Szombat előfizetés 2017

A megváltás csillaga,III. rész, első könyv – A SZENT NÉP: A ZSIDÓ ÉV

Írta: Franz Rosenzweig - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Franz Rosenzweig

Az öröklétben a kimondott szó alámerül a tökéletes együttlét csöndjébe – ugyan­is az egyesülés csak a csöndben történik meg; a szó egyesít, de akik egyesültek, elhallgatnak. És így a liturgiának, ennek a fénygyűjtőnek, amely az örökkévalóság napsugarát az év kis körébe gyűjti össze, be kell vezetnie az embert a csöndbe. De még a liturgiában is a közös csönd csak a végén következhet, és minden, ami megelőzi, előkészítés e vég számá­ra. Az előkészítés szakaszában a szó még uralja a terepet, a szónak magának el kell vezetnie az embert arra a pontra, ahol megtanulja, hogyan vegyen részt a közös csöndben. Előkészítése azzal kez­dődik, hogy megtanul meghallgatni.

A sokaság szociológiája: a meghallgatás

Mi sem tűnik könnyebbnek, mint ez, csakhogy itt meghallgatáson valami egé­szen mást értünk, mint azt, ami a párbe­szédhez szükséges, ugyanis a párbeszéd folyamán az, aki éppen hallgat, szintén beszél, nemcsak akkor beszél, amikor ténylegesen szavakat ejt ki, sőt éppen nem akkor, hanem épp annyira akkor, amikor eleven érdeklődésével a pillantá­saiban kifejeződő egyetértésével – vagy egyet nem értésével – elővarázsolja a sza­vakat annak az ajkaira, aki éppen beszél. Itt azonban mi nem a szemek e hallgatá­sára gondolunk, hanem az igazira, a füle­kére. Sokan hallgatnak. És így az, aki be­szél, nem lehet a saját szavainak a mondója, hiszen honnan is vehetné „saját” szavait, ha nem hallgatói ékesen szóló pillantásaiból? Feltéve, hogy igazi szó­nok, még az is, aki sokak előtt beszél, va­lójában párbeszédet folytat. A hallgató tö­meg, e sokfejű szörny állandóan végszó­kat ad a szónoknak, egyetértésével vagy helytelenítésével, közbekiáltásokkal és állandó nyugtalanságával, ellentmondó kedélyállapotaival rákényszeríti, hogy minden pillanatban parírozzon. Ha a szónok függetleníteni akarja magát hallgató­ságától, „elő kell adnia” egy beszédet, melyet memorizált, ahelyett, hogy rögtö­nözve beszélne, és így vállalnia kell a kockázatot, hogy hallgatósága szépen el­alszik. Minél rögtönzöttebb a rögtönzött beszéd, annál bizonyosabban két félre osztja a hallgatóságot, és így valami olyasmit okoz, amely homlokegyenest el­lentétes minden hallgató egységes figyel­mével. A „programbeszéd” lényege ép­pen az, hogy „megtartják”, nem pedig egyszerűen elmondják. Célja, hogy a tel­jes egyetértés légkörét teremtse meg egy közösségben – bármi legyen is ennek az ára -, és így a szónoknak jól előkészített beszédet kell előadnia. A hallgatásbeli egység, a hallgatásban, amely nem egyéb, mint hallgatás, hallgatás, melyben egy sokaság „csupa fül”, ez nem a beszé­lő személyének köszönhető, hanem an­nak a ténynek, hogy a beszélő személy háttérbe kerül a szavak felolvasója mö­gött, sőt nem is a felolvasó mögött, ha­nem a szavak mögött, melyeket felolvas. Ezért van az, hogy a prédikáció mindig egy „textusra” épül. Csak a szöveggel va­ló ezen kapcsolata biztosítja az egész hallgatóság lázas figyelmét. A prédikátor spontán szavai még csak azzal a szándék­kal sem mondathatnának ki, hogy lelke­sedést támasszanak. Az ilyen szavak csak az a célt szolgálhatnák, hogy feloldják a hallgatók közös figyelmét. Azok a szavak azonban, melyeket az együtt lévő gyüle­kezet mint Istene szavait fog fel, annak a számára, aki felolvassa őket, biztosítja mindazok egységes figyelmét, akik azért jöttek össze, hogy meghallgassák azokat. És amennyiben minden, amit mond, úgy mutatkozik meg, mint e szöveg magyará­zata, képes fönntartani azt az egységes fi­gyelmet az egész prédikáció alatt, ugyan­is egy olyan prédikáció, amely közbekiál­tásokat támasztana, vagy melynél a hall­gatóság csak nehezen tartózkodna a köz­bekiáltásoktól, egy prédikáció, melynél a hallgatók csendje másként szakadna fel, mintsem unisono éneklésben, silány pré­dikáció volna, habár jó politikai beszéd lehetne. Másfelől egy politikai beszéd kész kudarc lenne, ha nem szakítanák félbe „Halljuk, halljuk!” kiáltások és taps, ha a közönség nem lenne vidám és izga­tott. A prédikáció éppúgy, mint a textus felolvasása azt a célt szolgálja, hogy ki­váltsa az egybegyűlt gyülekezet egyöntetű csöndjét, és a prédikáció természetét az határozza meg, hogy nem beszéd, ha­nem exegezis; legfontosabb része a Szentírásból vett szöveg felolvasása, mi­vel a felolvasásban megalapozódik a hall­gatás egysége, és ezáltal a gyülekezet tel­jes egysége.

