Szombat előfizetés 2017

A népi-urbánus ellentét ma — Egy vita, amely “beépült”

Írta: Fricz Tamás - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Fricz Tamás

A népi-urbánus ellentét ma

Egy vita, amely „beépült”

Egy korábbi könyvemben (A népi­-urbánus vita tegnap és ma. Nap­világ, 1997), amellett érveltem, hogy a népi-urbánus vita, amely a szá­zad húszas, harmincas éveiben kelet­kezett és élte „virágkorát”, túlélte a kommunista-szocialista korszakot, s a rendszerváltás során a pártosodás, a párttagolódás egyik legfontosabb moz­gatórugójává vált. (Lásd a Szabad Demokraták és a Magyar Demokrata Fó­rum közötti ellentéteket.) Emellett azonban azt is hangsúlyoztam, hogy új­jászületése után a népi-urbánus vita lé­nyeges alakváltozáson ment keresztül: eltűntek mögüle a 30-as években még jól megragadható társadalmi csoportok (városi polgárság, középosztály, illetve szegényparasztság), s a demokrácia vi­szonyai között már átfogó, értelmiségi indíttatású társadalomszemléletek kö­zötti ellentétek rendszereként jelent meg újra. Éppen ebből kiindulva javas­latokat is tettem arra, hogy immáron nem népi-urbánus, hanem nemzeti-univerzalista, avagy másképpen nemzeti­-kozmopolita társadalomszemléletek vi­tájával állunk szemben.

A népi-urbánus, illetve nemzeti-koz­mopolita vita a közéleti, politizáló, de különösen a pártelitekhez tartozó értel­miségi csoportok természetes viszonyí­tási pontjává vált, s a politikai és köz­életi nyelv szerves része lett Magyaror­szágon a rendszerváltás első éveiben. Az is igaz azonban, hogy a nemzeti-koz­mopolita közéleti, pártpolitikai „tobzó­dás” nagyjából 1992-1993-ig, talán 1994-ig tartott, a Horn-kormány, az MSZF-SZDSZ koalíció megalakulása után e vita mintha háttérbe húzódott, elcsendesült volna.

De valóban így van ez? Valóban arról beszélhetünk-e, hogy a politikai élet­ben a nemzeti-kozmopolita ellentét las­sacskán felszámolódott, hogy átadja helyét olyan, pragmatikus konfliktusvo­nalaknak, mint az EU- és NATO-csatlakozás kihívásai, az agrárválság kezelé­se, szociális problémák, munkanélküli­ség, közbiztonság megerősítése stb.? Túl vagyunk-e ténylegesen a népi-urbá­nus szembenálláson?

Az alábbiakban ezekre a kérdésekre kívánok választ keresni, arra tehát, hogy mi a sorsa ma e történelmi gyöke­rű konfliktusnak.

A vita beépülése

A pártok éles ellentétében (is) meg­jelenő nemzeti-kozmopolita vita a Horn-kabinet 1994-es felállásával két­ségtelenül új szakaszába jutott. Az 1990-1994 közötti időszakot a nem­zeti és kozmopolita modernizációs né­zetek elsődleges, s ennél fogva is téte­les, határozott, ideologikus erejű dek­larációi, „kinyilatkoztatások” és „szentbeszédek” jellemezték, miáltal mindkét fél világosan meghatározta a pozíciót. 1993-94-re, de főként 1994 után a kinyilatkoztatások korszaka be­fejeződött, s ennek sokféle magyará­zata lehetséges.

Kézenfekvőnek látszik azt feltételez­ni, hogy modem demokráciákban – s hiszen a magyar is azzá kíván válni – az ideologikus, világnézeti jellegű nézetek hangoztatása után fokozatosan, sőt egyre gyorsulóbb mértékben át kell tér­ni a problémák, közéleti témák, egyál­talán a kormányzás gyakorlati kérdése­ire, s ez a pártok alapvető érdeke is, hi­szen a racionálissá váló választókat el­vont ideologikus frázisokkal már nem lehet megnyerni. A választók megnyerésének professzionális, szakmailag alátámasztott, az új kihívásokra nyitott pragmatikus kormányzati vagy ellenzé­ki politizálásra van szükség, s ezt csak hátráltathatja a nagy eszmék állandó, de üres hangoztatása.

