Fókuszban a Makkábi-szekció

A JÖVŐBEN folyamatosan bemutatjuk az MZSKE egy-egy szekcióját. Ezek mintegy önképzőköri alapon működnek, de sokkal jelentősebbek annál, mint amit ez a középiskolás korunkból ismert szerveződés takar. Műhelyek ezek, melyek a fél évszázados tetszhalálból felébredt maradék magyar zsidóság kérdéseire keresik a választ.

Simonyi Péter, az MZSKE alapitó tagja. Derűs optimizmusát a vele együtt tevékenykedőkbe is átsugározza. A Makkábi-kör, a Hóra táncház, az Ismerkedjünk klub és később a Micve-kör beindítása az ő érdeme. Ezenkívül az egyesület rendezvényeit is ő szervezi. A sorozatot a Makkábi-kör égisze alatt működő túravezetés és az önvédelmi csoport munkájának ismertetésével kezdjük.

A túravezetés az egyesület megalakulása után néhány nappal már beindult. Az első felhívásra közel százan várakoztak a Március 15. téri buszmegállóban. Papák, mamák gyerekeikkel, nagyszülők unokákkal, fiatalok, idősebbek hátizsákkal, elemózsiás szatyorral, kirándulóbottal, ahogy ilyenkor szokás. A budai hegyekbe vezetett az út: Irhás-árok, Hármashatárhegy, Csillebérc, körülbelül 10 kilométeres családi túra. Az első kirándulásokat Lampert Péter vezette. Mindig olyan tempót diktált, amilyet a gyengébbek is követni tudtak. A gyerekek szaladgáltak, még kutyákat is hoztak magukkal. A túravezető maga mellé vette azokat, akiknek nehezebben ment a járás. Sokan évtizedek múltán először vettek részt ilyen kiránduláson. A vasárnaponként megismétlődő „edzések” megtették a hatásukat. Az, aki a legelső alkalommal még lihegve szedte a levegőt, később már alig vette észre a meredek kaptatókat.

Simonyiék a programokban nemcsak az útvonal főbb állomáshelyeit, de a hosszát, időtartamát, nehézségi fokát és a túravezető nevét is feltüntetik.

A 15-20 kilométeres hátizsákos túrák már jobban igénybe veszik a résztvevőket. A legelső ilyenek egyike a Börzsönybe vezetett, és Sélley Gáborné volt a túravezető. Az egyesületi kirándulások híre hamarosan elterjedt. 1990 tavaszán jelentkezett Balog Imre Szabadbattyánból, és felajánlotta a segítségét egy, a Dunántúli-középhegységbe tartó túra megszervezéséhez. Székesfehérváron egy autóparkolóban találkoztak. Egyetlen kocsi sem futott üres helyekkel. Még nedves volt a fű a kora reggeli harmattól, amikor elindult a csoport az erdei ösvényen. Pannonhalma, Zirc, a pákozdi csata emlékműve voltak a főbb állomások. De ritka élményben volt részük azoknak is, akik a Hegedüs Károly vezette dunai evezőstúrára mentek. A kétpárevezős csónakokat a Postás SE-ből kölcsönözték.

Itt már szükség volt némi felkészítésre. A kirándulást megelőző héten Hegedűs az evezés tudományára oktatta az érdeklődőket. A fiatalabb szülők nagyobb gyerekeiket is magukkal vitték. Körülbelül 20 csónak siklott ki a fodrozódó vízre a római parti dokkokból. E csapatban voltak egykori sportolók is, mint a Simon-ikrek, akik pár évvel ezelőtt még aktívan birkóztak. Volt, aki autóval kísérte a csoportot a parton, élelmet, vizet és egyéb felszereléseket cipelve magával. Mindnyájan barnára sültek a csípős dunai széltől és a napsugaraktól. A Római-parttól Vácig és vissza tartó út emlékezetes maradt számukra.

A kirándulások népszerűségére jellemző a növekvő létszám és az újabb túravezetők jelentkezése. Rajki András egyetemi tanárnak például a rövid, reggel 9 órától déli 12-ig tartó családi túrák a kedvencei. Laki András röntgenorvos szívesen vezet középhosszú túrákat a budai hegyekbe. Tavaly nyáron az 50 kilométeres kerékpártúrát Lámpert Péter irányította.

