írók?”8

Ehrenburg egy moszkvai híve csúfondáros levelében azt kifogásolta, hogy az 1936-os moszkvai Rembrandt-kiállításon szereplő zsidó tárgyú képek alá­írásából „eltűntek” a zsidók.9 A dnyepropetrovszki egyetem hallgatói többek között Solem Alechem legalább orosz nyelvű kiadását reklamálták. A vilniuszi egyetem diákjai, akik dnyepropetrovszki társaikhoz hasonlóan a saját nevü­kön vállalták az Ehrenburgnak szóló le­velet, 1957 májusában még élesebben fogalmaztak. „Önnek tudnia kell, hogy a hitleri pogromok után életben maradt zsidók nagy része éppúgy érdekelt anyanyelve és kultúrája megőrzésében, mint bármely más nép. Ha Ön nem len­ne zsidó, már régen felvetette volna ezt a kérdést, olyan mélyen és egyértelmű­en, ahogyan azt csak Ehrenburg tudja. Miért hallgat éppen most, amikor sok­kal könnyebbé vált az igazság elmondá­sa és az igazságosság követelése? Miért kényszerítik asszimilációra az ország többi népével azonos állampolgári jo­gokkal rendelkező zsidókat? Nem azok­ról van szó, akik asszimilálódni akar­nak. De önt nem zavarja, hogy a varsói Állami Zsidó Színházat Londonba, Pá­rizsba és Lipcsébe hívják vendégszere­pelni, miközben nálunk nincsenek zsi­dó színházak és senki nem beszél ar­ról, hogy valaha voltak ilyenek a Szovjetunióban? (…) Az a véleményünk, hogy az írószövetségben zsidó szekciót kell alakítani. Jiddis nyelven kiadni az 1948 előtt publikált legfontosabb mű­veket, a jövőben pedig lapokat és könyveket előállító kiadót létrehozni. Zsidó iskolákat kell indítani, visszaállí­tani a zsidó színházakat.”10 Ugyanezt kifogásolja egy 1957-es levél: „Miért van az, hogy ma, amikor bármilyen új­ságosbódéban, könyvtárban, a rádió­ban minden nép kultúrájáról olvasha­tunk, és meghallgathatjuk a zenéjét, akkor a zsidó művészet megszűnt?”11

A társadalmi hangulatok tárházának tekinthető írásokban ekkor, közvetle­nül Sztálin halála, majd a lágerek meg- nyitása után viszonylag kevés a panasz az 1943 és 1953 között Ehrenburgnak oly sokszor emlegetett állami antisze­mitizmusra. Közéjük tartozik az „Egy orvos” aláírással 1958. március 23-án küldött levél, amelynek tényanyaga, kétségbeesett-dühös hangvétele a „nép hangja” Sztálin uralmának utolsó évti­zedében keletkezett darabjaira emlé­keztet. Pedig írója eredetileg csupán gratulálni akart a címzettnek, akit egy lettországi körzetben a szovjet törvényhozás, a Legfelső Tanács tagjává vá­lasztottak. De a jókívánságok után eszébe jutott, hogy a holokausztot kö­vetően is számottevő zsidó lakossággal rendelkező Ukrajnából és Belorussziá­ból egyetlen zsidó sem került be a tes­tületbe. Amelynek működése egyéb­ként merőben formális volt – ám a gesztus elegendőnek bizonyult a „hét­köznapi antiszemitizmus” gerjesztésé­hez. A levélíró szerint a szovjet nagyvá­rosok utcáin, a boltokban azokban a napokban gyakran lehetett hallani, hogy „a zsidóknak nem lehet hinni, lám a Legfelső Tanácsba se engedik be őket.”12 Az érintettek között pedig – hányadszor már a XVIII. század végi moszkvai kitelepítések óta! – híre ment, hogy deportálni fogják őket a nagyvárosokból. „És Ön hallgat, a hall­gatásával pedig ösztönzi a növekvő an­tiszemitizmust”, folytatta a leningrádi orvos.13 Vele szemben az információs vákuumban élő szovjet zsidóság nagy része ekkor még változatlanul a múlt átkos örökségének tulajdonította az antiszemitizmust. Jellegzetes példája en­nek az a levél, amelyet 1955 októberé­ben egy kissé bőbeszédű moszkvai la­kos küldött. „Feltehetőleg nem csak a mi nemzedékünknek kell megtapasz­talnia az antiszemitizmus súlyát, ame­lyet évszázadok vándorlása okozott, s csak a jövő gyógyíthatja meg, a kom­munista rendszer harca a kihaló kapita­lizmussal.”14

Ez a politikai prognózis, mint tudjuk, tévesnek bizonyult. A szovjet zsidóság történetének a drámai 1953-as évet kö­vető évtizedei százezrek számára a ne­héz, de idővel drámaina felgyorsult ki­vándorlásért folytatott harc kora lett. Mások alkalmazkodtak a diszkriminatív feltételrendszerhez – az ő fiaik közül pedig ma sokan szülőhazájukban élik meg zsidó identitásukat. Ez azonban már egy másik történet.

Jegyzetek

  1. Szovjetszo-izrailszkije otnosenyija. Szbornyik dokumentov I. 19441-1953. 2. kötet, Mezsdunarodnije otnosenyija. Moszkva, 2000. 427.

  2. Alekszandr Loksin: „gyelo vracsej”: „otkliki trudajscsihszja. „Vesztnyik Jevrejszkovo Unyiverszityeta v Moszkve”, 1994/1. 58.

  3. Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem. Gondolat, Budapest, 1966. 3. köt. 515.

  4. Uo.

  5. V. Naumov (szerk.): Nyepravednij szud. Poszlednyij sztalinszkij rassztrel. Nauka, Moszkva, 1994.

  6. Gilel Butman: Leningrad-Jeruszalim sz dolgoj pereszadkoj. Bibliotyeka Alija. Tel-Aviv, 1981. 38-39.

  7. Uo.

  8. Mordechai Altshuller et. Al. (szerk.): Szov- jetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943- 1966. Yad vaSem, Jeruzsálem, 1993. 374.

  9. Uo. 377.

  10. Uo. 384-385.

  11. Uo. 387.

  12. Uo. 389.

  13. Uo.

14 Uo. 367.

Címkék:2002-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mákonypersely

Mandl Péter Mákonypersely*(részletek) Szerteszív Van valaki a világon, aki minden te­remtményt szeret. Egyenként. Egy hegy gyomrában él, valahol az óceán...

Noé szövetsége

Noé szövetsége Kortárs tárlat a Zsidó Múzeumban A cím Mózes első könyvére utal, amikor az úr az özönvíz után szövetséget...

Close