Fel lehet fogni tehát a változást úgy is, hogy a kezdeti, romantikus politizá­lás ideje lejárt; a nagy rendszerváltó „mogulok” azóta háttérbe is szorultak, hogy átadják helyüket egy olyan fiatalabb politikusnemzedéknek, akik még nem „népben-nemzetben”, vagy nem „világpolgárságban”, univerzalizmusban gondolkodnak, hanem gyakorlati problémákra akarnak gyakorlati vála­szokat adni, s számukra a nemzeti-koz­mopolita ellentét értelmezhetetlen, semmit sem jelent.

Mindez szerencsés forgatókönyvnek tűnne, s még csak azt sem állítom, hogy nincsenek erre utaló jelek. Ráadá­sul, azt hiszem, a fenti forgatókönyv a magyar választópolgárok tetszésével is találkozna, hiszen a lakosság nagy ré­sze a felmérések szerint egyértelműen pragmatikus beállítottságú, nem szere­ti a túlzott politikai konfliktusokat, kü­lönösen a radikálisokat nem. Úgy gon­dolom azonban, hogy korántsem ez történt, hanem egészen más, amit az alábbiakban igyekszem kifejteni.

Megítélésem szerint a nemzeti-koz­mopolita vita korántsem tűnt el, szívó­dott fel az évek során, ellenkezőleg, mélyen beépült, integrálódott a politi­kai aktorok, pártok cselekvési motivációiba. Kétségtelen, hogy nemzeti vagy kozmopolita értelmiségiek, politikusok nem hangsúlyozták úton-útfélen, hogy „én ezt így vagy úgy gondolom, mert népi vagy urbánus vagyok” – hiszen a deklarációk időszaka befejeződik vala­mikor -, viszont az egyes vitatémákban a nézetek hátterében újra és újra, sőt talán egyre erősebben fellelhető a két nézetrendszer, társadalomszemlélet mint motiváló tényező. Másképpen fo­galmazva, az „én nemzeti vagyok”, illet­ve „én kozmopolita vagyok” deklarálá­sa után eljutottunk a nemzeti vagy koz­mopolita irányultságú cselekvés (kor­mányzás, ellenzéki tevékenység, nyilat­kozat, politikai szövetségkeresés és el­határolódás stb.) időszakába. Annak, hogy ez így és nem másképp történt, megragadható egy konkrét és egy álta­lánosabb politikai oka is.

A konkrét politikai ok elsősorban az MSZP-SZDSZ-koalíció létrejöttében, a Horn-kabinet felállásában érhető tet­ten. A balliberális SZDSZ és a szociál­demokrata irányt vett MSZP ezáltal óriási politikai erőfölényre tett szert a par­lamentben, hiszen a mandátumok csaknem háromnegyedét, 74 százalé­kát a kormánypártok szerezték meg. Ez a politikai erőfölény lehetővé tette a Horn-kabinet számára, hogy gyakor­latilag olyan törvénymódosításokat, olyan jogi-intézményi változtatásokat „vigyen keresztül” a parlamentben, amilyet csak akar (hiszen kétharma­dos, elvileg „konszenzusos” törvénye­ket is saját erőből érvényesíthetett). Olyan hatalomra tett szert tehát a bal­oldali koalíció, amely felett az ellen­zék igen csekély kontrollt gyakorolha­tott; a Horn-kormányzatra valóban igaz, hogy legfeljebb önmaga szabha­tott gátat önmagának.