A sabbat

Csak létrejön, csak megalapozódik. De ilyen alapként a Tóra olvasása lesz ennek az ünnepnek a liturgiái középpontja, me­lyen a vallási év alapul – a sabbatra gon­dolunk. A heti szakaszok alkotta körben, melyek során az év folyamán az égész Tó­ra sorra kerül, a vallási év kicövekeltetik, és e cövekek a sabbatok. Ha úgy vesszük, minden sabbat minden másik­hoz hasonló, de az, hogy más részt olvas­nak a Szentírásból, mindegyiket megkü­lönbözteti az összes többitől, és ez a kü­lönbözőség megmutatja, hogy nem álla­nak meg önmagukban, hanem részei egy magasabb rendnek, az évnek. Mert csak évben olvadnak az egyes részek megkü­lönböztető elemei egy egésszé. A sabbat kölcsönöz valóságot az évnek. Ezt a való­ságot újjá kell teremteni hétről hétre. Azt lehetne mondani, hogy a vallási év csak arról tud, amiről a heti szakaszban szó van, azért lesz évvé, mert minden hét nem egyéb, mint elsuhanó mozzanat. Csak a sabbatok sorozatában egészül ki az év teljes füzérré. Maga a sabbatok szabályos egymásra következése, maga az a tény, hogy – eltekintve a Szentírásból vett szakaszok változásától – maga ez teszi a sabbatokat az év sarokköveivé; az év mint vallási év csak a sabbatok sora által teremtetik meg: megelőz mindent, ami még következhet. Zavartalanul járják egyenletes menetüket mindenek mellett, az összes ünnepek gazdagsága alatt; az öröm és fájdalom, a szenvedés és a bol­dogság feltajtékzása alatt, amely az ünne­pekkel érkezik és távozik, ott vonul a sabbatok egyenletes folyama, melynek egyenletes folyása teszi egyáltalán lehető­vé a lélek ama örvényeit. A sabbatban történik az év teremtése, és így már ön­magában is a liturgiabeli helye folytán az, amit legközelebbi jelentéseként neki tu­lajdonítanak, a teremtésről való megem­lékezés ünnepe.

