Szombat előfizetés 2017

Gadó jános: Zsidó információs centrum és periféria — Washingtoni útibeszámoló az American Jewish Committee éves üléséről

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Zsidó információs centrum és periféria

Washingtoni útibeszámoló az American Jewish Committee éves üléséről

Lelkes ifjú rabbi érkezik egy amerikai zsidó közösségbe, és mindjárt az első sabbat alkalmával hatalmas beszédben dicséri a szombattartás szent kötelességét. Az istentisztelet végeztével félrehívja őt a szemlátomást kínlódó rasekol: – Rab­bi, nem kéne ezt annyira feszegetni, nálunk sok ember nem szombattartó. Az engedékeny rabbi a következő hé­ten a kasrut szépségeit dicséri. A rase­kol ismét kínlódva magyarázza: itt a legtöbben nem vezetnek kóser háztar­tást. A kompromisszumkész rabbi kö­vetkező sabatkor a vegyes házasság el­len szónokol, mire egy másik elöljáró félrehívja: – Rabbi, az istenért, a rase­kol felesége sem zsidó! – Hát akkor miről beszéljek? – kérdi most már in­gerülten a rabbi. – Hogy-hogy miről? – válaszol értetlenül a kérdezett. – Hát a zsidóságról!

A fenti, jellegzetesen amerikai törté­net (egy ortodox rabbitól hallottam) az amerikai zsidóság azonosságtudatát őrző, de a vallási hagyományoktól egy­re távolabb kerülő főáramát gúnyolja ki. Ezt a főáramot reprezentálja az American Jewish Committee (AJC), az amerikai zsidóság egyik legbefolyáso­sabb szervezete, melynek éves össze­jövetelére hívtak meg Washingtonba.

I.

Az amerikai zsidóság főárama valame­lyest hagyománytartó, de korántsem ortodox. A kóser étkezés sok gondját-baját, a tejes és húsos különválasztá­sát így nem szívesen veszik a nyakukba: ehelyett vegetáriánus ételeket szolgálnak föl. Ez a megoldás a túl­nyomó többség számára tökéletesen kielégítő. Hasonlóképp zajlik a sabbati ima: a többség rövid, „nem hagyo­mányos” szertartással tudja le a köte­lezettséget; a tradicionális istentiszte­let hívei külön teremben gyülekez­nek. (A mintegy négyszáz meghívott között talán tucatnyi ortodox akad; számukra a figyelmes vendéglátók kü­lön kóser ételt hozatnak.) Sábát esté­jén az AJC egyik kulcsembere, And­rew Baker reformrabbi is háttérbe vo­nul, és rövid bevezető után átadja a „műsorvezető” szerepét ortodox kol­légájának, aki hazulról hozza a szom­bati öröm megteremtésének tudomá­nyát. Ahogy emelkedik a hangulat, el­válik az olaj a víztől: az ortodoxok és az izraeliek táncolnak-dalolnak, az asszimilálódottabb szekuláris ameri­kaiak és európaiak inkább beszélget­nének, de az egyre terebélyesedő szombati öröm betölti a termet, így csöndben távoznak vagy beállnak ők is a mulatók közé.

II.

Az AJC megadja a módját az éves összejöveteleknek. A Washington ele­gáns szállodáiban négy napon át sok száz fő részvételével zajló rendez­vény-sorozat díszvendége Hillary Clinton. A First Lady csodaszép be­szédet mond. „Megtiszteltetés szá­momra, hogy itt lehetek” – kezdi a kö­telező amerikai udvariassággal, majd méltatja az AJC eredményeit a demok­ráciáért vívott harcokban és a sokol­dalú humanitárius segítségnyújtásban. Ahogy illik, fölidézi egy megható élmé­nyét: egy ízben tanúja lehetett Lvov városában egy újjáépített zsinagóga megnyitáséinak. Utána még a hetisza­kaszról is megemlékezik, majd rátér fő témájára (az akkor tetőpontján lé­vő) koszovói válságra. A koszovói etni­kai tisztogatásokat keményen megbé­lyegző szavai a közönség szívéhez szólnak, amely a beszéd végén állva tapsol. Utána Bronislaw Geremek lengyel külügyminiszter következik a díszvacsora rangsorrendjében, majd egy bolgár miniszter. A legnagyobb amerikai állam, Kalifornia kormányzó­ja csak a következő napi reggelinél kap szót.