-A könnyű, családi túrákon bárki részt vehet korhatár nélkül – mondja Simonyi Péter. – Folynak a nagy beszélgetések. Az egyik az utazásairól mesél, a másik a szentírás szavait magyarázza, a harmadik a legfrissebb viccekkel szórakoztatja a társait. Idealisták vagyunk – folytatja -, de elkelne egy kis profizmus is, hogy legalább a túravezetőket fizetni tudjuk. Jelenleg az egyetlen fizetség a számukra a kirándulásokról hazatérők hálás mosolya …

Az önvédelmi kör Simonyi dédelgetett álma. Amikor barátaival 1989-ben a csoportot létrehozták,

nem versenyzők képzése volt a cél, hanem az, hogy játékos testedzés mellett lehetőség nyíljon mindenki számára életkorának és fizikai állapotának figyelembevételével önvédelmi képzésre is. Weisz Richárd és Hajós Alfréd utódaira, akik jobbára a szellemi tudományok terén jeleskednek, valóban ráfér egy kis sportolás, testedzés, önvédelem. Hatéves kortól a legkülönbözőbb korosztályok képviselve voltak a Vég János edző vezetésével megtartott foglalkozásokon.

Vég János a Független Harci Művészetek Országos Egyesületének az elnöke. Nem volt könnyű dolga ennyire heterogén csoporttal, de a türelem, a körültekintés megtette a magáét. A gyerekek szüleik mellett tornáztak, a hangulat családias volt, mindenki élvezte, hogy egyik napról a másikra olyasmit tanul meg, amelyről eddig fogalma sem volt. A kétdiplomás mérnöktől, a hat nyelven beszélő apukától, aki két gyermekét hozta el, a fotóművésztől és a diákoktól, egyetemistáktól nem kellett volna annyira félteni a helyiséget, hogy pár hónap után kitegyék a szűrüket onnét. Pedig ez történt.

A következő állomás az Anna Frank Gimnázium tornaterme volt. Hamarosan felduzzadt a létszám. Az edző munkáját két segédedző segítette: Weininger János és Lukács László. Keményen, szorgalmasan gyakoroltak. Hamarosan látszott az eredmény. Néhány jó mozgású fiú és leány kiemelkedett az átlagból. Ide is eljártak a szülők, sőt olykor a nagypapa, vagy a nagymama is ott ugrált a kisunokája mellett. De megnőtt azoknak az idősebbeknek a létszáma is, akik gyerek nélkül, pusztán a testedzés öröméért jártak ide.

Az edzők már azt tervezték, hogy két csoportot alakítanak, egyet a fiatalabbak, egyet pedig az idősebbek részére, amikor egyszer csak kitört a botrány. Napirenden voltak a viták, a szülők sértve érezték magukat, hiszen a gondnoknő a legképtelenebb dolgokkal vádolta meg őket és csemetéiket. A „makrancos hölgyet” semmivel sem lehetett kiengesztelni. A Makkábit ismét „megfúrták”.

A Makkábi most a Mester utcai iskolában kapott helyet. Itt senki sem zavarja őket. A körülmények azonban mostohák.

– A terem kicsi és elhanyagolt – mondja Vég János edző. – Az öltözőkben alig lehet elférni. Valószínű ez az oka annak, hogy a létszám csökkent. Sajnálom ezeket a fiatalokat, akik olyan nagy igyekezettel és hittel vetették magukat a munkába. A nyáron edzőtábort szervezünk, ahová japán mestereket hívtunk meg. Szeretném, ha a Makkábis fiatalok is jelen lennének. Sajnos azonban a jelenlegi körülmények nem teszik lehetővé a felkészülést.

– A magyar zsidóságnak nincs egészséges veszélyérzete – szól közbe Simonyi. – Mi abban különbözünk egyéb sportegyesületektől, hogy nem versenyzők képzésével foglalkozunk, hanem utcai atrocitások ellen készítünk fel. Ne várjuk meg, amíg elcsattan az első pofon. Akkor valószínű rögtön lesz terem …

Az MZSKE Makkábi önvédelmi köre jelenleg a szétzüllés állapotában van. Mentsük meg, hisz’ nem sok kell hozzá!

M. I.