Szombat előfizetés 2017

A dzsenini vérvád és társai

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Gadó János

A 2000 nyarán csődbe jutott „békefolya­mat” nyomában kirobbant az Al Aksza Intifáda, mely a palesztinok fegyveres harcát jelenti – mindenekelőtt az izraeli polgári lakosság ellen. Izrael számos al­kalommal követelte a Palesztin Hatóság­tól, hogy biztonsági szervei akadályoz­zák meg a terrorista merényleteket: tar­tóztassák le a szervezőket és számolják föl a terrorista infrastruktúrát. A 2002. márciusi, 124 halottat és sok száz sebe­sültet követelő véres merényletsorozat nyomán azonban bizonyossá vált, hogy a Palesztin Hatóság épp ennek ellenke­zőjét teszi, így az izraeli hadsereg 2002. március 29-én elindította a „Védőpajzs hadművelet” nevű akciót, melynek célja a terrorista infrastruktúra fölszámolása volt a Palesztin Autonómia területén. En­nek során a Cahal, az izraeli hadsereg el­ső ízben nyomult be mélyen és tartósan a palesztin területekre.

Az akció során az izraeli hadsereg minden nagyobb palesztin városba be­hatolt, százával vette őrizetbe a terroris­tagyanús személyeket, fegyver- és bom­bagyártó üzemeket rombolt le, átkutat­ta a fegyveres palesztin szervezetek iro­dáit, dokumentumokat és pénzt foglalt le. A városok közül három került hetek­re a híradók és újságok főcímeibe: Ramallah, Dzsenin és Betlehem. Az első­ben található Arafat ostrom alá vont fő­hadiszállása; a másodikban röppent föl a tömeggyilkosság vádja az ott folyó sú­lyos harcok nyomán; a harmadikban pe­dig a Jézus szülőhelyeként számon tar­tott Születés templomát vette körül az izraeli katonaság, mivel az épületet pa­lesztin fegyveresek foglalták el. Az e há­rom városban zajló konfrontáció a mé­dia jóvoltából a konkrét eseményeken messze túlnövő jelentőséget nyert.

Arafat végveszélyben”

Szögezzük le e helyütt, hogy maga az izraeli-palesztin konfliktus is szimbólum­értéke miatt áll a világ érdeklődésének homlokterében: az izraeliekre rávetített „fehér, nyugati gyarmatosító” képével világszerte a palesztinok „szabadsá­gáért harcoló elnyomott, harmadik vi­lágbeli nép” imázsa áll szemben. A pa­lesztinok a nemzetközi média által leg­inkább preferált népcsoportok egyike, az évtizedek óta fegyveres harcuk élén álló Jasszer Arafat pedig e küzdelem élő szimbóluma: a Nobel-békedíj tulaj­donosa, minden létező kormány- és ál­lamfő (valamint a pápa) mindenkor szí­vesen látott vendége, a világ televíziói­nak örökös sztárja.1

Ennek megfelelően, amikor az izraeli hadsereg körülzárta Arafat főhadiszállá­sát, eddig nem ismert lehetőségek kí­nálkoztak a média számára. „Sáron megpróbálja elpusztítani Arafat ural­mát” – hirdette a brit Guardian.2 „Iz­raeli fal Ramallah körül” – fogalmaz a francia Libération.3 Arafat szorongattatásával arányosan nőtt a feléje irányuló médiafigyelem. A szobájába zárt „sza­badsághős” a világ számtalan állam- és kormányfőjével beszélt rádiótelefonon, amiről a nemzetközi média hűségesen beszámolt. A jobb napjaiban a francia vagy az amerikai elnöki díszőrség előtt ellépő, ENSZ-ben beszédeket mondó, mostanra azonban irodájába szorított, az ajtórésen át kitekintgető, testőreivel néhány kulacs vízen osztozó palesztin vezér hallatlanul fotogénnek bizonyult. Irodáját az izraeli katonáknál is erőseb­ben ostromolták a nemzetközi tévé­stábok, melyek ugyanaddig maradtak a helyszínen, mint a katonák. Miután a palesztin médiaimázs lényege az áldozatiság, Arafatnak nem volt nehéz szorongattatására rájátszani. Kész mártírrá válni – jelentette ki. „Talán az én éle­tem többet ér, mint egy palesztin gyer­meké?!” – kérdezte teátrálisan, egyér­telműen utalva a palesztin szimbolika legerősebb ütőkártyájára. (A mass mé­dia ezt a végső elszántságot imitáló ki­jelentést kritikátlanul röpítette világgá, s e sorok írója egyetlen kommentárt sem olvasott, amely ekként felelt volna rá: Igen, Arafat természetesen sokkal többre tartja saját életét a gyerekeké­nél, hiszen több száz fős személyes testőrgárdával veszi körül magát, míg a gyerekeket ágyútölteléknek használja az Izrael elleni médiaháborúban.)

