Szombat előfizetés 2017

Fél évszázad után

Írta: Nemes László - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy háborús önkéntes a huszonnyolcezerből

Néhány esztendővel ezelőtt Egyiptomban jártam. Alexandriában a város legfőbb nevezetességeinek megtekintése után a feleségemmel taxit béreltünk, hogy meglátogassuk a nem is túl messzi el-alameini angol katonai temetőt.

Csodálatosan kék tenger, szikrázóan sárga homok mentén robogott velünk a taxi a szívszorítóan békés (most békés!) tájon, aztán ott álltunk az ápolt, de oly néptelen temetőben (hol vannak már, emberöltőnél hosszabb idő múltán a szülők, rokonok, barátok, régi harcostársak!), s néztük az egyforma sírok végtelen sorait, ahol kereszt és Magén Dávid alatt nyugszanak egymás mellett a legendás ütközet hősi halottai. Számos sírkövön csak a – talán mind közül legmegrendítőbb – felirat: „Itt nyugszik a fasizmus ellen vívott háború egyik katonája – nevét csak az Isten tudja.” És a hatágú csillagos sírokon mindenfelé szemünkbe ötlenek az oly ismerősen, németesen, héberül és magyarul is csengő nevek: a palesztinai zsidó önkénteseké.

Izraeli statisztikai adatok szerint mintegy huszonnyolcezren jelentkeztek – jelentkeztünk – önként a palesztinai angol sorozóirodákban, ott élő zsidók. Én magam, több magyarországi diáktársammal együtt, 1941 májusának első napjaiban.

Pedig nem születtünk katonának, úgynevezett örömkatona sem lett belőlünk soha. De akkor úgy éreztük, nem maradnánk emberek, nem tudnánk többé önmagunk szemébe nézni, ha csak másoktól várnánk el, hogy harcoljanak szerte a világon értünk is, a szüleinkért, a családunkért, az életünkért, a szabadságunkért – az emberiségért. Tudom, ez ma frázispufogtatásnak hangzik, de vannak pillanatok, amikor csak nagy, örök közhelyeket lehet mondani – és ilyen volt az a pillanat!

Voltak közöttünk, akik már korábban, a háború legelején bevonultak. Sokan már a franciaországi brit expedíciós hadseregnek is tagjai voltak, és az összeomlás után Dunkerque-nél mentették át őket Angliába, majd ónnak kerültek vissza a Közel-Keletre. 1941 tavaszán, amikor brit csapatok is megpróbálták feltar­tóztatni Görögországban és Kréta szigetén a náci haderőt, részt vettek a harcokban Palesztinában bevonult zsidó önkéntesek is, közülük számosán hősi halált haltak, voltak, akik német hadifogságba estek. Az 1941-42-es észak-afrikai harcokban – egyebek közt a legendás hírű Tobruknál is – már nagy számban vettek részt a palesztinai alakulatok. Ránki György, a kiváló történész, A második világháború története című könyvének az észak-afrikai harcokról szóló fejezetében egy helyütt azt írja: 1942…”. májusra tűzték ki Rommel újabb támadását. Két német és egy olasz páncélos hadosztály mellett egy német könnyű hadosztály és hét olasz gyalogoshadosztály mintegy 500 páncélossal – ezek általában jobbak voltak, mint az angol páncélosok – indult az angol védővonalak ellen. Rommel bekerítő hadműveleteket tervezett. Az indulás azonban váratlan nehézségekbe ütközött. A Bir-Hakeimet védő csapatok, a De Gaulle vezette Szabad Franciaország Mozgalomhoz tartozó francia erők, valamint az itt harcoló palesztinai zsidó önkéntesek rendkívül kitartó ellenállást fejtettek ki. Az átkaroló hadművelet nem sikerült.”

Amit magam éltem át és tapasztaltam: 1941 késő nyarán, rövid kiképzés után vitték alakulatunkat, egy különleges műszaki feladatokra kiképzett utász századot Szíriába. 1942 tavaszán helyeztek át Egyiptomba, majd onnan Olaszországba, ahol 1946 májusáig, a leszerelésemig szolgáltam.