Persze korántsem akarom ezzel azt állítani, hogy a nemzeti-kozmopolita tö­résvonal mentén ez egyértelműen a kozmopolita oldal diadalát jelentette, hiszen a kozmopolita „zászlóhajós” SZDSZ mellett a szocialistákról soha­sem lehetett azt állítani, hogy egyértel­műen a kozmopolita táborhoz tartoz­nak. A Szocialista Pártban – vélemé­nyem szerint – megalakulásától fogva jelen volt mind a két irányzat (gondol­junk a Vitányi-féle urbánus szociálde­mokrata vonulatra, illetve a Szűrös-Kósa-féle „népi” beállítottságúra), azaz e tekintetben „hibrid” pártnak tekinthe­tő. Csakhogy az MSZP-nek 1992-1993-tól kezdve jó oka volt arra, hogy e tö­résvonalon ne a nemzetiekhez zárkóz­zon fel, hanem az urbánus szabadde­mokratákhoz, ugyanis a magyar (párt)politikai élet másik meghatározó törésvonal mentén, az antiszocialista- szocialista ellentét mentén az MSZP és a nemzeti beállítottságú konzervatív pártok viszonya gyökeresen megrom­lott. (Ez utóbbi táborhoz ekkor már hozzá kell számítani a konzervatív-libe­rális FIDESZ-t is, mely párt 1993-tól, Fodor Gábor és társai kilépésétől, majd különösen az SZDSZ MSZP-hez csatlakozásától kezdve egyértelműen a nemzeti oldalhoz zárkózott fel, sőt, má­ra ennek vezető pártjává vált.)

Az MSZP-nek elemi politikai érdeke volt az, hogy elfogadja az SZDSZ bizarr módon kinyújtott karját – mely a nem­zeti-kozmopolita törésvonalon keresett magának szövetségeseket a nemzeti pártokkal szemben – hiszen a szocialis­ták az antiszocialista-szocialista törés­vonalon kerestek maguknak szövetsé­geseket az utódpárt-ellenes MDF-fel, Fidesszel, KDNP-vel és FKGP-vel szem­ben. A két politikai érdek így sajátos szimbiózisban találkozott egymással, s a kölcsönös politikai érdek kormányko­alíció létrehozásához vezetett. Ez egy­ben azonban azt is jelentette, hogy 1994. május-júniusától kezdve a nem­zeti-kozmopolita, illetve az antiszocia­lista-szocialista törésvonalak mentén ugyanazok a pártok kerültek egymással szembe. Ez pedig az olyan politológus „csillagjósok” szerint, mint például Lipset, Rokkan, Lijphart (és mások), nem jelent jót, mert – szerintük -, ha egy országban ideologikus, kulturális jellegű törésvonalak egymásra torlód­nak, ott igen éles és radikális belpoliti­kai ellentétekre, tartós, állandósuló fe­szültségekre kell berendezkedni.

Ami viszont mármost a nemzeti-koz­mopolita ellentét alakulását illeti, az MSZP-SZDSZ koalíció valóban nem kí­vánta ezt a törésvonalat tovább mélyí­teni. Ennek egyik oka feltétlenül az, hogy az abszolút politikai fölényben lé­vő szocialisták nem voltak igazán érde­keltek abban, hogy az SZDSZ „tematizációját” állítsák előtérbe, hiszen ebben az esetben a szabaddemokraták nyelvi, kommunikatív fölénye velük szemben is érvényesült volna, s az MSZP-re kény­szerítették volna saját, erőteljes ideolo­gikus alapállásukat – miközben ők részben szabadulni kívántak a kulturá­lis-ideologikus logikától. Másfelől vi­szont az is tény, hogy a több mint két­harmados „baloldali” fölény olyan mélyreható többlethatalmat teremtett meg a két párt számára, amely nem­csak a parlamenti politikában érvénye­sült, de a társadalom minden lényeges szeletében – gazdaság, pénzügy, bankszféra, kultúra, civil szféra, alapít­ványok, önkormányzatok stb. – is kimu­tatható, illetve érzékelhető volt. Ez a széles, szinte hegemén politikai és tár­sadalmi erőfölény arra késztette az MSZP-t, hogy feleslegesen ne élezze to­vább a nemzeti-kozmopolita törésvona­lat, hiszen a küzdelem már eldőlt (a kozmopolita, avagy urbánus oldal javá­ra), ezért a törésvonal újbóli „felszítá­sa”, felélénkítése csak a politikai ellen­lábas reorganizációjához vezethet – hi­szen jelentőséget ad annak.