A lerombolt főhadiszállásán két mara­dék szobába szorult Arafat sokak sze­mében a palesztin nép (a gyengék, az ártatlanok, a kiszolgáltatottak) végső szorongattatását testesítette meg. Erre utalnak a sajtóban megjelent tudósítá­sok is: „Arafat éhezik, fázik, ostrom alatt áll, de dacol az izraeliekkel” – ecse­teli a helyzetet a Guardian.4 „Arafat, a Parkinson-kórtól meggyengített, 72 éves, ostromlott öregember Palesztiná­ban bizonyságát adja túlélőképességé­nek” – így a Neue Zürcher Zeitung.5

A nyugati közvélemény legott nem is maradt érzéketlen: Európa számos or­szágából „békeaktivisták” érkeztek a tetthelyre, Ramallahba, hogy élő pajzs­ként testükkel oltalmazzák a vezért. A nagyvilágban számtalan fegyveres konf­liktus zajlik, ám egy ilyen lépés min­denütt máshol merőben szokatlan (csupán az iraki háború jelentett kivé­telt), így a „progresszív” értelmiségiek nyilván valamely végső nagy katakliz­ma bekövetkeztét akarták megakadá­lyozni. Világossá vált, hogy Arafat, mint az elnyomott népek harcának zászlóvi­vője, nélkülözhetetlen szimbólum, aki­nek védelmére fölgerjed a nyugati köz­vélemény: nem csupán tüntetnek, petí­ciókat fogalmaznak, s a demokráciák­ban bevett tiltakozási módokkal élnek, hanem a helyszínre sietnek és közvet­lenül beavatkoznak az eseményekbe. (A beavatkozás módja a palesztin harc­modorral egyezik meg: civilek a kato­nákkal szemben, a tévékamerák előtt.)

Azzal, hogy a nyugati világ baloldali aktivistái kritikus helyzetben az egyik fél mellett beavatkoznak a küzdelem­be, valójában gátolják a kibontako­zást, és tovább bonyolítják a helyzetet. A nyugati média feladatán, a tudósítá­son messze túllépve tevékeny részt vállalt az események alakításában: je­lenlétével mozgósította a nyugati köz­véleményt, lehetetlenné tette az izrae­liek próbálkozását Arafat elszigetelésé­re, s így a terrorista network-ből való kiiktatására. Mindez világos cáfolata az általánosan elfogadott fikciónak, hogy ti. itt két nép küzdelméről van szó egy földdarabért: egy olyan küzdelem, amelybe nemcsak a nyugati világ politikusai, hanem civil társadalma is bea­vatkozik, már nem saját dinamikája szerint mozog. A szorongatott Arafat segítségére siető európai és amerikai civilek világosan tanúsítják: ez a konf­rontáció jelkép, amelyre a szemlélők saját (gyakran tudattalan) indulataikat, szorongásaikat vetítik rá, és ha eljön a pillanat, cselekvő részesei lesznek.

