Szombat előfizetés 2017

Fétis, filozófiai alapvetéssel

Írta: Szegő György - Rovat: Archívum, Képzőművészet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

László Károly műgyűjteménye

László Károly Bázelben élő világhírű me­cénás és műgyűjtő nemrég Magyarorszá­gon is bemutatta óriási gyűjteményét, annak egy jelentőségében nagy, szám­ban mégis csak kis részét, a több mint tizenötezer tárgyból körülbelül ezret. Az esemény egy másik, műgyűjtői körben és általában a kulturális szférában egé­szen különös gesztust előzött meg: Lász­ló Károly e gyűjteményét Budapestnek ajándékozza. Egyelőre csak az anyag adott, a főváros kulturális vezetése most keresi az elhelyezés lehetőségeit, de maga a felajánlás megtörtént.

A gyűjtő, aki évtizedekig építi amúgy szokatlanul eklektikus, részint korsza­kok és kifejezési formák, részint még­sem műtörténeti fogalmak szerint kom­ponált gyűjteményét, majd egyszerre megválik az egész élete alatt kiválasz­tott, megszerzett művektől, ráadásul annak az országnak adományozza, ahonnan fiatalon a halálgyárba küldték – hosszú gondolatsorokat ébreszt az elemzőben. Kezdve ott, hogy ő magát nem tartja gyűjtőnek („Nem vagyok gyűjtő, csak a hosszú évek során felhal­mozódott tárgyak gyűjtménnyé álltak össze” – nyilatkozta egyszer). Fölveti például annak kérdését, hogy az intéz­ményesült képzőművészet korában, a gyűjtőszenvedélyen túl, miért fontos az efféle magánkollekciók léte. Rákérdez a válogatás alapelveire, művészet és üzlet kapcsolatára, és érinti a korunk­ban egyre aktuálisabb problémakört: mit jelent egy létező gyűjtemény az In­ternet virtualizált világbirodalmában. Akkor, amikor az információ tetszés szerint elérhető és rendszerezhető és akár manipulálható is. A művészet sok ezer éves története csupán néhány fémlemeznyi helyet foglal el a közös memóriában, és a művek adattá képezése vagy „kihagyása” generációk tuda­tából, sőt örökre is képes kitörölni egyes alkotásokat, akár egész életmű­veket vagy irányzatokat. A (mű)tárgy ma így filozófiai faktummá, ténnyé szublimálódik, felmagasztosul.

Ahhoz, hogy a maga összetettségé­ben átlássuk, mi mozgatja egy szemé­lyiségnek a kor kérdéseire adott válasz­rendszerét, kiindulhatunk a valós, a hús-vér illetve a lelki életrajzból. A reá­lis Pécsett kezdődik, itt született László Károly jómódú zsidó kereskedő család­ban. Zsidó vallását tartva katolikus gim­náziumba járt. Édesanyjára azt lehetne ma mondani, hogy nemzeti érzelmű úriasszony volt. Károly fiatalon vonzód­ni kezdett a tárgyi folklór, a falukutatás iránt. Azután sárga csillagot varrtak rá, s kizáratott mindenből, ami addig élete természetes része volt – és végül az or­szágból is. Mint a többi százezreknek: Auschwitz következett. Túlélte, haza­került, de nem volt maradása Magyar­országon. Svájcba ment, ott orvosi egyetemre járt és pszichológiával kezdett foglalkozni. Legnevesebb mestere Szondi Lipót, a világhírű ösztönelmélet és a hozzá kapcsolódó teszt kidolgozója volt. Aztán feladta a professzionális pszichoterápiát, írni kezdett. KZ-regényében kiírta magából a haláltábor szörnyű emlékét. („..Sem az emlékeimben, sem az álmaimban nem jött elő Auschwitz, egyszerűen nem jött. Egészen a mai napig nem álmodtam róla.”)