Mindezek következtében az MSZP – az SZDSZ sokkal kevésbé – arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy a totális erő­fölény birtokában nem érdemes, sőt nem szabad a nemzeti-kozmopolita el­lentétet szítani. Ehelyett arra kell töre­kedni, hogy a közvélemény, a nyilvá­nosság előtt a pragmatikus, kulturális-világnézeti-ideologikus beállítottságtól független gyakorlati problémák kerülje­nek előtérbe. Egyre többet essen szó a kormányzati munka mindennapi és hosszabb távon megoldandó feladatai­ról, amelyek mentesek az „izmusok­tól”, s inkább gazdasági, pénzügyi, szo­ciális stb. ügyek legyenek a fő vitaté­mák, mert így és ezáltal az MSZP-re néz­ve esetleg kedvezőtlen, ideologikus vi­tatémák háttérbe szorulhatnak. A pragmatizálódás tehát úgy kellett a szocia­listáknak, mint egy falat kenyér: egyfe­lől az ideologikus témák, így az antiszocialista hangvétel háttérbe szorulhat (s ezzel összefüggésben a nemzeti-koz­mopolita vita is), másfelől lassacskán elhitetődik a közvéleménnyel, hogy az MSZP-SZDSZ-koalícióval a nagy kérdé­sek már megoldódtak, innentől kezdve már csak részletkérdésekről, szakmai problémák gyakorlati megoldásairól kell beszélni.

Az MSZP-SZDSZ-koalíció, a Horn-kabinet 1994-től kezdve tehát – jól felfogott politikai érdekekből kiindulva – igyeke­zett háttérbe szorítani a nemzeti-koz­mopolita szembenállást, ám ez nem a vita valóságos „kihordására” alapozó­dott, hanem az ellentétek elkenésére, bagatellizálására, így végső célját sem érhette el.

E konkrét politikai körülményen túl azonban van egy általánosabb oka is annak, amiért a nemzeti-kozmopolita vita nemhogy eltűnt volna, hanem fo­kozatosan beivódott a politikai aktorok cselekvési motivációiba. Ez pedig az, hogy néhány év alatt világossá vált, a nemzeti és kozmopolita modernizációs koncepciók közötti vitát Magyarorszá­gon nem lehet végigvinni, nem lehet „kibeszélni”, ezáltal nem lehet egyfajta kompromisszum vagy jobb esetben konszenzus közelébe jutni, amely ugyan nem jelentené a felek végleges megbékélését, de a „békés egymás mellett élés” alapfeltételeit garantálná. A közeledés lehetetlenségének magya­rázata abban rejlik, hogy a két fél vitá­jában egy bizonyos pontig lehet csak elmenni, tovább nem, az ellentét leg­mélyebben fekvő okait már igazából senki sem merte bolygatni az elmúlt években. Két kényes kérdésről van szó, amelyekben nem lehet olyan típu­sú magyarázatig eljutni, mint a „profán” gazdasági, szociális, pénzügyi, adózási stb., azaz kvantitatív típusú ügyekben: az egyik a nemzeti érzület, a nemzeti elköteleződés kritériumrendszere, a másik pedig az etnikai (zsidó-magyar) mozzanat.