A „dzsenini mészárlás”

A Védőpajzs hadművelet keretében az izraeli katonaság április 3-án benyo­mult Dzsenin palesztin városba, ame­lyet Közel-Kelet-szerte úgy emlegettek, mint az „öngyilkos robbantok főváro­sát”. A katonák benyomulása előtt arab nyelven szólították föl a tábor lakossá­gát, hogy hagyja el a helyszínt. A több­ség a felszólításnak eleget tett, ám mint­egy négyezren a táborban maradtak, s az ő jelenlétük adott később alapot a mészárlás és népirtás vádjaihoz. Az iz­raeliek a menekülttáborban váratlanul heves ellenállásba ütköztek. A paleszti­nok a tábor központjában lévő házak többségét aláaknázták, majd a harcok folyamán felrobbantották. Az izraeli ka­tonaság a harc első napjaiban a gyalog­ságot küldte a táborba, a civil lakosság kímélése érdekében, de amikor egyik egységüket (eléjük küldött asszonyok­kal) kelepcébe csalták, páncélosokkal folytatták az előrenyomulást. Miután az elaknásított házakból is folyamatosan lőttek rájuk, buldózereket is bevetettek. A harcok április 3-tól 12-ig tartottak, ami ebben a konfliktusban szokatlanul hosszú idő: a palesztinok hatékony fegyverei a kődobáló gyerekek és az ön­gyilkos robbantok, és az izraeli hadse­reggel való nyílt fegyveres konfrontációt általában kerülik. Mint később kiderült: a táborban lévő palesztinok nem enged­ték a halottakat eltemetni, hogy a hely­szín minél infernálisabb legyen.

A nemzetközi média a szokásos in­tenzív érdeklődést tanúsította az izraeli akció iránt, és mivel ez a szokásosnál jóval hosszabb ideig tartott, az érdeklő­dés az idő előrehaladtával egyre fokozódott. A harcolókat borító sűrű füst (a szó szoros és átvitt értelmében), a sű­rűn lakott területen bevetett páncélo­sok és az (izraeliek felszólítása ellené­re) helyben maradt (vagy marasztalt) ci­vil lakosság kedvező körülményeket te­remtett az ellenőrizhetetlen híresztelé­sek számára. Hozzájárult ehhez az is, hogy kívülálló megfigyelők nem juthat­tak közel a harcolókhoz. A palesztinok nem is késlekedtek a tömegmészárlás vádjával, és hamarosan a nyugati világ minden tévéállomása a romok alatt rej­tező szörnyű titkokról beszélt – egyelő­re feltételes módban.

Normális ésszel gondolkozva, ha egy fegyveres táborban (a palesztin mene­külttábor mindig egyszerre a polgári la­kosság otthona és katonai centrum) har­cok folynak a védők és a támadók kö­zött, az magában véve katonai cselek­mény, és semmi nem indokolná, hogy a fél világ hitelt adjon a tömeggyilkosság­ról, népirtásról szóló híreszteléseknek – főleg ha olyan harcoló félről van szó, akire ilyet fennállása során még soha nem tudtak rábizonyítani. Ám a zsidó katonákat nem illette meg az ártatlanság vélelme. Noha a világsajtó nem vette készpénznek a palesztinok állításait a több száz halottról és legyilkolt civilek­ről, mindenki hangsúlyozta, hogy az ügyet ki kell vizsgálni. A mészárlásról szóló vádaknak ugyanannyi hitelt adtak, mint ezek izraeli cáfolatának. „Az igaz­ság a romok alatt hever” – írta sokat sejtetően a Neue Zürcher Zeitung.6

Népirtás”, „mészárlás”, „szörnyű em­beri tragédia”, „háborús bűntett”, „a há­borús szabályok semmibe vétele” – az efféle kifejezésektől hemzsegtek a nagy világlapok. Ha szem előtt tartjuk, hogy az ENSZ jelentése szerint a dzsenini me­nekülttáborban összesen 52 palesztin halt meg (túlnyomó részük fegyveres), akkor a fenti, apokaliptikus méretű pusztításra utaló kijelentések és a kato­nai akció nyomán felcsapó médiahiszté­ria megint csak nem magáról az izrae­li-palesztin konfliktusról szól, hanem a nyugati közvélemény ezzel kapcsolatos önkontrolljának teljes hiányáról.