Hamarosan a művészeti közélet egyik kulcsfigurája lett, művészeti folyóiratot adott ki, elméleti írásokat jelentetett meg, galériát nyitott. Gyűjteni kezdett, akkoriban kevéssé értékelt művészek műveivel foglalkozott. A gyűjtemény három évtized alatt óriási méretűvé nőtt, a kortárs vizuális művészetek mellett iparművészeti, design- és fotósrészt, egy gazdag képzőművészeti szakkönyvtárat, egy komoly ázsiai szekciót, valamint egy főként pop-artra koncentráló tárgygyűjteményt is magában foglalt. Évekig New York avantgárdjához tartozott és sokat tett a két kontinens közötti szellemi kapcsolatért. Kiáltványaiban, mozgalomteremtő írásaiban a világ és a művészet kapcsolatának válságára kínál kiutakat. László Károly számára a művészet lett az a mikrokozmosz, amely a világ problémáit a legjobban képes megközelíteni.

A gyűjtemény eszmeisége, László Károly vallomás-jellegű prózája, a róla készült fotók, a személyes megnyilatkozások eme életrajzhoz képest egy, a korához csak lazán, megfigyelői álláspontról közelítő emberről árulkodnak. A sajtóban megjelent publicisztikák indulatait, sarkos véleménynyilvánító készségét mutatják, a távolságtartó attitűd feloldását: a pszichoterápia önmagán alkalmazott vizsgálódásának indokait jelzik. Például egy a Kapu c. folyóirat (1991/1) által idézett Stern magazinba írt levele, annak indulatai tartalmuk helyett nekem, a Szondi-Mérei-hallgatónak inkább a gyűjtőszenvedéllyé szublimálódó (Szondi kifejezése) hatalmas lelki energiákat tanúsítják. Amint a rö­vid életrajzból is kiderül, László Károly Szondi-tanítvány volt Svájcban, maga is alkalmazta a sorsanalízis módszerét. László a Szondi-elvek és saját pszicho­lógiai nézetei alapján azt vallja, hogy a személyiség akkor tud kreatív energiák­kal feltöltődni, ha módja van kiélni ösz­töneinek szélsőségeit, ha szabadon használhatja az ezek kontrasztjából adódó feszültséget. Ezen a nyomon el­indulva, a művészet és a kortárs való­ság kommunikációjában is a feszültsé­geket tartja teremtő erőknek, a kor és a műalkotás egymásra reagálását a mű fő olvasatának.

A másik lehetséges értelmezési tarto­mány tehát László Károly egész művé­szetfelfogása, amiről úgy érzem, ha nem is manifeszt módon, bevallottan, de szintén magában hordozza Auschwitz tanulságait. Adorno maximája, amelyben tagadja a holocaust utáni köl­tészet létezési esélyeit, történetében a század legelejére nyúlik vissza, az avantgárd mozgalmak eszmeiségéhez. 1909-ben a futuristák manifesztuma már a művészet végét hirdette, az utána következő évtizedek művészetében egyértelműen az elmúlás, a szétesés, a világegésznek már nem keresése, ha­nem talán inkább siratása munkált. A század közepén pedig, a holocausttal egy olyan morális cezúra képződött az ember és a befogadó világ között, hogy a teremtő mágia mai formája, a művé­szet egésze kérdőjeleződött meg. A kő­táblák tilalma a faragott kép készítésére több mint aktuális lett: az ember képe Auschwitz után már nem a Teremtő autentikus képmása, és ennek az eltor­zult ábrázatnak bármilyen reprodukció­ja, akár a művészet eszközeivel, csak tá­volabb vihet a Teremtés igazságától.

László Károly magángyűjteménye nem azzal a céllal jött létre, hogy egy hagyományos képzőművészeti intéz­mény formáját illetve funkcióját hordoz­za. Ez az anyag antropológiai vizsgáló­dásokra ad lehetőséget, a képzőművé­szet médiuma által. Amikor felfigyel egy új festőre, szobrászra, egy újonnan in­duló esztétikai irányzat műveire, volta­képpen egy régi válasz elévülése, és egy másikkal való próbálkozás esélye az, ami megragadja. Új és régi viszonya, a gyorsan elöregedő divat illetve a mindig frissen maradó abszolút értékű mű kapcsolata izgatja. Bázeli házában, ahon­nan a gyűjtemény most – a kultúrpolitika költségvetésének függvényében előbb vagy utóbb – Magyarország­ra kerül, a műtárgyak szorosan egymás mellett, min­den lehetséges felületet és teret betöltenek, nem tematizált rendben, szokvá­nyos szervező elvek szerint láthatók, hanem valamiféle lelki struktúrának megfelel­ve, az ajtótoktól a lépcső- fordulóig mindenütt. A gyűj­temény tehát eredeti he­lyén és László Károly szán­déka szerint majdani buda­pesti otthonában is, nem a darabok önértékével hat, hanem az egyes tárgyak fo­lyamatos és igen erőteljes párbeszédével. Mint vég­telenített tükörfelület, sok­színű zsúfoltságával egy nagyszabású multikulturális metszetet ad: a 20. század önarcképeit illetve a mögöttük kirajzo­lódó valódi arcot.