A plenáris ülések mintegy felén nem zsidó témák vannak terítéken: az ame­rikai oktatás jövője, médiapolitika, polgárjogi küzdelmek. Az amerikai tár­sadalomban hallatlanul sikeres zsidó mainstream hálás a befogadó ország­nak, és felelősségteljesen részt kér problémáinak kezeléséből. Így példá­ul az AJC ez évben átfogó tervezetet nyújtott be a kongresszusnak az okta­tási rendszer reformjáról.

Ahogy az előadásokat, a hozzászólá­sokat figyelem, ahogy az amerikai résztvevőkkel beszélgetek, az a be­nyomásom alakul ki, hogy itt a zsidó­ság – a közösséghez való tartozás és szolidaritás evidenciáján túl – a de­mokráciát, humanizmust, az elnyo­mottakkal való azonosulást, a gyengék segítését – általában: a XX. század ne­mes eszméinek képviseletét jelenti, amiben a zsidók az elmúlt száz évben oly nagy buzgalmat tanúsítottak. (Egy adalék: midőn a legnagyobb, és etni­kailag legtarkább állam, Kalifornia kor­mányzója befejezi előadását, az AJC vitavezetője e barátságosan tréfálkozó megjegyzéssel búcsúztatja: – „A kormányzó híve a kisebbségi jogoknak, nem tűri a diszkriminációt és bátorítja a sokféleséget. És még azt mondja magáról, hogy nem zsidó!” )

III.

Amint az a zsidó rendezvényeken oly gyakori, jelentős hangsúlyt kapnak a terrorizmussal kapcsolatos kérdé­sek. A helyi hagyományok szerint reg­geliző asztalunknál lazac, kávé és sü­temény mellett hallgatjuk a pódiumon ülő három biztonsági szakértőt, akik rendkívül felkészülten és tárgyilago­san ecsetelik a közeljövő kilátásait. Egyebek közt megtudjuk: nemigen le­het megakadályozni, hogy a zsidó ál­lam három esküdt ellensége, Irak, Irán és Szíria a belátható jövőben atom­fegyverhez jusson. Mivel pedig Izrael lakosságának több mint fele ma már a Tel-Aviv és Haifa környéki agglomerá­cióban él, egy el nem hárított nukleá­ris támadás az országra végzetes le­het. Vannak azonban közelebbi veszé­lyek is: „Vajon olyan nehéz plutónium­mal megmérgezni egy nagyváros ivóvi­zét?” – teszi fel a kérdést a pánikkeltéssel nem vádolható izraeli szakértő. Szakértők megalapozott gyanúja sze­rint – folytatja – az Izrael ellen küzdő terrorszervezetek a kémiai és biológiai fegyverek használatát is mérlegelték már, és ehhez már be is szereztek né­hány kelléket.