A teremtés ünnepe

Mert hat napon teremtette Isten az eget és a földet, és a hetedik napon megpi­hent. A hetedik nap mint „pihenőnap”, mint „sabbat” ezzé lesz: „emlékezés a kezdet művére”, pontosabban ama mű beteljesülésére – „és elkészült az ég és a föld és minden seregeik”. A sabbat beletükrözi a világ teremtését az évbe. Aho­gyan a világ már mindig is megvan, és tel­jesen megvan, még mielőtt bármely ese­mény fellépne benne, és éppúgy megelő­zi a sabbatok rendje a bármilyen esemé­nyeket megjelenítő ünnepeket, és szaka­datlanul járja útját amazokon keresztül. És amiként a teremtés nem merül ki ab­ban, hogy a világ egyszer megteremtetett, hanem csak minden reggeli megújulásá­ban teljesül be egészen. Éppúgy a sabbat mint a teremtés ünnepe nem lehet egy­szeri ünnep az évben, hanem minden hé­ten ugyanazként, és mégis minden héten a heti szakasz által másként az év egész körforgása alatt meg kell újuljon. És aho­gyan a teremtés teljessége beteljesült, és a kinyilatkoztatás nem adott hozzá sem­mit, ami ne lenne jövendölésként már rejtve benne, úgy a teremtés ünnepének is magában kell hordoznia a kinyilatkoz­tatás-ünnepek egész tartalmát; belső lefo­lyásában estétől estéig teljes egészében jövendölésként kell lennie.

Péntek este

A naponta háromszor elismételt ima a sabbaton a munkanapoktól eltérően költői betéteket tartalmaz, melyek az egyszerű ismétlést zárt, összefüggő fo­lyamattá teszik. Az előeste imája kiegé­szül a sabbatnak a világ teremtésénél történt alapítására vonatkozó résszel. Itt mondatik ki a teremtéstörténet vég­szava: és elvégeztettek; ugyanez hang­zik el akkor, amikor visszatérnek a nyil­vános istentiszteletről a ház szent fény­körébe, mielőtt a kenyérre és a borra mint a föld isteni ajándékára mondott áldásban a szombati gyertyák fényénél a földi világ Istentől teremtettségét ta­núsítják, és ezzel az egész megkezdett napot a teremtés ünnepévé szentelik. A kenyér és a bor ugyanis igencsak tö­kéletes és aligha fölülmúlható alkotásai az embernek, és mégsem hasonlítha­tók más alkotásaihoz. Találékony szel­leme a természet adományait mester­ségesen összevegyíti, és ezen összeve­gyítésben magát mind magasabb mes­terségbeli tudással fölülmúlja, nem egyebek tehát, mint a föld megnemesí­tett adományai, minden életerő terem­tett alapja az egyik, minden életöröm teremtett alapja a másik; mindkettő ké­szen van a világ felől és az ember felől a világban, és mindkettőre igaz, hogy sohasem öregszik meg; minden falat kenyér, minden korty bor oly csodála­tosan ízlik nekünk, mint az első ízlett, és biztosan nem kevésbé csodálato­san, mint ős-ős időkben azoknak az embereknek ízlett, akik először arattak kenyeret a földről, és először szüretel­ték a szőlőtő gyümölcsét.

Szombat reggel

Ha az előeste különösen a teremtés ünnepe volt, akkor most a reggel a kinyi­latkoztatás ünnepévé lesz. A nagy ima betétje itt Mózes a sabbat isteni ajándé­ka miatti örömét énekli, és a kinyilatkoz­tatás nagy elfogadójának örvendezésé­re, akivel az Isten színről színre beszélt. Mint egy ember a barátjával, és akit is­mert, mint egyetlen prófétát sem azóta Izraelben, erre az örvendezésre most a heti szakasz felolvasása következik a kö­zösség színe előtt, a közösség egy köve­te által. Az előestén minden földi dolog teremtettségének tudata volt az, ami a fölszentelés szövegét formálta, a regge­len a nép kiválasztottságának a tudata a Tóra adománya által formálja a föl­szentelés szövegét, és az örök élet kö­zénk ültetésének tudata ezen adomány által. Azzal a kiválasztottság tudatával lép a felhívott a közösségből a kinyilat­koztatás könyvéhez, ezzel az örök élet tudatával fordít hátat neki, és merül alá ismét a közösségbe. Az örök élet ezen tudatával azonban ő magának sabbaton belül átlép azon a küszöbön, amely a te­remtést éppúgy, mint a kinyilatkoztatást, még elválasztja a megváltástól: a délutá­ni ima a megváltás imája lesz.