Sokan kerültek közülünk a normandiai partraszállás után a nyugat-európai frontra: Franciaországba, Belgiumba, Hollandiába – még a háború utolsó színterére, Németország és Ausztria területé- re is, hogy ott immár a végső győzelem részesei lehessenek. Az angol hadsereg szabályos kötelékébe tartozó palesztinai századok (ilyenek voltak azok az egységek is, amelyekben több mint öt évig szolgáltam) századparancsnokai, tisztjei és tisztesei kezdetben angolok voltak, de idővel őket is többnyire felváltották a zsidó tisztek és tisztesek. Az úgynevezett Zsidó Brigád – persze ugyancsak a brit fegyveres erők keretén belül és parancsnoksága alatt – csak a háború vége felé alakulhatott meg; ennek már a vezényleti nyelve is héber volt.

Olyan statisztikai adatok nincsenek, nem is lehetnek, hogy a palesztinai zsidó önkéntesek között hányan voltunk magyar zsidók, pontosabban: magyar anyanyelvű magyarországi, csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai születésűek. Annyit mindenesetre tudók, hogy azokban a századokban, amelyekben öt esztendei katonáskodásom alatt szolgáltam, vagy amelyekkel valamilyen módon érintkezésbe kerültem, mindenütt legalább 20-30 magyarul beszélő katona volt az átlagosan 300-350 ember között. A nagy számok törvénye alapján bízvást állíthatjuk, hogy ezek szerint a különböző fegyveres alakulatokban – tüzéreknél, utászoknál, gyalogságnál, gépkocsizóknál, repülőknél – ezernél feltétlenül többre, de lehet, hogy akár két-háromezerre tehető a számuk. Közülük ma Magyarországon, becslésem szerint, mintegy húsz-huszonöten élünk (még).

Milyen katonák voltunk? Gondolom, mint a többiek. Olykor féltünk is, akárcsak mások, amikor például a német repülők mélyrepülésben gépfegyverezték az éjszakai szállásunkat, mi meg csak vaktában lövöldözhettünk rájuk az ócska puskáinkkal. De volt puskánk. Fegyver, amit mi akartunk. És úgy éreztük, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak. Lebombázhatnak minket, agyonlőhetnek, de csak úgy, mint akárki mást. És mi is lőhetünk. Katonák vagyunk. A magunk választotta oldalon. Hősök voltunk? Bizonyára nem mindnyájan, bizonyára nem úgy, mint a nagyszerű, ejtőernyős Szenes Hanna; nem úgy, mint sokan az el-alameini és más csataterek hősi halottai közül. Nem is lehettünk mind hősökké, talán alkalmasak, talán méltók sem voltunk rá. De hát hol kezdődik, hol végződik a hősiesség? A többség csak Isten tudja, hány milliomodik csavarja lehetett a modem hadigépezetnek. Mi, amikor beléptünk a sorozóirodába, csak az életünket ajánlhattuk fel a fasizmus ellen, Hitler ellen. Ahogy Pozsonyban a felbuzdult magyar nemesség kiáltotta egykoron: vitam et sanguinem. A többi már nem rajtunk múlt.

Mint az sem, hogy mi lett később a vágyainkból, az álmainkból. Csak az, ha elmondhatjuk: nincs miért szégyenkeznünk.

*

A budapesti brit nagykövetségen ez év március 21-én F. N. J. Davies ezredes, brit katonai attasé átadta Nemes László írónak, az angol hadsereg egykori közkatonájának- a történelem és a politika kacskaringói következtében némi késéssel: csaknem fél évszázad utánháborús kitüntetéseit, köztük az Afrika-csillagot és az Itália-csillagot.

 

Címkék:1991-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Dávid-csillag és kétfejű sas

Zsidó katonák a császár és király szolgálatában (1788-1918) Fenti címmel 1991. május 29-én nyílt a Hadtörténeti Múzeum első emeletén az...

Az egyről és a sokról Jászi Oszkár ürügyén

Jászi Oszkár aktualitását ma elsősorban a liberális szocializmus és a nemzeti kérdés demokratikus úton való megoldásának igénye, a dunai népek...

Close