Bizonnyal ez is motiválja az AJC stábját, amikor a szekcióülések egyi­kén bemutatják a szervezet biztonsági kérdésekkel foglalkozó felelősét, egy csinos fiatal hölgyet. „Mit tud csinálni egy civil szervezet egynéhány alkalma­zottja, amit a nagy titkosszolgálatok nem tudnak?” – teszem föl a jellegze­tesen tájékozatlan kelet-európai kér­dést. A határozott, szép fiatal hölgy el­magyarázza, hogy egyebek közt nyo­másgyakorlás a céljuk: az amerikai po­litikai élet – elsősorban a kongresszus – befolyásos személyiségei felé továb­bítják a terrorizmussal kapcsolatos in­formációkat, megfelelő válaszlépések­re ösztönözve őket. Így például több ízben felhívták a kongresszusi képvi­selők figyelmét az Iránban dolgozó több mint tízezer orosz nukleáris sza­kértőre, és az Iszlám Köztársaság ez­zel kapcsolatos vélhető szándékaira. Nyújtanak azonban közvetlenebb se­gítséget is az illetékes szervezeteknek: ha például az állami terror-elhárító szolgálat káderhiánnyal küszködik, és emiatt késedelmet szenved egynémely lehallgatott idegen nyelvű tele­fonbeszélgetés megfejtése, az AJC szí­vesen besegít. De említenek néhány további példát is. A titkosszolgálatnak segédkezet nyújtó öntudatos polgár képe szokatlan egy kelet-európainak: a szolgálattal való együttműködésnek mifelénk más hagyományai vannak.

IV.

A kongresszusi látogatás fontos ré­sze az éves összejövetelnek. Minden valamirevaló amerikai érdekvédelmi szervezet pressure group-ként is mű­ködik, így a kongresszusi képviselők­kel való kapcsolattartás kulcsfontos­ságú. A Capitoliumba induló népes vendégseregét az AJC hat témakör szerint rendezi csoportokba. Az én csoportom témája Izrael biztonsága és a Közel-Kelet jövője. A Capitolium számtalan termének egyikében ülünk, a képviselők és szenátorok pedig min­den ceremónia nélkül besétálnak, né­hány barátságos szót váltanak az őket bemutató vitavezetővel, tízperces, formás beszédben (szinte nyelvbotlás nélkül) fejtik ki álláspontjukat, majd – mielőtt a közönség észbe kapna – ba­rátságosan búcsút intenek és kisétál­nak. A találkozó néha eltér ettől az alapmodelltől: ha X. képviselő nem rohan éppen következő programjára, kérdésekre is szívesen válaszol. A meghívott kongresszusi képviselők (többségük maga is zsidó) Magyaror­szágon ismeretlen nyíltsággal vállal­ják a szolidaritást Izrael iránt. Egyikük az elmúlt évben több társával együtt tiltakozott Kofi Annán ENSZ főtitkár­nál, midőn az ENSZ egyik közgyűlésé­nek nyitányát épp Jom Kipur napjára időzítették. „Salom, salom!” – üdvözli egy másik képviselő csoportunk egy izraeli tagját, aki afelől érdeklődik, hogy mennyire vannak tudatában a palesztin média zsidóellenes uszító hangnemének. A képviselő aggasztó­nak nevezi a jelenséget és megjegyzi, hogy Egyiptomban is ez a hangnem uralkodik, amit fel is hánytorgattak Mubarak elnöknél tett látogatásuk so­rán. („Mi nem lehetünk antiszemiták, hiszen mi is szemiták vagyunk” – hangzott az egyiptomi elnök fondorla­tos válasza.) Egy harmadik képviselő reményének ad hangot, hogy az ame­rikai nagykövetséget nemsokára Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezik. Közis­mert, hogy az amerikai Kongresszus erősebben Izrael-párti, mint a külügyeket is irányító adminisztráció. A képviselők ugyanis jóval közvetle­nebb kapcsolatban állnak választóik­kal, mint a kinevezett külügyminisz­ter. Kongresszusi képviselők (nem csak ellenzékiek) számos alkalommal bírálták már a kormány külpolitikáját. Ennél többet nemigen tehetnek: a külügyek irányítása az adminisztráció kezében van, amely viszont jóval erő­sebben érzi a geopolitikai realitáso­kat. „Soha ne becsüljék alá azt a ké­pességüket, hogy befolyásolhatják a politikát!” – búcsúzik tőlünk az egyik képviselő hölgy.