Sabbat délután

Ezen ima betétjében Izrael több mint kiválasztott nép, itt az „egy”, az „egyet­len” nép, az Egy népe. Itt elevenné lesz mindaz az Országot idekényszerítő vi­szony, amellyel megtelik az „egy” szent szava az imádkozó zsidó ajkain. így na­ponta kétszer, reggel és este a hitvallás szavában, miután a „hallásra” való fel­szólításban Izrael közössége megterem­tetik, Isten megszólításában a „mi Iste­nünkéként, ez Isten közvetlen jelenlétét tanúsítja, Isten „egy”-ségét kikiáltják mint örök nevet, túl minden néven, túl minden jelenvalóságon; és mi tudjuk, hogy ez a kikiáltás több, mint futó szó, hogy benne, miközben az egyes ember így a „mennyek országának igáját magá­ra veszi”, megtörténik Isten örökös együttléte népével, népének pedig az emberiséggel. Mindez együtt zeng a sab­bat délutáni imájában, a himnuszban, az Egy népéről. És a „harmadik étkezés”, amely étkezésen az alámerülő nap szür­kületében aggastyánok és gyermekek a hosszú, terített asztalnál összegyűlnek, a részegségig telve vannak a messiás bi­zonyosan közelgő jövőjének mámorával.

A sabbat kimenetele

Az Isten-nap ezen egész bezárt pályája azonban csak úgy van bezárva az egyes sabbatnap körforgásába, mint kitekintés, amely beteljesüléshez csak majd az egyes ünnepekben juthat. Magában a sabbatban e beteljesülés még nem törté­nik meg. A sabbat a pihenés és a szem­lélődés ünnepe marad. Megmarad az év nyugvó alapjának, melybe, eltekintve a heti szakaszok egymásra következésé­től, csak az ünnepciklus visz mozgást. Csak mint ornamensek tűnnek föl e ke­retbe bemetszve az előreutalások a ki­nyilatkoztatás tartalmára, ezeknek az a rendeltetésük, hogy sorra mint képek je­lenjenek meg benne. Ő maga egyáltalán nem kizárólagosan ünnep, hanem leg­alább éppen annyira a hét egy közönsé­ges napja. Nem az évből emelkedik ki, mint a tulajdonképpeni ünnepek, hiszen az év belőle kiindulva épül föl, hanem a hétből, és így vissza is merül ismét a hét­be. Ahogyan a közösség őt – mint a vőle­gény a menyasszonyt – örvendezve kö­szöntötte, úgy tűnik el ismét a minden­napok között. A legkisebb, ember alkot­ta körforgás, a munkahét, újra kezdődik. Egy gyermek tartja a lángot, melyet egy aggastyán gyújtott meg, az utolsó, csukott szemmel kiürített pohár után, melyet a beteljesülés azon álmából ébredve ivott ki, melyet a hetedik nap ünnepe vont kö­ré. A szentélyből kell most megtalálni az utat a mindennapokba. A szent és a kö­zönséges, a hetedik és az első nap, be­teljesülés és kezdet, aggastyán és gyer­mek váltakozására épül az év, épül az élet. A sabbat álom a beteljesülésről, de csak álom. És csak amennyiben a sabbat e kettő: álom és beteljesülés egysége, annyiban válik valóban az élet alapkövé­vé, és éppen mint a beteljesülés ünne­pe, az élet folytonos újjáteremtésévé.

