Antiszemitizmus – anticionizmus

Antiszemitizmus – anticionizmus

A jelenkori magyarországi antiszemitiz­mus megítélésében erősen eltérnek a vélemények. Miközben azonban je­lentőségét, veszélyességét eltérően íté­lik meg, abban általában a legtöbben egyetértenek, hogy az antiszemiták az utóbbi időben egyre magabiztosabban, egyre pimaszabbul hallatják a hangju­kat. Egyre kevésbé érzik azt, hogy az ál­taluk hangoztatott vélemény szalonkép­telen, szégyellni, titkolni való lenne. Ko­moly, tiszteletre méltónak hitt fórumok nyílnak meg a zsidógyűlölet szószólói előtt, akik közül első helyen természe­tesen L. Istvánt kell említeni. L. I. kü­lön rovatban fejtheti ki véleményét a Magyar Nemzet hasábjain, házigazdája a Magyar ATV péntek esti gyűlölet-féló­ráinak* és kulcsembere a Kossuth Rá­dió (a nemzeti főadó!) Vasárnapi újság című szélsőjobboldali műsorának.

Nemzeti szocialista könyvkiadók a zsidógyűlölet minden fontosabb klasszikusát megjelentették már, bele­értve a Harc című nyilas szennylap reprint kiadását is.

Honnan kap hátszelet napjainkban ez az alvilági mozgalom, amelyet a XIX. század, az emancipáció beköszönte óta annyiszor hittek már a zsidók a múlt szóra sem érdemes, komolytalan maradványának?

A kérdésre adott eddigi válaszok elsősorban Magyarországra illetve a ke­let-európai régióra összpontosítanak. E magyarázatok szerint az egykori szovjet blokk országaiban 1989-ig erősen balra lengett ki az inga, így többé-kevésbé természetes reakció a jobboldali fordu­lat. Mivel a „nemzeti, konzervatív” ha­gyományok a kommunista korszakban tilalmasak voltak, nem volt lehetőség ezek modernizálására, amely folyamat Nyugat-Európában az elmúlt ötven év­ben végbement. így a nemzeti hangos­ságú értelmiség ezeket az eszméket ugyanabban a formában szabadítja rá a társadalomra, mely 1945 előtt már annyi kárt okozott. Erősíti ezeket a ten­denciákat a bukott kommunista pártok által hátrahagyott csődtömeg, melynek kárvallottjai, az új rendszerben megka­paszkodni nem tudó százezrek vagy milliók igen fogékonyak a szélsőjobbol­dali demagógok gátlástalan ígéreteire.

Egy Európa felé haladó, gazdasági­lag sikeres Magyarországról azonban remélni lehetett, hogy az antiszemitiz­mus hosszabb távon hanyatlani fog, mert nem kap utánpótlást. Hiszen az EU-ba nem fogadnak be olyan orszá­got, melynek hivatalos körei nem ha­tárolják el magukat egyértelműen ettől a leszerepelt ideológiától. A gaz­dasági prosperitás kihúzza a talajt a demagógok lába alól, mert nem lesz­nek kenyérre és megváltásra éhező tö­megek. Az etnocentrikus ideológia pe­dig veszít erejéből egy olyan ország­ban, melynek fiatal elitje már egy nemzetek fölötti integrációba nő bele. Ilyen körülmények között a zsidó összeesküvés ósdi ideológiája nem re­mélhet számottevő sikert.

Ám a zsidógyűlölet egyebek közt épp onnan kapott utánpótlást, ahonnan a legkevésbé várták: a fejlett nyugat or­szágaiból, ahol az antiszemitizmus tel­jesen szalonképtelen ugyan, ám az anticionizmus (értsd: Izrael-ellenesség) politikailag korrekt és elfogadott véle­kedés. Mióta a közel-keleti „békefolya­mat” összeomlott, és a nyugati tévéké­pernyőkön naponta látni a kődobáló palesztin gyerekre tüzelő, álig fölfegy­verzett izraeli katonákat, Izrael imázsa a nyugati közvéleményben súlyosan ká­rosodott. A legbefolyásosabb újságok és tévéállomások foglalkoznak az izrae­li-palesztin viszállyal olyan terjedelem­ben, amelyet a konfliktus terjedelme a legkevésbé sem indokol. (Sokkal több halottat és pusztítást előidéző háborúk – Algéria, Csecsenföld – többnyire csak az „egyéb” hírek közt szerepelnek.)

Aki erre az aránytalanságra nem ta­lált magyarázatot, az a durbani konfe­rencián ezt megkaphatta. A dél-afrikai városban az ENSZ égisze alatt összehí­vott konferencia a rasszizmus elleni küzdelmet volt hivatott koordinálni, ám a médianyilvánosság az összejövetel­nek szinte csak egyetlen aspektusával foglalkozott: az Izrael elítélése körüli küzdelmekkel. Az arab és iszlám orszá­gok minden áron a „cionizmus egyenlő rasszizmus” dokumentumot akarták el­fogadtatni, amit az ENSZ-közgyűlés a ki­lencvenes évek elején egyszer már tö­rölt határozatai közül. A konferencián a „cionizmus” elleni tobzódás időnként már szinte lincshangulatba torkollott, a zsidó szervezetek küldötteibe belefoj­tották a szót, az emberi jogok teljes szókészletét Izrael ellen fordították (Iz­rael „rasszista”, „apartheid”, „elnyo­mó” stb.). Emellett leplezetlen formá­ban megjelent a régi vágású antiszemi­tizmus is, egyebek közt Hitlert dicsőítő vagy holocaust-tagadó szórólapok for­májában. Mindez egyértelmű üzenet volt a magyar antiszemitáknak: ez ma a zsidógyűlölet korszerű és virulens nyel­vezete.