A nyomásgyakorlás másik ága a követségi látogatások sora. Itt az AJC vendégserege kisebb csoportokra osz­lik, aszerint, hogy a felsorolt mintegy kéttucatnyi követség közül melyiket kívánja meglátogatni. A látogatóba in­dulók egy-egy vastag füzetet vehetnek magukhoz: ebben megtalálhatók a tudnivalók valamennyi meglátogatan­dó követségről (illetve országról): legfőképp az Izraellel fenntartott kapcso­latok problematikus pontjai. Engem az egyiptomi követség érdekel, hiszen a legnagyobb arab ország és Izrael kapcsolatait általában már nem is a „hideg béke”, hanem a „hideg háború” kifejezéssel lehet leírni: Egyiptom a formális diplomáciai kapcsolatokon kívül minden egyéb kontaktustól tar­tózkodik, az ország sajtója pedig hatá­rozottan ellenséges. Mintegy huszonöt résztvevővel együtt masírozok be a követségre, ahol a nagykövet hűvös udvariassággal fogad. Küldöttségünk vezetője, az AJC egyik bennfentes em­bere a barátságtalannak mondható fo­gadtatást figyelmen kívül hagyva mél­tatja a két ország közt immár több mint negyedszázada fennálló békét, sajnálkozik a sokoldalú kapcsolatok hiányán, vázolja az együttműködés számtalan kiaknázatlan lehetőségét, és reményét fejezi ki, hogy az izraeli választások után mindezek valósággá válnak. A barátságos hangú beszédet rezzenéstelen arccal végighallgató nagykövet most kioktató válaszba kezd. A palesztinok állítólagos sérel­meinek hosszú listáját sorolja föl, kö­zölvén, hogy amíg e tarthatatlan hely­zet nem változik, Izrael nem számíthat barátságosabb elbánásra. A szónoklat után egy másik látogató – árnyalatnyi­val emeltebb hangon, de még mindig udvariasan – az egyiptomi sajtó éles Izrael- és zsidóellenes kirohanásait te­szi szóvá. A válasz: Egyiptomban sza­bad a sajtó, ezt egyetlen politikus sem befolyásolhatja; de a palesztinok helyzete láttán meg lehet érteni az egyipto­miak indulatait. A látogatóknak min­den diplomáciai érzékükre szükségük van, hiszen – többségükben amerikai­ak lévén – nem bocsátkozhatnak konf­rontációba Izrael rovására. Vezetőnk udvariasan megjegyzi: a politikai hely­zetet eltérően ítéli meg a két fél, de miért lenne ez akadálya a gazdasági kapcsolatoknak, amiből Egyiptom leg­alább annyit profitálhat, mint Izrael? Tegyék félre a politikai nézetkülönbsé­geket, és járjon közbe a nagykövet a gazdasági együttműködés érdekében. A nagykövet némi huzavona után fej- bólintással válaszol – a látogatás lé­nyegén ezzel túljutottunk, még né­hány udvarias kérdés és válasz hang­zik el, majd udvariasan búcsúzkodni kezdünk, időnk lejárt.

V.

„Ismerem a nagykövetet, és személy szerint jóban vagyok vele” – mondja később delegációnk vezetője, mikor arról érdeklődöm, hogyan sikerült megszervezni a látogatást. A szem­élyes kapcsolatok és az AJC tekintélye egyaránt szerepet játszik az ilyen, és ehhez hasonló találkozók létrehozásá­ban. Az egyik ENSZ-közgyűlés alkalmá­val az AJC mintegy ötven ország kül­ügyminiszterével tárgyalt. Ez már való­sággal önálló külpolitika, noha a tár­gyalások témája általában az Izraellel fenntartott kapcsolatokra illetve az adott ország zsidóságát érintő kérdé­sekre korlátozódik. Egy példa: Görög­országban a hatóságok azt tervezték, hogy az állampolgárok nyilvántartásá­ban, így a személyi igazolványokban is külön rovatot nyitnak a vallási hova­tartozás számára. Mivel az ország „ál­lamalkotó nemzetének” szinte száz százaléka a görögkeleti egyházhoz tar­tozik, a vallási hovatartozás feltüntetésének egyetlen funkciója a kisebbsé­gek nyilvántartásba vétele lett volna, amit az AJC, mint zsidó érdekvédelmi szervezet, és mint a kisebbségi jogok védelmezője, egyaránt kifogásolt a gö­rög külügyminiszterrel való tárgyalá­sok során.