Néhány számadat arról, hogy a nagy világlapokban hány írás foglalkozott 2002 áprilisában a Dzseninben történ­tekkel:7

The Guardian (angol): 148

New York Times (amerikai): 118

Le Monde (francia): 175

Neue Zürcher Zeitung (svájci): 68

A „dzsenini vérengzés” híre végigfu­tott az egész világon. Izraelt elmarasztal­ta az Európai Unió, a Nemzetközi Vöröskereszt, az Amnesty International, legkü­lönfélébb civil szervezetek, és természe­tesen azonnal összeült az ENSZ Bizton­sági Tanácsa. A világszervezet főtitkára a legmagasabb rangú politikusokból álló vizsgálóbizottságot jelölte ki az esemé­nyek feltárására – amely végül nem lá­tott munkához, mert Izrael kétségbe vonta egyik tagjának, Cornelio Sommarunak, a Vöröskereszt korábbi főtitká­rának elfogulatlanságát, aki párhuzamot vont a Dávid-csillag és a horogkereszt között. Mire a világszervezet által megfo­galmazott jelentés mindenkivel tudatta, hogy a táborban 52 palesztin halt meg, és az ötszáz vagy még több halottat em­legető palesztin állításokat nem lehet bi­zonyítani, addigra minden átlagos tévé­néző fejében egy további nagy vérfolt ta­padt hozzá Izrael nevéhez.

A dzsenini tömeggyilkosság rémhírét – amit nyugodtan nevezhetünk dzsenini vérvádnak is – a palesztinok röpítették föl, de a nyugati média jóvoltából terjedt szét az egész világon. A nyugati média hatalmas infrastruktúrával van jelen a Közel-Keleten: a nagy jelentőségűnek vélt események idején a térségben meg­forduló tudósítók száma eléri az ezres nagyságrendet. A híréhség kielégíthetet­len: ez az infrastruktúra alkalmas arra, hogy akár a legjelentéktelenebb informá­ciónak is nyomába eredjen, és azt nagy részletességgel tálalja. A dzsenini harcok kezdetekor ez a gépezet lépett működés­be, ám a viszonylag súlyosabb konfron­táció során, ahol a halottak száma a har­cok miatt néhány napon át nem volt fel­mérhető, elveszített minden mértéket, mint a morzsákhoz szokott éhező, akit váratlanul dúsan terített asztalhoz ültet­nek, s ő vég nélkül tömi magába az ételt. Akinek egy halott is izgalmas hír, annak egy tankokkal ostromolt menekülttábor már az apokaliptikus küzdelmek sorába tartozik, ahol bármi megtörténhet, ahol többé nem érvényesek a médiaszakma szabályai, melyek előírják, milyen hírt le hét készpénznek venni, és milyet nem. A Közel-Keleten örökös mohó érdeklődés­sel csüggő nyugati média és közvéle­mény egy pár száz katonával vívott harc láttán minden önkontrollját elvesztette, és boldog gyönyörűséggel fogyasztotta a népirtásról szóló rémmeséket. Újabb adalék a nyugati közvélemény Izrael irán­ti attitűdjéhez.

Krisztus szülőhelyének ostroma”

Az antiterrorista hadművelet során az izraeli hadsereg benyomult Betlehembe is, ahol azonban a letartóztatni próbált palesztin fegyveresek többsége, mintegy kétszáz ember, április 3-án a Születés templomába menekült, és ott elbarikádozta magát – a temp­lomban lévő papokkal és apá­cákkal együtt. Az izraeli hadse­reg azonnal körülvette a templomot, ám semmiféle fegyveres akciót nem kezdhetett – lévén az épület a kereszténység egyik legszentebb helye, ahol a hagyomány szerint Jézus született. A patthelyzet egy hónapig tartott, s végül kompromisszumos megállapodás vetett véget neki: a templomban tartózkodó palesztinok közül azok, akiket az izraeliek le akarnak tartóztatni, európai országokba mentek „száműze­tésbe”. A többi palesztint az izraeli had­sereg kihallgatás után elengedte.