A két tábor mérsékeltebb figurái egyaránt ódzkodtak attól, hogy eljussa­nak e „végső” kérdésekig, hiszen azt feltétlenül el kívánták kerülni, hogy egymásról azt kelljen mondaniuk: „ezek” nemzetellenesek, árulók, illetve „ezek” antiszemiták, fasiszták. A vita ördögi köréből ezáltal kiléptek, felis­mervén azt, hogy a konfliktus-élezés­nek van egy öngerjesztő logikája, amely valóban nem vezet sehová, pon­tosabban semmiképpen sem az euró­pai normáknak megfelelő demokrati­kus, toleráns diskurzusokhoz, debattékhoz. Ehelyett a két tábor politikusai és értelmisége inkább a konkrét, újra és újra változó közéleti és politikai té­mákba „olvasztották bele” nemzeti, il­letve kozmopolita értékrendjüket, úgy, hogy az érvelés közvetlenül már nem nemzeti, illetve kozmopolita retorikát használ, hanem olyant, amely látszólag tárgyilagos, objektív, elfogulatlan – s természetesen kizárólag „szakmai”.

Mind e mögött pedig fennmarad a két tábor egymással szembeni mélységes előítélete, amelyről nem illik beszélni, ám amelynek közvetett tüneteit nap mint nap tapasztaljuk. Hogy miben? Döntően abban, hogy legyen bármi­lyen, úgymond tisztán szakmai, prag­matikus beszédről is szó, a két tábor hihetetlenül erőteljesen állítja szembe egymással a nézeteit, s konszenzusra szinte nincsen semmi esély. Annak el­lenére sem, hogy a kívülálló – a társa­dalom – gyakran nem érti, hogy miért nem lehet közelíteni egymáshoz az ál­láspontokat. S valóban: az állásponto­kat bizonyosan lehetne közelíteni egy­máshoz, ennek elvi akadálya aligha len­ne (lásd aktuálisan a Nemzeti Színház ügyét, illetve a 4-es metró kérdését), ám mivel e konkrét viták mögött a két irányzat egymással szembeni feloldha­tatlan ellentétei és előítéletei húzód­nak, ezért valójában egy cseppet sem lehet csodálkozni azon, hogy az ellen­tétek fenntartása, a kompromisszum kizárása a jellemző politikai magatartás – mindkét oldalról.

Az 1998-as májusi választásokon megtörtént a „csoda”, a nemzeti oldal vezető pártja, a FIDESZ legyőzte a szo­cialistákat, létrejött a FIDESZ-MDF-Kisgazdapárt koalíció. Ez lényeges válto­zást jelentett a kormányzás filozófiájá­ban, ugyanis az Orbán-kabinet tudato­san törekszik egy erőteljes, koncentrált hatalomgyakorlásra, amelynek során csak a legszükségesebb mértékben egyeztetnek az ellenzékkel. E kormány­zati módszer- és tartalomváltás mellett azonban sajátos módon változatlan maradt a nemzeti-kozmopolita ellentét kezelési módja; a FIDESZ-vezette kor­mányzat és annak holdudvara sem be­szél e törésvonal feltámadásáról, ha­nem egy polgári Magyarország megte­remtéséről, amely elvileg mindegyik politikai irányzat számára elfogadható célkitűzés lehet. Ám hiába ez a minden társadalmi csoport számára elfogadha­tó szlogen, a politikai konszenzust ez sem teremtheti meg; a másik oldal ezt is pusztán „trükknek” tartja, amellyel a nemzetiek és konzervatívok a saját ha­talmi céljaikat kívánják megvalósítani. Az előítéletes, „kétpólusú” politikai gondolkodás interiorizációját ráadásul nagymértékben felerősíti az a tény, hogy a nemzeti, illetve a kozmopolita táborhoz szorosan vagy lazán tartozó pártok 1994 után, 1998 májusát köve­tően másodszor kerülnek szembe egy­mással, mint kormánypárti és mint el­lenzéki pártok, vagy „táborok”, igaz, el­lenkező előjellel. Ez erősen a kétpólusosság irányába tereli a politikai életet, holott a magyar politikai tagoltság en­nél sokrétűbb, árnyaltabb, minthogy be lehetne kényszeríteni pusztán két fő irányvonalba.