„Hogyan sikerült meghívni Hillary Clintont?” – érdeklődőm később a szervezet PR-menedzserétől. Az AJC elnöke a szórakoztatóipari megasztá­rok ügyvédje – magyarázza. Stephen Spielbergen keresztül már nem lehe­tetlen a kapcsolatfelvétel. Az ilyen kapcsolat persze jól jön, sőt nélkülöz­hetetlen, de aligha elegendő – gondo­lom magamban. Madelaine Albright, Joschka Fischer, néhány évvel ezelőtt maga Bill Clinton aligha csak a szem­élyes ismerősök nógatására fogadták el az AJC meghívását.

„High profile” – láthatóság, önreklá­mozás a közéletben, versenyfutás a média figyelméért – ez jellemzi az AJC éves összejövetelét. „Ez kezdet­ben engem is zavart – meséli az AJC ügyvezetőjének Olaszországban ne­velkedett felesége – ösztönösen rá akartam pisszegni a férjemre, hogy zsidó ügyekről ne beszéljen ilyen han­gosan”. Az Amerikában szocializáló­dott zsidóknak azonban nincsenek ilyen gátlásaik. Akárcsak az üzleti életben, a civil szerveztek világában is egyre agresszívabb a verseny: az AJC élén álló ügyvezető éppoly ráter­mett menedzser, mint akármelyik bizniszmen.

Egy példa: a koszovói válság kirob­banása után az AJC – egyetemes hu­manitárius elveinek megfelelően – egymillió dollárt gyűjtött az albán me­nekültek számára. Az összegyűjtött pénz nagyobb részét a Joint-hoz jut­tatták el, amely a menekült gyerekek számára oktatási intézményt állított fel a macedóniai táborokban. Az AJC vezetői ezután maguk is Macedóniába utaztak, hogy lássák, mire fordították a szervezet pénzét. Az útról video-felvétel készült, amelyet az éves közgyű­lésen bemutattak, és feltehetőleg még számos helyre eljuttatnak majd, a szervezet tevékenységét illusztrá­landó.

VI.

Számos régi ismerőssel találkozom: Pozsonyból, Bukarestből, Varsóból, Skopjéból, Moszkvából és más kelet­-európai városokból érkező zsidó akti­visták Washingtonban adnak egymás­nak randevút. Tetszik vagy sem: Ame­rika a világ zsidóságának olyan infrast­rukturális központja, amely – e közös­ség térképén – manapság gyakran kö­zelebb van a közép-kelet-európai nagyvárosokhoz, mint azok egymás­hoz. (A másik nagy központ Izrael.) A pétervári zsidóság első embere, Ale­xander Frenkel is kíváncsian hallgat­ja a híreket az ukrajnai zsidók közt dú­ló ellentétekről – értesült ugyan már róluk, de első kézből származó infor­mációkat csak most hall. Frenkel bará­tom ugyancsak boldogan cserél esz­mét rég nem látott vilniusi ismerősé­vel – akitől amúgy kevesebb, mint egy órányi repülőút választja el.