Amint az izraeli katonaság körülvette a Születés templomát, megjelentek a helyszínen a média képviselői, és körül­vették az izraeli katonaságot. A helyzet szimbolikus értéke hatalmas volt: zsidó katonák Jézus szülőhelyét ostromolják! (Illetve ostromról természetesen szó sem volt, de ez a katonai jellegű kifeje­zés – a német ’Belagerung’, az angol il­letve francia ’Siege’ – folyamatosan je­len volt a nagy világlapok betlehemi tu­dósításaiban.) A nyugati kultúra emlőin nevelkedett olvasónak fölösleges elma­gyarázni, miféle asszociációkat kelthet ez a helyzet. A nyugati média ennek megfelelően egy hónapon keresztül eb­ben a kontextusban tárgyalta az esemé­nyeket: az alapállás nem az volt, hogy szélsőséges iszlám fegyveresek elfoglal­ták a Születés templomát, hanem hogy izraeli katonák vették körül a szent he­lyet. Ennek megfelelően a nyugati média egyáltalán nem firtatta, hogy a templom­ban rekedt keresztény papok és apácák, valamint az iszlámista fegyveresek közt milyen a viszony. Kézenfekvő feltétele­zés volt, hogy a fegyveresek túszként használják a keresztényeket – ám a tu­dósítások inkább azt sejtették, hogy a keresztények testvériesen megosztják mindenüket a jövevényekkel. Amikor a nagy lapok arról írtak, hogy a templom­ban fogytán az élelmiszer és kritikus az egészségügyi helyzet, egy percig sem tettek különbséget az ott lévők között, akik pedig eléggé különböző indíttatás­ból tartózkodtak a helyszínen. Ekképp közös nevezőre hozták a templomfogla­ló terroristákat és a szolgálatteljesítő pa­pokat, előbbiekre is kiterjesztvén a jóhi­szemű áldozat státusát. Az agresszív fél ebben a tálalásban a templomot blokád alatt tartó izraeli hadsereg volt. Annál is inkább így látszott ez, mert a tudósítá­sok teljesen következetlenül használták a templomot elfoglalókra a fegyveres”, „militáns”, vagy egyszerűen a „palesztin” szavakat. „A templomba menekült pa­lesztinok, köztük számos fegyveres” és hasonló homályos megfogalmazások si­keresen kenték el a lényeget és állítot­ták be indirekt módon agresszorként az izraeli katonákat. A „templomba mene­kült palesztinok” kifejezés láttán pedig joggal gondolhatta a nyugati újságolva­só, hogy üldözött polgári személyekről van szó, akiket könyörületes keresztény papok oltalmaznak a zsidó katonák elől. És noha a napi hírek szintjén a tudósítá­sok korrektek voltak („Tűz ütött ki a Születés templomában. Palesztinok és izraeliek egymást vádolják”8), ebben a kontextusban végül a felelősség java az „ostromló” izraeli katonaságra hárult.

A helyszín roppant szimbolikus érté­ke miatt az izraeliek minden lépése ha­talmasra nagyítva jelent meg a nyilvá­nosság előtt, szinte tálcán kínálva az al­kalmat a szembenállás apokaliptikus ér­telmezésére. Volt is, aki élt az alkalom­mal és néven nevezte azt, amit mások, politikailag korrekt módon, csak sejtet­ni kívántak: a La Stampa című olasz na­pilap rajzán az izraeli ágyúk csöve már egyenesen a kis Jézusra szegeződik.

*

Az új intifáda kitörésétől 2002. márci­us végéig a média többé-kevésbé meg­szokott séma szerint tudósított a közel- keleti konfliktusról. A helyszínen állomá­sozó sok száz (olykor ezer) tudósító hoz­zászokott ahhoz, hogy az egyes palesz­tin merényletekről, a válaszként végrehajtott izraeli katonai akciókról, és az egymást követi temetésedről tudósítson részletesen. A véres márciusi merénylet­sorozat nyomán azonban Izrael megvál­toztatta a játékszabályokat: hadserege nagyszabású hadműveletet indított a ter­rorista infrastruktúra szétzúzására. En­nek során a konfrontáció új oldalai mu­tatkoztak meg, s a nemzetközi média ezekre mohó érdeklődéssel vetette rá magát. Akik a palesztinok áldozati (s ez­zel együtt a zsidók tettesi) identitására voltak fogékonyak, azok előtt szinte ha­tártalan perspektívák nyíltak.