A nemzeti-kozmopolita ellentét tehát látszólag eltűnt a politikai, pártpolitikai életből, ám valójában alapjaiban felol­datlan maradt, s így integrálódott, épült be a politikai aktorok, illetve politizáló, közéleti értelmiségi csoportok motivá­cióiba. Az „itt a piros, hol a piros” elve alapján olyan, mintha nem is lenne, de ha egy kicsit is jobban megfigyeljük a közéleti, politikai vitáink retorikáját, ér­velési készletét (a Nemzeti Színház ügyétől kezdve mondjuk az EU-csatlakozással kapcsolatos lehetséges ma­gyar stratégia megítéléséig), akkor újra és újra tetten érhetjük a kétféle látás­mód, társadalomszemlélet egymásba feszülését.

Ha valamit nem deklarálunk nap mint nap, akkor attól végre vagy meg­szabadultunk, vagy teljes egészében a magunkévá tettük. Azt hiszem, koránt­sem sikerült megszabadulnunk ettől az ellentéttől. A nemzeti-kozmopolita vita ma sokkal erőteljesebben jelen van po­litikai gondolkodásunkban, a közélet­ben, mint a rendszerváltás óta valaha is jelen volt.

Elkerülhetetlen persze, hogy felme­rüljön a kérdés: melyik „fél” a felelős, vagy melyik a felelősebb azért, hogy a vita nemhogy feloldatlan maradt, ha­nem igencsak előítéletes, sőt időnként gyűlölködő, hisztérikus hangulatot kelt a közéletben?

Nos, bevallom, erre a kérdésre kép­telen lennék úgy válaszolni, hogy vagy a népiek, vagy az urbánusok az elsőd­leges, az „igazi” felelősek, az igazi „bű­nösök” a vita akuttá válásá­ban. Nem, mert a népi-urbá­nus, avagy nemzeti-kozmo­polita szembenállásra legin­kább a József Attila-i kifeje­zés az igaz, merthogy „szorít­ja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikat, s így mindenik determinált”. Ez a deter­mináció, amely a „ki kezdte” kérdését valóban értelmet­lenné és megválaszolhatatlanná teszi, legalább két forrásból szár­mazik: egyfelől a történelmi gyökerek­ből, másfelől a vita reflexiós jellegéből.

Korántsem lényegtelen, hogy a mai konkrét témák – mint például a Nemze­ti Színház ügye – mögött hat-hét évtize­des múltra visszatekintő megosztott­ság húzódik meg. A népi-urbánus vita a húszas, harmincas években alakult ki, méghozzá egy sajátos társadalomfejlő­dés következményeképpen; s bár mára a népi és urbánus gondolkodásmódot megalapozó társadalmi struktúra alapjai­ban felbomlott, átalakult, a kétféle szem­léletmód meggyökeresedett értelmiségi csoportok, s némileg szélesebb körök fejében. Olyan mélyen gyökerezik tehát e vita a magyar történelemben, hogy a „ki a felelős?” kérdésének a felvetése gyakorlatilag lehetetlenné válik.

Ugyanakkor legalább olyan lényeges rámutatni a vita reflexiós jellegére. Mit jelent ez? Azt, hogy ahol felbukkannak az urbánus vagy kozmopolita érvek, ott nemsokára népi vagy nemzeti ellenér­vek is megjelennek, s ez fordítva is igaz. Másképpen szólva: nincs nemzeti kozmopolita nélkül, s nincs kozmopoli­ta nemzeti nélkül. A vita résztvevői köl­csönösen hívják egymást életre, egy­más nélkül nem léteznek; s fordítva, ha a nemzeti vagy kozmopolita érvelés gyengülne, ezzel párhuzamosan gyen­gülne a másik oldal fellépésének he­vessége is. Az igazi probléma az tehát, hogy a mai közéletben túl sokan van­nak azok, akiknek mindenről „ugyan­az” jut az eszükbe. Felesleges lenne te­hát most azt patikamérlegre állítani, hogy nemzeti „fafejűek” vagy kozmo­polita „fafejűek” vannak-e többen, s hogy melyik tábor a hevesebb, indulatosabb; a lényeg az, hogy van elég be­lőlük az egyik és a másik ol­dalon is. Márpedig ha túl sok a fafejű, akkor a kozmopoli­tákból „nemzetidegenek”, „nemzetárulók”, „kommunis­ták”, nemzetiekből pedig „mucsaiak”, avagy „fasisz­ták” lesznek.