A gyűjtemény képzőművészeti része csak néhány darab erejéig foglalkozik az előző korokkal, alaptémája a huszadik század. A kommunikáció vezérelve men­tén haladva, a következő főbb irányza­tok és iskolák adják meg a gyűjtemény karakterét: az angol preraffaelitizmus és a szecesszió, mint a huszadik század művészeti fordulatait előlegező stílusfor­radalmak, a nagybányai festészetben ki­fejeződő magyar pre-avantgárd, majd az aktivizmus, a kubizmus, a konstruktiviz­mus, a Bauhaus – elsősorban magyar származású alkotók, Moholy-Nagy, Hu­szár Vilmos -, az orosz avantgárd, a szür­realizmus, a naiv festészet, az amerikai pop-art és a hiperrealizmus. A maga ko­rában mindegyik erőteljes tiltakozás a művészet fennálló dogmái ellen, és egy nyitottabb megismerésre való felhívás. Mögöttük az ösztönök és az intellektus közösen formálja a művek aktualitását. Többségében nem olyan művek szere­pelnek itt, amelyek az utóbbi évtizedek­ben kurrensek lettek volna a műtárgypia­con – nem a divat válogatta őket, hanem az az elképzelés, hogy a művészet irány­váltásai a rögtön utána következő nem­zedékeknek, sőt magának a jelenkornak is pontos képet-énképet nyújtanak. A ti tok sohasem egyetlen mű immanens tu­lajdonságaiban keresendő, hanem a mű­vek összhatásában és az ebből származó reflexió karakterében. Az egymás után gyorsan letűnő divatstílusok a haldoklás tényét világítják meg.

Ha egy pillanatra kitekintünk a vizuá­lis művészetek szorosan értelmezett kö­réből, és átnézünk a László Károly-gyűjtemény egy másik tömbjéhez, ponto­sabban megértjük ezt az ironikus játé­kot az idővel. A Műcsarnokban bemuta­tott anyag csak töredékét nyújtotta az eredeti, rendkívüli pop-art és design tárgy gyűjteménynek. Az itt látott robot­játékok mellett a kollekcióban flipperek és plakátok is szerepelnek, azonkívül a design élvonalának prototípusai, mo­delljei. Csupa olyan műfaj, ami néhány éven belül technikailag, gondolatilag vi­szonylag egyszerűen túlhaladható. Az időhöz ennyire erősen kötődő tárgyak saját létük mellett kiegészítő, egyben értelmező szerepet is betöltenek: a kép­zőművészeti anyag látszólagos időtlen­ségét ellenpontozzák, nincs avíttabb dolog, mint egy tegnapi újdonság, annál a tegnapelőtti is frissebb. László Károly autentikus értelmezése szerint nem a gyűjtemény felelős azért, hogy a kor, amelyről szól – amelynek bizarr, de an­nál pontosabb tükröt állít -, ennyire ek­lektikus és e kor embere ennyire giccsgyanús. A Budapestre szánt „állandó” anyag ellentmond a múló divatok „ide­iglenes érvényű” válaszainak.

 

Címkék:1997-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Számadás

(Kertész Ákos: Zakariás. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, 1996, 363 oldal, 588 Ft) Másodszor jelenik meg ez az érdekes, fontos és...

Fekete bőrű képviselő

A májusban választott Kneszet az első, amelynek Etiópiából származó „falasa" tagja is van. A 35 éves Adisu Messele a Munkapárt...

Close