L. Istvánnak természetesen mindez nem volt újdonság: ő már korábban is használta a baloldali-emberjogi érveket zsidóellenes tirádáiban. (Egyebek közt a Szombatot is rasszistának nevez­te.**) Kétség kívül ő tette a legtöbbet a zsidógyűlölet modern, politikailag kor­rekt nyelvezetének meghonosításáért.

A durbani konferencia mindazonáltal mérföldkő volt: itt mutatkozott meg először, mennyire erős az Al Aksza intifádát kísérő Izrael-ellenes közhangulat. Az arab-iszlám világ országai nem mer­ték volna olyan leplezetlen nyíltsággal előadni anticionista és nyíltan zsidóel­lenes tirádáikat, ha nem bátorítja őket a mértékadó nyugati médiában Izraelt érő, radikális kritika.

A döbbenet és a kiábrándulás köl­csönös volt: a nyugati világ kormányai és civil szervezetei elképedtek a nyílt zsidóellenes uszítástól, az arab-iszlám világ küldöttei pedig csalódottan vették tudomásul, hogy a nyugati világ csak az emberi jogok ürügyén előadott Izrael- ellenességet vállalja, és nem hajlandó továbblépni egy agresszívebb politikai magatartás irányában.

Az arab-iszlám világban anticionizmus és antiszemitizmus együtt jár. Izrael-ellenesség és holocaust-tagadás, Je­ruzsálem felszabadítása és zsidó világ-­összeesküvés magától értetődő termé­szetességgel szerepelnek egymás mel­lett. A nyugati világban viszont a kettő élesen elválik. Amilyen szalonképes az anticionizmus, annyira szalonképtelen az antiszemitizmus. A palesztin gyer­mekekre lövöldöző izraeli katonák min­dennaposak a nagy tévétársaságok je­lentéseiben, viszont aki a zsidó gyerek­gyilkosság középkori rémmeséjét akar­ná felújítani, az tüstént kizárná magát a tisztességes emberek társaságából.

L. I., akiben a zsigeri zsidógyűlölet a nyugati médiában való jártassággal pá­rosul, világosan érzi és kihasználja ezt a képtelen ellentmondást. Bőségesen adagolja a mértékadó nyugati média je­lentéseit a palesztinokat elnyomó izrae­liekről, és ügyesen szövi hozzá a honi és nemzetközi antiszemitizmus régi és új kliséit. Egyebek között kész tényként tálalja olvasói elé azt a Pakisztánban lábra kapott rémhírt, amely szerint a két felhőkarcolót elpusztító New York-i me­rénylet napján a zsidók nem mentek be dolgozni a World Trade Centerbe. (Nyil­ván előre tudták, hogy mi fog történni – sugallja a mese – merthogy ők állnak a merénylet mögött.) A globalizálódó vi­lágban az antiszemitizmus is globalizá­lódik: a zsidó világ-összeesküvés mesé­jének legújabb elemét L. I. már iszlám forrásokból meríti.

A nyugati világ a zsidókkal kapcsola­tos lelki tusáit szigorú emberjogi alapo­kon álló Izrael-ellenességbe szublimál­ja, miközben elfojtja a régi típusú anti­szemitizmust. Mindeközben azonban bőséges ideológiai muníciót szállít a leplezetlen zsidógyűlölet szószólóinak. Az arab-iszlám világ fanatikusai és a Nyugat perifériáján élő antiszemiták na­ponta hivatkozhatnak mértékadó és kétségbe vonhatatlan tekintélyű nyuga­ti hírforrásokra, és használják is ezek nyelvezetét.

Az örök zsidógyűlölet ismét megújult tehát: mint anticionizmus, korszerű nyelven és korszerűsített tartalommal szól az érdeklődő közönséghez. Az em­beri jogok védelmébe, diszkrimináció- ellenességbe bizalmukat vető zsidók épp abból az irányból kaphatnak pofonokat ahonnan a legkevésbé várják. Legjobb fegyverüket lopják el tőlük az antiszemiták. A közösségünk védelmé­ben fellépőknek nem árt ezt szem előtt tartani.

Gadó János

* A Magyar ATV péntek esti „Sajtóklub” című műsora lapzártánk idején megszűnt. A szerk.

** Hasonló minősítést kaptunk Tamás Gáspár Miklóstól, aki a Magyar Narancs hasábjain lapunkat, majd ez év novemberében a Népszabadságban szerkesztőtársunkat fajvédőzte le (a szerk.)