Új barátom, a Jerevánból érkezett Artak, az örmény apától és zsidó anyá­tól született fiú, az első magánalapítá­sú örményországi bank menedzsere, „igazi zsidó közösség a miénk – ma­gyarázza – az emberek egymásra is fújnak, és senki sem szereti a rabbit.” A rabbi – a hangzatos Gers Meir Bors­tein névre hallgató férfiú – ugyanis lubavicsi, és nehezen jön ki a javarészt asszimilálódott zsidókból álló gyüleke­zettel. A hajdani ősi örmény zsidóság, amely az I. századtól fogva élt örmény területen, ma már felszívódott; a forra­dalom után a módosabbak emigráltak, a maradékot elnyelte a sztálini terror. A ma Örményországban élő zsidók (kb. 500 fő) túlnyomó többsége kelet­-európai, akik valamikor a szovjet kor­szakban vetődtek oda. Többségük ve­gyes házasságban él, nem hagyomány­tartó, azonosságtudatuk nemzetiségi­-kulturális alapon áll, ami igen távol esik a lubavicsi rabbi mélyen a vallási hagyományban gyökerező felfogásá­tól. „nem mindegy, hogy valakinek az anyja vagy az apja zsidó?” – zsörtölő­dik a szovjet korszak nemzetiségi fel­fogásán szocializálódott Artak, aki rossz néven veszi, hogy a rabbi nem látja szívesen a nem zsidó házastársa­kat és a nem zsidó anyák gyerekeit, ha azok nem akarnak a hagyomány sze­rint betérni.

Mivel a volt Szovjetunió utódállama­iban lévő zsidó közösségekben a leg­több rabbi a lubavicsi mozgalomhoz tartozik, mindenütt hasonló konfliktu­sok mutatkoznak – magyarázza Alexandr Frenkel. A Szovjetunió hetven éve alatt tökéletesen szétzúzták a zsi­dóság vallásos infrastruktúráját, ki­pusztították a vallási hagyományokat, így 1989 után egyszerűen nem volt mire építeni. Magyarországtól eltérő­en, ahol a neológ zsidóság intézmé­nyei és ideológiája – akármennyire megcsonkítva is – túlélték a népi de­mokráciát, a Szovjetunióban az alapok is összeomlottak, így otthoni anyagból nemigen volt mire építeni. A légüres térbe a lubavicsi mozgalom nyomult be, amelynek küldetéstudat­tól vezérelt sliachjai nem vártak hívás­ra, rabbihoz illő fizetésre, lakásra, kö­zösségre, hanem a helyszínen termet­tek és a maguk (illetve mozgalmuk) erejéből láttak neki közösséget építe­ni. Szigorú ultraortodox beállítottsá­guk azonban csakhamar összeütkö­zésbe került a befogadó zsidó közös­ségek alapvetően szekuláris felfogásá­val. A szovjet rendszer ideológiai kényszerzubbonyából kiszabadult zsi­dók ugyanis erősen vonakodnak egy számukra ugyancsak ideológiai kény­szert jelentő másik mozgalom követel­ményeihez alkalmazkodni.