Nyugalom

Mert ez a végső. Beiktatásának megfe­lelően a sabbat mindenekelőtt emléke­zés volt a kezdet művére, és mint ilyen, tartós, szilárd alapja a vallási évnek; másrészt beiktatása maga már a terem­tésen belül a kinyilatkoztatás első jele, hiszen a beiktatás szavai közt a Szent­írásban burkoltan először jelenik meg Is­ten kinyilatkoztatott neve. Végül azon­ban abban, hogy mindkettő, a teremtés jele és első kinyilatkoztatás, szintén, sőt mindenekelőtt a megváltás elővételezése. Mi más is lenne hát a megváltás, mint az, hogy a kinyilatkoztatás és a teremtés megbékél egymással! S mi más lenne az első és elengedhetetlen előfeltétele az ilyen megbékélésnek, mint az ember vi­lágban végzett munkája utáni nyugalma. Hat napon át dolgozott, és minden ügye­it intézte, de a hetedik napon megpihen; hat napon át hasznosan és haszontalant beszélt, ahogyan a munkanap megkíván­ta, de a hetedik napon a próféta hívásának megfelelően pihenteti nyelvét a min­dennapi beszédtől, és tanulja a csendet és a hallgatást. És a pihenőnapnak ez a megszentelése Isten hangjának csendes hallgatásával közös kell legyen az egész házéval; nem zavarhatja a parancs lár­mája; a szolgának és szolgálónak is pihennie kell, sőt – ahogy olvassuk – ép­pen az ő nyugalmuk végett is iktatódott be a pihenőnap; mert ha a nyugalom hozzájuk is elért, csak akkor váltatik meg igazán az egész ház a hétköznap fecsegő lármájától a nyugalomra.

Beteljesülés

A nyugalomnak megváltást kell jelen­tenie, nem pedig erőgyűjtést az új munkához. A munka mindig újra kez­det; az első munkanap a hét első nap­ja, a pihenőnap azonban a hetedik. A teremtés ünnepe a beteljesülés ünne­pe. Mikor megünnepeljük, a teremtés­ben túllépünk a teremtésen és a kinyi­latkoztatáson. A sabbati nagy imában elmaradnak a középső könyörgések azért, amiben „az egyes ember szüksé­get szenved”, nemcsak a teremtmény kérései: a jó évért, a föld gyümölcsei­nek gyarapodásáért, az egészségért, sa­ját belátásért és jó kormányzásért va­lók, hanem az Isten gyermekeinek ké­rései is: bűneinek megváltásáért és végső megbocsátásért, és az Ország el­jövetelének és a békének kérésén kí­vül – az egyes ember könyörgésén kí­vül olyanok, mint a közösség könyörgé­sei – csak a dicséret és a hálaadás ma­rad, ugyanis a sabbaton, amennyiben ugyan ez ilyen elővételezésben egyálta­lán lehetséges, megváltottnak tudja magát – már ma. A sabbat a teremtés ünnepe, azé a teremtésé, amely a meg­váltás végett történt meg. A teremtés végén nyilatkoztatott ki a teremtés értelmeként és céljaként. Ezért ünnepel­jük az őseredeti mű ünnepét nem a te­remtés első napján, hanem az utolsón: a hetedik napon.

Bíró Dániel fordítása

Címkék:2003-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Remélem, odaát nagyon erős a szeretet – Gergely Ágnes költővel, regényíróval Várnai Pál beszélget.

Remélem, odaát nagyon erős a szeretet Gergely Ágnes költővel regényíróval Várnai Pál beszélget Számos kitüntetés, köztük a Kossuth-díj jutalmazottja. Fordított,...

2003. októberi szám

A Sófár egyesület a világi zsidó képviseletért Summary Gadó János: Szomorú búcsú Csáki Márton: Csoportgondolkodás Pécsi Katalin: Gettó vagy misszió?...

Close