Azt hiszem, hogy a fentiekből világo­san következik, hogy mi lehetne a meg­oldás, vagy mi lehetne az enyhítő moz­zanat. Az, ha lennének merész és talán vakmerő értelmiségiek, akik képessé válnának arra, hogy a közvélemény, a nyilvánosság előtt látványosan szakítsa­nak az adok-kapok ördögi logikájával. Vagyis, olyan politikusokra és közéleti szereplőkre lenne szükség, akik egy­szerűen nem fogadják el a nemzeti­-kozmopolita logikát, hanem „derűsen” túllépnek azon. S éppen ez a könnyed túllépés adná meg a lehetőséget arra, hogy végre elfogulatlanul lehessen nyil­vánosság előtt megtárgyalni a szemben­állás alapvető okait, jellemzőit, amivel már óriási lépéseket tehetnénk a vita demitizálása és feloldása irányában. Bevallom azonban, hogy némileg pesszimista vagyok e tekintetben.

Egészen röviden szeretnék kitérni még a hazai zsidóságnak, a zsidó értel­miségnek e vitában játszott szerepére. A magyar zsidó értelmiség döntő több­sége a népi-urbánus diskurzus kezdeté­től, a húszas, harmincas évektől kezdve az urbánus avagy kozmopolita oldalra helyezkedett, ami teljesen természete­sen következett a magyar társadalomfejlődés jellegéből. A zsidóság a polgá­ri, világra nyitott modernizáció ösztön­zője volt, s ezen jellemzőjét mind a mai napig megtartotta; ezért tudott és tud nehezen azonosulni egy olyan kon­cepcióval, amely a népi, avagy nemzeti sajátosságok megtartását mint elsődle­ges és mindenek feletti mozzanatot hangsúlyozza. S természetesen a zsidó értelmiséget végképp az urbánus tábor­hoz és logikához köti az, hogy a népi ol­dal egyes képviselőinél valóban megje­lent – kezdettől fogva! – a látens, vagy nem is annyira látens antiszemitizmus. Ugyanakkor persze azt is tisztán kell lát­nunk, hogy a jogos és indokolt düh és elkeseredettség e személyek antiszemi­tizmusával szemben kialakított a zsidó értelmiség egy részében egy olyan elő­ ítéletet, amely néha megnehezíti azt, hogy világosan külön tudja választani egymástól a nem antiszemita, toleráns nemzeti beállítottságot az intoleráns, antiszemita nacionalista attitűdtől.

A zsidó értelmiség egy szűk részénél is az a probléma – miként a nemzeti tá­bor egyes tagjainál is -, hogy túlzottan belerévedt, belecsontosodott ebbe a reflexiós viszonyba. Bármilyen döbbe­netesen hangzik is, mégis úgy gondo­lom, hogy ahogyan a nemzeti beállított­ságú közéleti szereplők, úgy a zsidó ér­telmiség véleményformálói is akkor te­hetnének a legtöbbet a viszonyok eny­hítéséért, ha nagyvonalúan túllépnének bizonyos antiszemita jellegű megnyil­vánulásokon, s egyben kilépnének a népi-urbánus logikából. Bízva abban, hogy az antiszemitizmus talajtalan Ma­gyarországon, az egyes antiszemita megnyilvánulások figyelembe se véte­lével lehetne azokat a leginkább jelen­téktelenné, sőt nevetségessé tenni. Az indokolt, de néha talán „túlpörgetett” reakciók újra és újra lehetőséget kínál­nak a logika tovább „görgetésére” – s azt talán el kellene kerülni.