Először a szorongatott szabadsághar­cos (Arafat) imázsa nőtt túl minden ko­rábban ismert dimenzión; majd a por- és füstfelhőbe burkolózó dzsenini me­nekülttábor romjai közül szállt fel a tömeggyilkosság, sőt a népirtás vádja; vé­gül a Születés templomának „ostroma” homályos asszociációk során át idézte föl a már elfojtott istengyilkosság vád­ját, amit azonban csak a „legbátrab­bak” mertek kimondani.

E három történet mint egy dráma há­rom, egyre nagyobb hatású felvonása épült egymásra – sajnos azonban nem a Költői képzelet, hanem a nagyon is va­lós kortárs európai gondolkodás termé­keként. Egy villanásnyi időre bepillan­tást engedtek a zsidókkal kapcsolatos európai vélemények/indulatok/ félelmek/szorongások tátongó mélységeibe.

Mindez azonban csak a zsidó közös­ségben, a hozzá közel állókban, valamint egy erre érzékeny kisebbségben tudato­sult. Csak a zsidó sajtó, a zsidó szerveze­tek dokumentálják, teszik szóvá a külö­nösen kirívó megnyilvánulásokat, mint amilyen a mi esetünkben a népirtás vád­ja, a náci Németországgal való rendsze­res összehasonlítás, vagy az istengyilkos­ságra való (politikailag korrekt) célozga­tás. Csak ők háborodnak föl és tiltakoz­nak – többnyire nagyon csekély ered­ménnyel. A fősodrú nyugati közvélemény és hordozója, a média „nem veszi észre magát”, nincs benne önreflexió, legfel­jebb annyi, hogy „miért, Izraelt nem lehet bírálni?”, és pörög tovább hatalmas for­dulatszámmal. Tudósítók százai ontják naponta a tudósítások ezreit, zúdulnak bennük a közhelyek, megalapozott állítá­sok, torzítások és alaptalan vádak – s mi­re valaki ezek közül egyet kiemel és pro­testál ellene, már senki sem emlékszik rá, hisz azóta eltelt több nap és elhang­zott több száz beszámoló. A Közel-Kele­ten jelen lévő nyugati média tehát már csak saját roppant tehetetlenségi erejé­nél fogva képtelen az önreflexióra. Min­dez természetesen csak a mögötte álló társadalom felfogását tükrözi: a nyugati média súlyos involváltsága és teljes önk­ritikátlansága a Közel-Keleti konfliktusban a nyugati (főleg európai) társadalom ha­sonló attitűdjeit jeleníti meg.

Jegyzetek

Bill Clinton amerikai elnök idején a minden­kori izraeli kormányfő mellett Arafat volt a Fehér ház leggyakoribb vendége. Az új ame­rikai adminisztráció alatt – miután cáfolhatat­lan bizonyítékok sora támasztotta alá, hogy tűri vagy éppen támogatja a palesztin terrort – kegyvesztett lett. Ez azonban kivétel: az európai politikusok ma is mindenkor öröm­mel találkoznak vele.

2002. április 7.

2002. április 6.

2002. áprilisi.

2002. április 7.

2002. április 21.

A statisztika internetes keresés eredménye: az adott újságban április hónapban ennyi cikkben fordult elő Dzsenin városának neve.

8 Neue Zürcher Zeitung, 2002. május 3.

Címkék:2003-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az arab antiszemitizmus

Meir Litvak Az arab antiszemitizmus1 Az iszlámista2 antiszemitizmus nem új je­lenség. Zsidóellenes témák már a klasszi­kus iszlám tradícióban és a...

Új antiszemitizmus

Szántó T. Gábor Új antiszemitizmus A jobboldali gyökerű, modern politikai antiszemitizmus a zsidó emancipáció nyomán, a XIX. században jelentkezett, amikor...

Close