Találkoztam azonban egy olyan rab­bival is, aki a szovjet időkben végezte tanulmányait – méghozzá nagyobb­részt otthon. Zinovij Kogan rabbi – azelőtt mérnök volt – 1992 óta vezeti gyülekezetét Moszkvában. Eleinte egy autójavító műhelyben tartották össze­jöveteleiket, de most már áll a gyö­nyörű, új zsinagógájuk, „a világ leg­szebb zsinagógája, ami csakis orosz zsidók pénzéből épült”. Másoktól tu­dom meg, hogy Kogan rabbi egy szov­jet időkben illegálisan működő jesivában ismerkedett meg a zsidó hagyo­mányokkal. A nagy áldozatkészséget sejtető tanulási forma (munka után járt az illegális jesivába) persze nem vehette föl a versenyt Jeruzsálem vagy New York egyetemeivel vagy jesiváival, így Zinovij – miután az illegális intézmény elvégzéséről oklevelet ka­pott – ma is tanul ortodox kollégáitól. Hosszabb-rövidebb ideig azonban ta­nult már Izraelben és Amerikában is. A gyönyörű új zsinagógáról később ki­derül, hogy valójában egy háborús emlékmű, amelyben helyet kapott egy pravoszláv kápolna, egy zsinagó­ga és egy mecset is. Az ortodox rab­bik vonakodtak elfogadni a felkínált helyet a mecsettel és a templommal közös fedél alatt. Kogan rabbi azonban, aki a népek testvériségének esz­méjén nevelkedett, semmi rosszat nem látott ebben, és beköltözött az érdekes új intézménybe. – Mintegy 30-40 fiatal is jár a templomába – mondja, amikor az ifjúság felől érdek­lődöm. nem imádkozni, inkább csak a társaság kedvéért. A hagyományok iránt sem túlságosan fogékonyak, de inkább ide járjanak, mint pravoszláv templomba – összegzi álláspontját Kogan rabbi, akinek vallási kérdések­ben tanúsított lazasága sejteni enge­di, hogy inkább a progresszív irány­zathoz áll közel. Ha a fiatalok között egy pár esküvőt szeretne, ő erre ak­kor is megadja a lehetőséget, ha halachikusan „problémás” az ügy. (Ha halachikusan rendezett a frigy, akkor a fiatalok inkább az ortodox rabbihoz mennek, mert az ott kapott papír „erősebb”.) Ha ugyanis elutasítaná őket – amint ezt lubavicsi kollégái te­szik – a fiatalok pravoszláv esküvőt tartanának. így megtart olyanokat is a zsidó közösségben – véli – akiket az ortodox normák szigorú számonkéré­se inkább elriasztana.

*

„Hány zsidó él Magyarországon?” – kérdezték tőlem minden reggelinél többször a jó szándékú és teljesen tá­jékozatlan amerikai zsidók, miután az öltönyömre biggyesztett céduláról le­olvasták nacionálémat. „Nyolcvane­zer” – válaszoltam ilyenkor, bár mondhattam volna nyolcezret vagy kétszáznyolcvanezret is, úgyis elhit­ték volna. „És vannak ott zsinagógák?” – hangzott a következő kérdés, amire ismét válaszolhatnám azt is, hogy a kommunisták mindet felrob­bantották, de inkább megmondom, hogy hány működő zsinagóga van Bu­dapesten. Jó szándékúak, nyitottak, érdeklődők és meglehetősen tudatla­nok Közép-Európa zsidó közösségei­nek ügyében ezek az amerikaiak. (Ki­véve természetesen az AJC felkészült külügyi gárdáját.) Az összejövetel El­bától keletre élő résztvevői sohasem tettek föl ilyen kérdéseket. Általában semmit sem kérdeztek. Valószínűleg többet is tudtak Magyarországról, meg nem is nagyon érdekelte őket. Hiány­zott belőlük az amerikai testvéreikre jellemző buzgó, naiv jó szándék. Leg­inkább egymással beszélgettek. El voltak foglalva azzal, hogy visszakap­ják a repülőjegyük árát, szállást sze­rezzenek még néhány napra, szpon­zort találjanak valami kezdeménye­zéshez. Nemigen szóltak hozzá a ple­náris üléseken, amiben gyengébb an­golságuk is gátolta őket. Nem otthoni pályán mozogtak. Az amerikaiak an­nál inkább hazai pályán érezték ma­gukat – de ha jól meggondoljuk, ők hazai pályán játszanak szinte az egész világon.

Címkék:1999-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hírek

Hírek VIHAR A YESHIVA UINIVERSITY-N Már a modern ortodoxia amerikai fellegvára, a New York-i Yes­hiva University sem a régi. Először...

Roger Silverstone: Zsidó televíziók

Roger Silverstone Zsidó televíziók Zsidó televízió már létezik. Mind Buenos Aires, mind Los Angeles otthont ad már zsidó televízió­nak, éspedig...

Close