Mindehhez persze az kell, hogy fel­tételezzük és vélelmezzük, Magyaror­szágon már egyáltalán nincs tömegbá­zisa az antiszemitizmusnak, utóbbi csak egy szűk, őrült kör gondolkodás- módját jellemzi. Jómagam azt hiszem. ezt teljes joggal feltételezhetjük is vé­lelmezhetjük.

Rövid következtetés

1999-ben pártjaink szociáldemokra­tának, liberálisnak, konzervatívnak, konzervatív liberálisnak, keresztényde­mokratának stb. nevezik magukat, mi­ként azt a nyugati demokráciákban te­szik a pártok. Ha azonban abból indu­lunk ki, hogy a pártjaink közötti viszo­nyokat is ugyanaz a logika alakítja, mint amit a „nómen”-ek (a nyugati ta­pasztalatok alapján) sugallnának, akkor tévútra jutnánk. Nem; a jól ismert párt­irányzatok közötti viszonyt a háttérben erősen befolyásolja a nemzeti-kozmo­polita, vagy hagyományos elnevezéssel a népi-urbánus ellentét; ezért lehet pél­dául, hogy nálunk – szokatlan módon – liberálisok és konzervatívok képtele­nek szóba állni egymással, nem beszél­nek közös nyelvet, sőt, szinte kibékít­hetetlen politikai ellenfelek.

Ha megengedhető a végére egy szub­jektív megjegyzés, akkor azt monda­nám, hogy a nemzeti-kozmopolita el­lentét ily mértékű, erőteljes stabilizáló­dását, beépülését nem tartom szerencsésnek a magyar demokrácia műkö­dését illetően, mégpedig azért, mert olyan szempontokat és megosztottsá­gokat emel be a pártverseny alapkonf­liktusai közé, amelyek a nyugati de­mokráciákban már régen a „szent” – te­hát vitán felül álló – dolgokhoz tartoz­nak, miközben a „profán” – tehát kezel­hető, feloldható – ügyeket háttérbe szo­rítja. Mi ez a két „szent” kérdés? A nem­zet és az etnikum. Nyugaton a nemzet megkérdőjelezhetetlen keret, amelyen belül folytatják politikai küzdelmeiket a pártok, s az egyes pártok nemzeti elkötelezettsége vitán felül áll. Nálunk vi­szont a nemzeti-kozmopolita ellentét egy „szent” kérdést, a ki a nemzeti?, ki a nem nemzeti? kérdését viszi le a pártpolitikai megosztottságok szintjére, ami óhatatlanul hihetetlen indulatok okozójává válik. Az etnikai hovatarto­zás ügye pedig, s ezt mondanom sem kell, végképp nem kerülhet be pártpoli­tikai viták érvrendszerébe, mert ha ez megtörténik, akkor az romboló erővel hatna a demokrácia működésének egé­szére nézve.

Mi lenne tehát a megoldás? Semmi más, mint az ellentét nyilvánosság előt­ti, alapos kibeszélése. Hosszan, bátran, félelmek nélkül. Hogy ne legyünk végre egymás mumusai ebben az országban.

Címkék:1999-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“Ez a fajta megosztottság értelmetlen” — Beszélgetés Vágvölgyi B. András publicistával, a Magyar Narancs volt főszerkesztőjével

„Ez a fajta megosztottság értelmetlen” Beszélgetés Vágvölgyi B. András publicistával, a Magyar narancs volt főszerkesztőjével Mielőtt belemelegednénk a mi kis...

“Mesterségesen gerjesztett hangulat” — Beszélgetés Schmidt Mária történésszel, a miniszterelnök főtanácsadójával, a XX. Századi Intézet igazgatójával

„Mesterségesen gerjesztett hangulat” Beszélgetés Schmidt Mária történésszel, a miniszterelnök főtanácsadójával, a XX. Századi Intézet igazgatójával A rendszerváltás idején az értelmiség...

Close